Jordán Adél: Hinni a szerelemben és kicselezni az időt…

– Gyönyörű lettél a címlapon, tényleg elhoztad nekünk a tavaszt. A kollégáim szerint azt kérted a fotózáson, nyissák ki az ablakot, hogy át tudd érezni a pillanatot…
– Amikor kinyitották, tényleg bele lehetett szippantani a friss levegőbe, és én szeretem, ha van egy kis inspiráció, bármilyen munkáról is legyen szó. A spontaneitás lazít egy kicsit, és úgy már könnyebb.

– Mit jelent neked a tavasz?
– Korábban a fáradtságot jelentette. Most, hogy gyerekem van, már teljesen mindegy, milyen évszak van, mindig fáradt vagyok – neveti el magát. – Egyébként a böjtöt jelenti, ezzel készülök a megújulásra. Nem eszem fehér lisztet, húst, tejtermékeket és cukrot sem.

– Nem lesz ez egy kicsit sok egyszerre?
– Hát, lehet, hogy igazad van, mert ha valamire rápörgök, akkor az néha tényleg sok. Most még a diétát kiegészítem heti három-négy edzéssel is. De jólesik, végre nem érzem kínszenvedésnek! Csak az a baj, hogy könnyen fogyok, és ha sok kiló leesik rólam, akkor előbb abba kell majd hagynom. Pedig most tényleg szeretném, ha a sonka lenne az első húsétel a böjt után. Lelkileg is nagyon fontos, amit ilyenkor megtapasztalok, erőt ad, hogy meg tudom tartani a vállalásomat. A testemnek meg nyilván jó ez a megújulás. Sokat lehet tanulni mindenből, amit a természet csinál. Még egy fától is, ami egész télen kopáran áll és tavasszal egyszerre kivirágzik.

– Van valami, amiben meg szeretnél újulni? A párod, Keresztes Tamás nyilatkozta rólad a Nők Lapjában nemrégiben, hogy úgy látja, a gyerekszülés után elbizonytalanodtál.
– Nem a gyerekben bizonytalanodtam el vagy az anyaságban, hanem a kettősségben az anyaság és a színészet között. Mióta Andor megszületett, ha nem játszom, akkor otthon vagyok. Holott ahhoz, hogy fejlődjek, más darabokat is meg kellene néznem, fontos lenne az inspiráció. De nem megy. Ha tudom, hogy másnap előadás van, akkor annak örülök, hogy végre otthon lehetek. Készülök arra, hogy elmenjek valahová, és aztán mégsem tudom megtenni. Minden olyan alkalom, amit együtt tölthetünk Andorral, megtérül. Tegnap is együtt fürödtünk, és ez mindkettőnknek olyan jólesett. A színpadon is másképp vagyok jelen a születése óta, pár lépést hátrébb léptem kiállásban, erőszakosságban…

– Az anyaságban természetes, hogy kicsit hátrébb lépünk az énünkkel.
– Igen, de nem csak a gyerek miatt éltem ezt át. Megtapasztaltam, hogy pótolható vagyok a színházban is. Andor előtt szinte minden nap játszottam, fáradt és ideges voltam. Ráadásul elhittem magamról azt a pozíciót, amiben voltam. Most lágyabban, visszafogottabban tértem vissza.

– Úgy érzed a szakmaiság rovására ment az anyaság?
– Nem, azt semmiképpen nem mondanám. Az erőteljesebb játékmód, ahogy korábban játszottam, az szűnt meg, lágyabb lettem, és ezzel valahogy szabadabb is lett a színpadi létezésem. Érzem, hogy az én szememben is ott van az a titok, ami az édesanyák szemében. Csak az az erős, szakma iránti elhivatottság hiányzik.

– Mert most az anyaság hívott.
– Igen, és ezt meg is kellett éljem, de most talán billenhet újra a mérleg, legalább középre.

– Édesanyád mennyit segít?
– Ahogy Andor elmúlt kétéves és beszél, kommunikál, egyre könnyebben vannak együtt. De ez nem volt így kezdettől fogva. Ő valahogy nem tud mit kezdeni egy hanyatt fekvő, karjával hadonászó kisbabával. Viszont annál inkább egy kisfiúval! Anyának sem volt az a puszilgatós, ölelgetős fajta, inkább olyan, akivel mindent meg lehet beszélni, aki igazán jó haver. Sokat segít Tomi édesanyja is, ő egy jófajta melegséget hoz, amikor megérkezik hozzánk. A két nagymama kiegészíti egymást. Jó érzéssel hagyom velük Andort, mert jólesik az, amit látok. Bár anyu nem dédelgeti agyon, rengeteg élményt ad neki, sétálnak, kirándulnak, igazi emblematikus nagymama.

– Egyszer volt egy különös előadás a Merlinben, sok mással együtt ő is elmondta a szülése történetét, azaz a te születésedét. Már nem emlékszem pontosan a részletekre, de arra igen, hogy nem volt könnyű élmény.
– Amikor én születtem, 1980-ban még nem voltak szülésfelkészítők, és el tudom képzelni, milyen nehéz, ha egyszerre rátörnek az emberre a fájások, még annyi támogatás sincs, mint ma, és mégis be kell menni egy idegen környezetbe. Én másképp akartam, ezért Geréb Ágiékkal készültem a szülésre, s bár akkor már nem szülhettem vele, mégis másképp éltem meg a szülés élményét, különösen az elején, amikor azt hittem, hogy ezek még csak a jósló fájások, és otthon ültem a kádban… Igazi beavatás volt.

– Tamás mennyire vesz részt az Andorral kapcsolatos teendőkben?
– Nagyon sokat vannak együtt, csodálatos apuka. Andor gyakran egész nap rajta lóg, csüng, csimpaszkodik, és ő egyszer sem szól rá, hogy elég. Tényleg fantasztikus, ahogy ebben a családi létezésben benne van. A múltkor mentem Andorért a bölcsibe. Nagyon szomorúnak láttam, megkérdeztem hát, mi bántja. Azt felelte, hogy nincs itt a barátja. Ki a te barátod, Andor? – kérdeztem. És azt válaszolta, hogy apa!

– Nem vagy féltékeny erre a bensőséges kapcsolatra?
– Nem. Talán apukámtól örököltem, nekem kell, hogy levegős legyen a tér körülöttem. Tamásnak is szüksége lenne valami ilyesmire, mert ő is alapvetően magányos típus. De ez most nem adatik meg.

– Játszani is egy színházban játszotok, a Woyzeckben még egy darabban is.
– Az idén már kértük, hogy ne legyen így, hiszen otthon is együtt vagyunk, kell egy kis különlevés…

– Tamás ebben a darabban a szerepe szerint megöl téged…
– Tudom, hogy a színházon kívül élőknek érdekes, de mi ezt nagyon gyakorlatiasan oldottuk meg. Kipróbáltuk, hogy kell fogni a kést, mit tegyünk oda, hogy ne legyen kellemetlen. Számomra sokkal érdekesebb az, hogy a partnerem féltékeny. Régebben az életben is az volt, de velem most már nem. Talán mert nagyon közel vagyunk egymáshoz és biztos magában meg bennem is. De olyan jó érezni ilyenkor, hogy féltékeny!

– Azért lehet pikáns ez a helyzet, mert képzeletben mi, civilek is megöljük néhányszor a párunkat, de soha nem játszhatjuk el…
– Szóval azt mondod, itt én is kiadhatnám az indulataimat? Lehet. De ehhez nem kell, hogy ő legyen a partnerem. Sőt talán jobb, ha mással játszom ezt ki magamból, egy idegenre könnyebben rá tudom vetíteni az érzéseimet. Kicsit olyan ez, mint a családállítás. De csak kicsit, mert a színházban azért más történik.

– Voltál családállításon?
– Inkább csak kíváncsiságból, nem is akartam kérdést feltenni. Nagyon érdekes volt megfigyelni, ahogy civil emberek megélnek, és mindenféle exhibicionizmus nélkül nagyon pontosan visszaadnak érzeteket. Aztán én is feltettem egy kérdést, ami a szüleimmel volt kapcsolatos, és kiderült, hogy nem is az a problémám, amit én annak gondoltam.

– Az édesapád és az édesanyád is nagyon erőteljes egyéniség. Hogyan lehetett mellettük, közöttük „életben maradni”?
– Sok olyan embert ismerek, akik ezzel küzdenek. Én sosem éreztem, hogy bármiben elnyomnának vagy gátolnának a szüleim. De talán azért nem, mert nekem is megvan a magam erős karaktere, és anyukám ezt annyira tiszteletben tartotta, hogy nem kellett kitalálnom, ki lehetek én mellettük. Az sem baj, hogy hasonlítok rájuk, hiszen ők mindketten csodálatos tehetségek.

– Most bemutattok egy darabot, A nyaralást, amit azzal reklámoztok, hogy „A házasság súlyosan károsítja az ön és a környezete egészségét!”.
– A sok komor szerep után ez most nagyon jólesik. Mindenki elcsábít mindenkit, a szálak úgy kavarognak, hogy nem nagyon lehet kibogozni…

– ahogy az életben se…
– Hát, igen. Mohácsi János, a rendező, annyira nem hisz a házasságban. Egyébként én sem hiszek benne, és ebbe az élettársi kapcsolatokat is beleszámítom. Lehet jó ez ideig-óráig. De az idő nagy úr, valami egyszer úgyis történik, ahogy a darabban is. Van egyfajta kételkedés bennem az örök szerelemmel kapcsolatban. Nevezhetjük ezt tisztán látásnak, ami abból táplálkozik, hogy az ember kevés jót lát maga körül. Vagy ha lát, akkor arról egy idő után kiderül, hogy mégsem az… Ezért kell megpróbálni az adott pillanatnak élni, és nem foglalkozni semmi mással. Ha ez sikerülne, akkor talán ki lehetne cselezni az időt!

– Pedig ti jól vagytok Tamással!
– Amikor közel kerültünk egymáshoz, mindketten azt éreztük, hogy még ember nem volt, akivel ilyen jól tudnánk beszélgetni, akivel ennyire megértenénk egymást. Ha társaságban vagyunk, gyakran érzem, hogy csak én értem, amit Tamás mond. Nagyon egymásra tudunk hangolódni. Ennyire senki nem értett meg még engem, és ez oda-vissza igaz.

– Ezt tanulni kell? Vagy azért van pont ő melletted?
– Azért! Ilyen nem volt előtte senki mással. Az első vitatkozós időszakban is az összezörrenések végén már azt magyaráztuk, a másiknak miért van igaza. Most is, ha vitázunk, azt tapasztalom, a végén még változtatni is tudunk valamin. Szerintem ez óriási dolog! Nem tudom, hogy ezt lehet-e tanulni. Én láttam a szüleimet jól beszélgetni, talán vitatkozni is. De olyan fokú figyelemmel, ami Tomiban megvan, nem találkoztam. És ez nagyon jó!

– Tényleg felszabadító lehet. De azért – ugye – veszekedtek olykor?
– Persze, de nem olyan sokat. Nemrég összezördültünk reggel, mert a reggelek azért nehezek, különösen előadás után, amikor éjfél körül érünk haza, és Andor hatkor már fenn van. A mostani veszekedést ő oldotta meg egyébként, és olyan jól! Azt kérdeztem tőle, adhatok-e neki egy puszit, és erre azt válaszolta, a kétévesek bölcsességével, hogy adjak inkább apának! És ez rögtön kioldott belőlünk minden feszültséget!

Jordán Adél fotózásán jártunk, nézzétek meg videónkat!

Cikkünk az e heti Nők Lapjában jelent meg. További cikkeink az aktuális számból: Jordán Adél: Hinni a szerelemben és kicselezni az időt… Motiváció az iskolában Zoób Kati férje, Valker Viktor, üzletember Növényvédelem? – Csak természetesen! Milyen a siker íze? Lajos Mari: A család, az asztal összetartó ereje Ha előfizetnél a Nők Lapjára, itt és most megteheted! Csatlakozz hozzánk a Facebookon is!