Aktuális

Vitray Tamás: “A régi televíziózás jobban hasonlított az élethez”

Az idén nyolcvanéves Vitray Tamás meghatározó alakja a magyar televíziózásnak, mindenki hozzá méri magát, hozzá képest akar valami hasonlót vagy mást csinálni. És akik támadják, többnyire azok tudnak a legkevésbé kilépni az árnyékából. A méltán népszerű televíziós riporterrel születésnapja alkalmából beszélgettünk.

Helyreigazítás:

Friderikusz Sándor jogi képviselője útján az alábbi helyreigazítás közzétételét kérte:

A Nők Lapja Café online oldalán december 13-ától Oravecz Éva Csilla interjúja olvasható Vitray Tamással. Az interjút a Nők Lapja december 12-i számából vette át az internetes változat. A beszélgetés ötödik kérdésében az újságíró a következőt állítja: „Azt mondja, a nagy előddel szemben mindig negatív érzéseket táplálnak a feltörekvő titánok. Friderikusz egyszer azt nyilatkozta, hogy ő már meghaladta Vitrayt…”

Friderikusz Sándor az interjút olvasva telefonon megkereste Oravecz Éva Csillát, és azt kérte, emlékeztesse őt arra, hol és mikor állította ezt. Az újságírónő pár órás keresés után sem tudott olyan hiteles forrást megjelölni, amely Friderikusz Sándorhoz lett volna köthető, csak Hajdú Péter bulvárműsorát említette, amelynek egy korábbi adásában Hajdú ezt állította, természetesen minden alap nélkül. Az Önök munkatársa ezt a közlést automatikusan vette át, anélkül, hogy meggyőződött volna  az állítás hitelességéről. Mivel Friderikusz Sándor soha, sehol nem mondta azt, hogy ő szakmailag meghaladta volna Vitray Tamást, kénytelenek vagyunk a helyreigazítás eszközével élni, és felszólítjuk Önöket arra, hogy a jövőben tartózkodjanak a valótlan tartalmú állítások automatikus átvételétől, mert ezzel egyrészt rongálják online felületük hírnevét, másrészt ilyen vádaskodással az alanyuk és a hírbe hozott személy között oktalan viszályt szítanak, amely minden bizonnyal nem célja egy interjúnak. Azt, hogy a Nők Lapja riportere – a hivatkozott kérdésben – az 54 éves Friderikusz Sándort „feltörekvő titánnak” nevezi, és ezt utóbb az olvasószerkesztő sem korrigálja, tulajdonképpen jólesően nyugtáztuk!

 

A gödi házba érve fotós kollégámmal az iránt érdeklődtünk, van-e vajon otthon tonettszéke. Volt. Sőt mi több, azt a bizonyos tonettszéket őrizte meg, amelyen évtizedeken keresztül csak ült és mesélt nekünk. Ma már a díványon ugyan jobban esik beszélgetni, Vitray Tamás azonban még mindig a régi.

– A sport iránti szenvedélye honnan jött?
– Az apám ugyan hamar elvált az anyámtól, de volt láthatása. Ő vitt ki hatéves koromban egy meccsre, s egy életre szerelembe estem. Mániám lett nemcsak a futball, de minden más sportág is. Reggel hatkor képes voltam kimenni a Városligeti Műjégpályára, mert akkor kezdődtek a gyorskorcsolya-edzések. Jártam a Millenárisra, pályabicikli-versenyekre. A Sportuszoda vizében talán sosem fürödtem, de nincs olyan ember, aki annyit lett volna ott, mint én. Úszóversenyeken és vízipólómeccseken. Ötödikes gimnazista koromban sokat lógtam az iskolából csak azért, hogy otthon maradhassak, és a magam fabrikálta sport-társasjátékokkal játszhassak egyedül, egész nap.

Vitray Tamás: „A régi televíziózás jobban hasonlított az élethez”

– Amikor elkezdett futballt közvetíteni, tudatosan próbált különbözni Szepesi Györgytől?
– Nem azonnal. Ám amikor rájöttem, ha őt utánozva elérem őt, akkor is legfeljebb második lehetek, el kellett gondolkodnom, hogyan csinálhatnám másként. Végül arra jutottam, hogy nem kell elmondanom, mi van a képen, mert azt mindenki látja. A stílusom szép csendesen alakult ki, és mondhatnom, sokáig nem volt sikere. Az emberek a tévén nézték a közvetítést, és Szepesit hallgatták hozzá a rádióban.

 Névjegy

• Kossuth-díjas újságíró, főszerkesztő, riporter, a Magyar Köztársaság Kiváló Művésze.
• 1932-ben született Budapesten.
• Az Idegen Nyelvek Főiskoláján az angol sajtó szakon tanult, később a Honvédelmi Minisztériumban fordítóként dolgozott.
• Első televíziós szereplése 1958-ban volt, angoltudása miatt kérték fel, hogy amerikai atlétákkal készítsen interjút.
• Emlékezetes sportközvetítései (21 nyári és téli olimpia) mellett vezetett vetélkedőt, a Hétnek és a Fórumnak is műsorvezetője volt.
• A Színház- és Filmművészeti Egyetem tanára, a Magyar Televízió Örökös tagja.
• Felesége: Kállay Bori színésznő
• E lső házasságából két fia van, fogadott lánya: Fonyó Barbara operaénekes.

– Hogy viselte?
– Borzasztó rosszul. Egy olyan pályán, mint a miénk, az ember folyton rivalizál. Kiválasztja magának, akit meg akar haladni, és vele vetélkedik. Ilyenkor az ember nagyon igazságtalan is az előtte állóval. Akár még utálja is. De meg kell találnia a saját stílusát, amiben eredeti lehet, ami nem a megcélzott példakép utánzata. Ahhoz, hogy az én stílusom megfoganjon, kellett a műkorcsolyázás. Vagyis egy olyan sportág, amit nem lehetett rádióban közvetíteni.

– Miért imádták a magyarok annak idején annyira a műkorcsolyát? Sosem értettem.
– Mert kinyílt egy ablak a világra akkor, amikor minden magyar csak háromévenként utazhatott külföldre. Minden élőben ment, és a húszperces jégfelújítások alatt a kamera a tribünt pásztázta. Láthatták a nőket szép bundáikban, láthatták az elérhetetlennek vélt nyugati világot. Lenyűgözve ültek az emberek a tévé előtt, én pedig ennek a „szüretnek” lettem borásza. Engem a műkorcsolya-közvetítéseim hitelesítettek, s onnan már kíváncsiak lettek arra is, hogy a pasi miket mond majd a focin. Addig keveseket érdekeltem.

– Azt mondja, a nagy előddel szemben mindig negatív érzéseket táplálnak a feltörekvő titánok. Friderikusz egyszer azt nyilatkozta, hogy ő már meghaladta Vitrayt, Fiala pedig pár évvel ezelőtt szakmailag halottnak nevezte. Rosszul érintik ezek a támadások, vagy a helyükön kezeli őket?
– Meleg hangú sms-t kaptam most a nyolcvanadik születésnapomra Fialától. Úgy írt, mintha mi sem történt volna. Olcsó dolog lenne azt válaszolni neki, hogy innen, a szakmai síron túlról küldöm üdvözletem. Azt mesélték, a pekingi olimpia alatt minden nap tett valami megjegyzést rám a műsorában. Tételezzük fel a legrosszabbat, hogy igaza volt. Miért nem nekem mondta? Ismer ezer éve. Friderikusz is írt nemrégen, hogy megnézte a Gobbi Hildáról készített portréfilmem ismétlését, és hogy messze én tudok a legjobban kérdezni, még őt is beleértve, tette hozzá nagy önuralommal. Az ember idővel bölcsebb, és azt mondja: a sok támadás csak jelenthet valamit. Megfogalmazódnak a gyengeségeim, de az ő irigységük is. Az is mulatságos a mi szakmánkban, hogy mindenki önmagát jelölheti zseninek.

– Kicsit úgy tűnik, mintha szinte mindenki, aki később képernyőre került, Vitray köpönyegéből bújt volna ki. A magyar kereskedelmi televíziózás eleve egy Vitray-osztállyal indult el.
Nekik hallatlan szerencséjük volt. Ötöt rögtön elvittek közülük az akkor éppen induló kereskedelmi tévék.

– Nem faramuci dolog, hogy az ember maga termeli ki a saját konkurenciáját?
– Faramuci?! Remek! Nem tudja elképzelni, milyen boldog vagyok például most ezzel a két „On the Spot”-os gyerekkel, Cseke Eszterrel és S. Takács Andrissal. Nagyszerű, amit csinálnak, és borzasztó helyesek.

– Azért jó látni őket, mert úgy érzi, hogy van szakmai örököse?
– Ugyan! Ők olyasmit tudnak, amit én nem tudok. Bejárják a világot két ilyen piti kis kamerával. Olyan helyeken fordulnak meg, ahová egy profi stáb nem tudna elmenni, mert azonnal gyanút keltene. Nagyon büszke vagyok rájuk, de ha őszinte akarok lenni, meg nem tudnám mondani, hogy tanultak-e tőlem bármit is, amit a munkájuk során hasznosíthatnak.

– Néha egyetlen jó mondat is sokat dob valakin.
– A televíziózás nem olyan, mint az orvostudomány. Ez nem egzakt dolog. A szabály lehet, hogy csak nekem szabály, a mellettem ülőnek már nem. Amikor Walter Cronkite-tal csináltam interjút, biztosan egészen másként beszéltem vele, mintha egy tanítványom ül a helyemen. Egyrészt, mert én már ’71-ben találkoztam vele, másrészt majdnem annyi idős voltam, mint ő. A tévés diskurzus nem különbözik e tekintetben a való élettől. Egy öregember másként beszélget egy másikkal, mint egy fiatallal.

– Az, hogy önökre ennyi idő elmúltával is emlékeznek, csak azért van, mert akkor csak egy tévé volt?
– Nem tudom, miért van így, de nagyon örülök neki. Kicsit kajánkodom is, be kell vallanom, mert aligha lesz még egyszer erre példa, hogy valaki ötvennégy év után is meglehetősen élénken éljen az emberek emlékezetében. Lehet ennek az is oka, hogy a mi kapcsolatunk a nézőkkel egészen más volt: családias. Szinte rokoni.

– De hogyan, ha nem voltak még bulvárlapok?
– Belőlünk senki nem akart bálványt faragni még azelőtt, hogy egyet is nyikkantunk volna. Olvasom, hogy „válik a magyar sztár”, és amikor megnézem, ki az, kiderül, hogy még a nevét sem hallottam soha.

– Pedig azt hinné az ember, attól kerül közel valakihez, hogy tud róla mindent. Az önök magánéletéről viszont alig tudtunk valamit.
– Az akkori vezetők legszívesebben fekete sapkát húztak volna a fejünkre, mint a vadászsólymokéra szokás. Ők nem szerették, hogy népszerűek vagyunk. Nem szerénységből, hanem mert irritálta őket, hogy a beosztottjukhoz odarohannak az utcán és autogramot kérnek. Őket, a vezetőket meg a kutya sem ismeri. Volt akkor egy ilyen kötelező szerénység, amelynek kiváltója a jól-rosszul leplezett irigység volt.

– Sértésnek érzi, ha azt mondom, hogy ön a „lassú televíziózás” emblematikus arca volt?
– Nem tudom. Maga szerint mi ketten most lassan beszélgetünk? Az a fajta televíziózás sokkal jobban hasonlított valami igazihoz. Mostanában egy rólam szóló műsor úgy kezdődik, hogy ülök a riporter mellett, és ő nem rám néz, hanem súgógépről elmondja a nekrológomat. Olyan szép dolgokat mond rólam, amilyeneket csak halottakról mondunk. Ahelyett, hogy elkezdene velem beszélgetni. Megkérdezné, hogy bírom az öregséget, vagy akármit, mindegy. Ahogy emberek beszélgetnek egymással. Ma a fülükben dugó van, amire rábeszél a szerkesztő, a szemük előtt meg súgógép. Persze hogy minden gyorsabban megy. Csak én attól tartok, hogy nem ez az emberi beszéd normális tempója. A tévé régen a szobába jött be, mára viszont házi mozi lett belőle. És a kettőhöz a nézőnek egészen más a viszonya.

– Mi a különbség a kettő között?
– Én nem műsort akartam „adni”, hanem bevonni a nézőt egy beszélgetésbe. A néző ne nézzen, hanem vegyen részt! Kinéztem rá, hivatkoztam a jelenlétére, megszólítottam. Másrészt pedig a kép jelenlétében az interjú nem lehet „élő kérdőív”. Három ember diskurál – a harmadik a néző. Igaz, csak némán figyel, de részt vesz! Ez a legtöbb, azt hiszem, amit a magamfajta elérhet.

– Vannak olyan dolgok a tévében, amiket ha lát, az jut eszébe róla, hogy „ezt én csináltam először”?
– Én tettem például először keresztbe a lábamat a képernyőn, de meg is kaptam érte a magamét. Azt mondták rólam a vezetői ülésen, hogy a Vitray „cucuskodik”. Azt se tudtam, mit jelent. Vagy szóltak azért, mert nem volt rajtam nyakkendő. Elég neveletlen gyereke voltam a főnökeimnek. Amikor már éreztem a sikereket, természetesen nagyobb lett a – mondhatom? – pofám is. Többet megengedtem magamnak abból, amit ők nem szerettek.

– El tudja képzelni, hogy lehet úgy jó interjút készíteni, ha az interjúalanya nem őszinte?
– A tévéinterjú azért hálás műfaj, mert a kép leleplezi a hazugságot. Én egyébként azt vallom, hogy ha az ember valakire ráemeli a kezét, vagyis olyan kérdéseket tesz fel, amivel zavarba hozza, a dolog természetéből adódóan a másik védekezik, a szavai mögé bújik, ahelyett hogy megnyílna. Hárít a végtelenségig. Kérdezni szerintem nem szúrós tekintettel, hanem „ártatlan kék szemmel” kell.

– Találkozik ma még olyan emberekkel, akikről eszébe jut: de jó lenne mondjuk a „Csak ülök és mesélek”-be?
– A tévé nagyon vad szenvedélyem volt, de ötvennégy év elég volt belőle. És ami azt illeti, az egykori kenyéradóim is jól viselik, hogy eltűntem. Az én koromban az ember már egészen más viszonyba kerül az élet dolgaival. Ma annak örülök, ha hazajöhetek. Rengeteg műsorom megvan itthon kazettán. Időnként nézegetem őket, és jókat röhögök azon, hogy néha milyen hülyén tudtam viselkedni.

– Miért nézi meg őket?
– Mert érdekel. Elfogadom, ha ilyen voltam, akkor ilyen voltam. Van köztük olyan is, amit kifejezetten szégyellek. Igazán nem sok… De kinek nincs az életében olyasmi, amit szégyell? Ám az én esetemben ezeknek a dolgoknak nyoma is maradt. Szakmai ártalom…

Nézzétek meg e heti címlapsztárunk, Schell Judit fotózásán készült videónkat is!

 

Vitray Tamás: „A régi televíziózás jobban hasonlított az élethez”Cikkünk az e heti Nők Lapjában jelent meg. További cikkeink az aktuális számból:

Ha előfizetnél a Nők Lapjára, itt és most megteheted!

 

Ha kommentelni, beszélgetni, vitatkozni szeretnél, vagy csak megosztanád a véleményedet másokkal, az nlc Facebook-oldalán teheted meg.

Címlap

top

Szeretnél értesítést kapni?

Az értesítések bármikor kikapcsolhatók a böngésző beállításaiban.

A hét legizgalmasabb cikkei!
Friss sztárhírek itthonról és külföldről
Tudd meg, mit mond a horoszkópod!
Regisztráció

Elfelejtett jelszavad helyett könnyen tudsz új jelszót megadni, ehhez az alábbi lépéseket kell csak követned:

  1. Add meg az alábbi beviteli mezőben az e-mail címed vagy felhasználóneved
  2. A hozzád tartozó címre kiküldünk egy levelet a jelszócseréhez. Ellenőrizd a SPAM mappádat is, ha nem látod pár percen belül a levelet a beérkezettek között.
  3. A levélben kapott linket 24 órán belül lekattintva eljutsz egy felületre, ahol megadhatod az új jelszavad
  4. Jelentkezz be a friss jelszóval

Fiókod törléséhez add meg a jelszavadat:

Itt tudod a jelszavadat megváltoztatni:

Új jelszó mentése