Zsonglőrből rock and roll-legenda

– Hogy kezdtél el zenélni?
– Apukám is hegedült, „szomorú” zenét, a bátyám harmonikázott. Otthon nem volt zongoránk, ezért én is hegedülni kezdtem. Esténként rátapadtunk a rádióra, hallgattuk a dzsesszt, néztük a varázsszemet, az volt a tévé. Aztán sugározni kezdett a Luxemburg rádió, és ez egy életre lefektette a síneket.

– Meddig tartott az út hegedűsként?
– Míg át nem szálltam a szaxofonra. Tizenhárom év után tettem le a vonót és akasztottam nyakamba a szaxofont, ami jobban illett a gyorsvonathoz, amit akkoriban beatnek hívtak. A zene révén kerültem az artistasuliba is – az apám egy ismerőse, Heinemann Sanyi bácsi ott tanított zenét, és mondta, hogy foglalkozik velem.

– Zene és szaltó?
– Nagyjából. Tanultunk pantomimet, különféle táncokat, balettet, színészmesterséget, zsonglőrködést, akrobatikus elemeket is. Délelőtt szakmai órák, délután rendes iskola a balettosokkal. Ott ismertem meg Charlie-t.

– Mihez kezdtél utána?
– Három lánnyal és egy sráccal csináltunk egy akrobatikus zsonglőrszámot. Öt Luxor néven jártuk a világot nyolc évig.

– Artistaként bejárhattad egész Európát?
– Az egész világot. Épp Rio de Janeiróban dolgoztunk a holdraszállás idején. Mindenki kitette a tévéjét az ablakba, egész Rio kivonult a Copacabanára. Síri csendben várakozott egymillió ember. Ahogy Neil Armstrong rátette a lábát a Holdra, kitört az őrület. Dobok, tánc, ének. Tombolt a karnevál reggel kilenc-tízig. Fantasztikus volt!

– Mikor döntöttél a rock and roll mellett?
– Itthon mindig muzsikáltam. Nyolc év után felbomlott az artistacsoportunk. Felébredt a lányokban a családalapítási ösztön, mi meg nem tudtuk őket feleségül venni, mert olyanok voltunk, mint a testvérek. Úgy döntöttem, hogy kicsit most beállok a zenébe. Akkor kerültem a Kex együttesbe.

– Máig csodákat mesélnek erről a bandáról, pedig alig maradt róluk felvétel.
– Baksa-Soós János olyan zseni volt, akiből nincs még egy. Mindent elolvasott, mindenről tudott, mindent ismert, és ehhez egy őrületes humorú bohóc volt. Mi, a zenészek voltunk a legjobb közönsége: sírtunk a röhögéstől, néha játszani se tudtunk.

– Hogy lett vége a zenekarnak?
– Minden koncerten ott voltak a megfigyelők, akik írogatták a jelentéseket, de fogalmuk se volt, mi történik a színpadon. Egyszerűen nem értették, ezért úgy döntöttek, hogy gyanúsak és államellenesek vagyunk. Minden kapu bezárult előttünk. Baksa zokon vette, hogy ennyire nincs humorérzékük, és elment. Ma is Berlinben él, miniatűr grafikákat, festményeket csinál.

– A Kex után mi történt?
– Závodi Janóval elmentünk a Nonstop együttesbe. Volt egy közös turnénk az akkori LGT-vel – Frenreisz Karcsi, Laux Józsi, Barta Tomi, Presser Pici. Amikor a Karcsi kiszállt, ők megkérdezték, átigazolnék-e hozzájuk. Mondtam, hogy megtisztelő, de csak akkor, ha a fiúk elengednek. Összehívtam a termelési értekezletet a Kárpátiában. Kértem mindenkinek egy korsó sört – volt benne egy fél cseresznye is –, matrózfröccsnek hívták, ha még emlékszik rá valaki. Miután ellazultunk, feltettem a kérdést, hogy szerintük menjek-e. Azt mondták, menjek a francba, és rendeltünk még egy kört. Így lettem LGT-s.

– A legjobbkor kerültél a csapatba.
– Ez tény. Hihetetlenül sűrű lett a banda élete – megcsináltuk a Bumm című lemezt, utána a Popfesztivált.

– És ott álltatok a világhír kapujában.
– Nem tudom, minek a kapuja volt, de tényleg kaptunk egy hatalmas esélyt. Laux volt a banda menedzsere, hihetetlenül jó érzékkel csinálta. Rátalált Amerikában Gombos Zoltán bácsira, egy igen jómódú, magyar származású üzletemberre, aki a magyar kultúra elszánt mecénásaként is működött. Laux megkérdezte, volna-e kedve egy magyar rockzenekarnak is segíteni. Zoltán bácsi bólintott. Megnézték a szaklapokban, kik jöhetnek szóba, kiválasztották a legdrágább zenei producert, aki nyolc évig a Rolling Stonesszal dolgozott. Jimmy Miller iderepült Amerikából, meghallgatott minket és azt mondta, hogy vállalja. Kimentünk Londonba, felvettük a Bumm lemezt angolul.

– Akkoriban itthon zenéltetek a Popfesztivál-előadásokon.
– Egészen addig, amíg be nem jelentkezett Zoli bácsi, hogy indulás, megszervezte az amerikai turnét.

– Valóra vált a Képzelt riport?
– Gyakorlatilag. Késő éjjel érkeztünk meg a Kennedy reptérre. Megkérdezték: mi járatban? Mondtuk, hogy koncertezni. Az szép, de munkavállalási engedély és a többi papír? A következő repülővel haza akartak zavarni. Telefonáltunk Zoli bácsinak, aki kint várt minket. Éjjel kettő felé járt. Várjatok!, mondta, majd felhívta egy közeli ismerősét, akit Henry Kissingernek hívtak. Beengedtek. Kiballagtunk a reptérről, ott állt két hatalmas fekete limuzin. Bekászálódtunk, bekapcsolták a rádiót, és megszólalt a Ringasd el magad angolul. Nem szervezték meg, véletlenül tényleg az ment az egyik adón. Elkezdődött a hajcihő, fél évig jártuk Amerikát – minden másnap utaztunk, buszon, repülőn, ahogy a filmeken, este koncert nagy bandák előtt.

– Kikkel játszottatok?
– Grandfunk, Railroad, Lynyrd Skynyrd, Aerosmith, már nem is tudom, valami harminc-negyven zenekarral toltuk. Beledobtak a mély vízbe. Úgy is hirdettek, hogy átpöfögött Amerikába az első kommunista rock and roll-zenekar, a Locomotiv Gt. Ezt akkoriban nagyon érdekesnek találták arrafelé.

– Itthon nem volt ebből gond?
– Nem igazán. Kicsit azért szórakoztak velünk. A turné után elmentünk Los Angelesbe, hogy felvegyük a második angol nyelvű lemezt, de jött a távirat a magyar Interkoncerttől, hogy a finnországi Turkuban kell fellépnünk. Mondtuk, hogy Los Angelesben vagyunk, lemezt készítünk, küldjék az Omegát. Közölték, ha nem megyünk, bevonják az útlevelünket. Az öreg erre megnyugtatott: semmi gond – odarepültök, játszotok és visszajöttök. Fizeti. Így is történt.

– Akkor mi volt a baj?
– Az, hogy a Barta Tomi bejelentette: ő még egyszer nem száll gépre Magyarország felé. Ezzel haza is vágta a terveinket. Volt egy szerződésünk, három amerikai turnéra és három lemezre szólt, ami Tomi kiszállásával érvénytelenné vált.

– Mi volt az oka Barta döntésének?
– Azt mondta, nem hajlandó még egyszer szenet cipelni a pincéből a harmadikra az Izabella utcában. Itt meg süt a nap. Elkapta az Amerika-betegség. Van ilyen. Mindegy, nem sikerült. Ez a Szertefoszlott álom című fejezet.

– Ennél kisebb gondok is vertek szét sikeres zenekarokat.
– Vert seregként jöttünk haza, akkor szállt be Karácsony James mint gitárvirtuóz. Próbáltuk folytatni, de egy idő múlva Laux is feladta. Disszidált a feleségével, Adamis Annával.

– Összegezzük: 1) elúszott egy óriási esély. 2) Barta Tamás helyett megtaláltátok Karácsony Jánost, tehát gitáros már volt. 3) Elment a dobos, aki menedzselte a bandát. 4) Vitte a szövegírót. Hogyan lendültetek át a mélyponton?
– Kétnaponta összejártunk a Picivel. Mikor ő mondta, hogy hagyjuk a csudába, én agitáltam: próbáljuk meg! Ha én csüggedtem, ő sorolta, kikkel játszhatnánk. Ekkor került a képbe Sztevanovity Dusán. Nélküle talán megszűnik az LGT. Pici javasolta mint szövegírót. Először tiltakoztam, emlékeztem a számokra, amiket a Metró zenekarral csináltak: Citromízű banán, Ülök egy rózsaszínű kádban. Nem rosszak, de mi közünk nekünk ehhez? A Pici odaadta neki a Rádió című nótát, hogy találjon ki rá valamit. Dusán pár hét múlva meghozta a szöveget, és amikor elolvastam, szó szerint kiesett a kezemből a papír. Hihetetlenül sokat dolgozott vele, elment a rádió archívumába, utánaolvasott a témának, majd az egészből egy elképesztő szellemes, jó dumát írt. 1977-ben elkészítettük az új lemezt: Zene – Mindenki másképp csinálja címen.

– A magyar könnyűzene első videoklipjei készültek ebből.
– Sándor Pál látványos televíziós show-t rendezett a lemezből, majd egy év múlva még egyet. Szerették az emberek.

– Innentől – Mindig magasabbra?
– Jó évek jöttek. Magunkra találtunk, ismét megnőtt az ázsiónk. A tavaszi tabáni fesztiválokra tízezrek jöttek el.

– A siker akkoriban is sok pénzt jelentett?
– Miután ötvenezren tomboltak a tabáni bulin, az öltözősátorban megjelent a Margó néni, ifjúságiház-vezető, elrikkantotta magát: gyertek fiúk, hoztam a gázsitokat – és kiosztott mindenkinek ezerkétszáz forintot. Ez volt az ORI-gázsink.

– Miből éltetek?
– A külföldi turnékból. Pár éve nézegettem egy lengyel magazint, ahol egy összeállításban az LGT még mindig a tíz legnépszerűbb lengyel zenekar között szerepelt.

– Ma már ritkán játszik a Loksi, de amikor rászánjátok magatokat, az mindig országos zenei ünnepet jelent.
– Így alakult. A nyugati pályaudvari Feltámadás koncertünk óta trendszerűen hat-hét évente csinálunk egy bulit. A jövő februárit is így gondoltuk, de nagy az érdeklődés, úgyhogy kettő lesz az Arénában. Maratoni műsor, úgy tervezzük, hogy a vége felé már mindenki aludjon a csárdában. Az utolsó számnál felkeltjük őket, mert dolguk lesz: ők fognak énekelni nekünk. Addig is boldog Mikulást kíván a nőknek az egész LGT!

Cikkünk az e heti Nők Lapjában jelent meg. További cikkeink az aktuális számból: Amikor a legkisebbek lelke a tét Ákos-interjú Végre megszólal Borbás Marcsi férje! Te vagy a hibás! Nagy Ervin: „Elsőre nem vagyok mindenkivel kedves” Ha előfizetnél a Nők Lapjára, itt és most megteheted!