Pikkel a tanár a fiamra

„Így aztán az egyébként jó bizonyítványa néha erősen hullámzik, be-becsusszan egy-egy hármas is, persze elsősorban matematikából, és a magyar jegyét is leromlással fenyegeti a nyelvtan iránt érzett utálata. Mit kellene tennem? A legnagyobb baj talán az, hogy én magam sem vagyok meggyőződve arról, hogy erőltetnem kellene, én sem szeretem a nyelvtant, matematikából pedig azzal boldogulok el, amire a mindennapi életben szükségem van, és azzal se mindig. Ugyanakkor sok dicséretet is hoz haza a gyerekem, szavalóversenyt nyer, kiselőadást tart, de hiába, mert ez az általános esélyeit például egy felmérőben majd a gimnáziumba jelentkezésnél, ahol a matematika fontos szerepet játszik, nem fogja növelni. Ami most a legfőbb gond, az pedig az, hogy elsősorban a matematikatanár személyes sértésnek érzi, hogy az egyébként jó képességű gyerek”nincs ot” az ő óráin,”rossz példát ad” ezzel a társainak és így tovább. Néha már-már azt érzem, hogy bosszúból szólítja fel, persze lehet, hogy üldözési mániám van. Fogalmam sincs, hogyan állíthatnám le ezt a kibontakozó háborúskodást, mert persze egy idő óta a fiam sem hagyja magát, rámutat, hogy a tanár őt direkt kipécézi, és újra meg újra elmondja, hogy ő nem szereti a matematikát, neki erre szerinte nem lesz szüksége, és ha nagyon felbosszantják, még azt is megkérdezi, hogy vajon a többieknek szükségük lesz-e minderre, amit itt most tanulnak. Legalább azt tudnám, hogy én mit gondoljak minderről, miközben abban reménykedem, hogy jövőre állítólag már más fogja a matematikát tanítani… Ön mit gondolna erről a helyzetről az én helyemben, és mit tenne?”

Nem érdekli

Bevallom, első nekifutásra nem tudom megmondani, hogy mit tennék, azt már inkább, hogy mit gondolok a helyzetről. Annyit talán tennék, elvtelenül, mert helytelenítem és a személyiséget lazítónak tartom a korrepetálást, de tudom, hogy manapság ilyen kompromisszumokra van szükség, szóval, annyit talán tennék, ha van rá mód, korrepetáltatnám a gyerekemet matematikából, miközben, ugyancsak elvtelenül, megpróbálnám egy engedékeny beszélgetésben többé-kevésbé lebeszélni a nyílt háború folytatásáról. (Csak azt hiszem, túlzottan megérteném, miközben meg volnék győződve, hogy tényleg nem jó, ha ez így megy kettőjük között.) Gondolni pedig azt gondolom, hogy a tanár személyisége mindig nagyon fontos, és előfordulhat, hogy a tanári és tanulói személyiség valahogy kicsapja egymást bizonyos esetekben, és persze az lenne a jó, ha erre a tanár, mert mégiscsak ő a felnőtt, rájönne és kezelné a helyzetet. Azon kívül azt is gondolom, hogy a tanárnak el kellene fogadnia, hogy nem mindenkit érdekelhet minden tantárgy, és ez az érdektelenség vagy rosszabb teljesítmény nem személyes sértés. Annak idején Mérei Ferenc azt tanította nekünk, akkor még fiatal – vagy legalábbis fiatalabb – tanítványainak, hogy „a pszichológusnak nincs önérzete”. Vagyis hogy a pszichológus nem sértődhet meg, ha a páciens sértegeti őt, gorombaságokat vág a fejéhez, kifejezésre juttatja, hogy unja és rossznak tartja értelmezéseit. Ha a páciens egy szép napon se szó, se beszéd elmarad, semmiféle értesítést nem küld, aztán hetek-hónapok múlva jelentkezik, hogy most újra jönne, a pszichológus nem mondhatja, hogy mit képzel, még csak nem is telefonált stb. Szóval: a pszichológusnak nincs – ne legyen! – önérzete. Ezt azért mondtam el, mert azt szeretném hozzáfűzni, nem sértő szándékkal, hanem megértően, hogy sokszor a tanárnak se kellene, hogy annyi önérzete legyen, amennyi nem egy esetben van – a gyerekek és kapcsolatuk kárára. Tudom, mindezzel csak megosztottam – de persze a maga kérésére – a gondolataimat, de nem adtam újabb tanácsot. Vigasztalásul még azt fűzném hozzá, hogy a kutatók manapság időnként elmondják, hogy sok kontinentális iskolarendszerben a gyerekek nem azt tanulják, amire valójában majd szükségük lenne. Például matematikából sem. Van, aki egyenesen azt állítja, hogy a matematikaórák jelentős része minden veszteség nélkül elhagyható lenne, miközben nem tudnak olvasni az érettségizettek olyan grafikonokat, oszlopdiagramokat, és nem értenek olyan statisztikai fogalmakat, amelyekkel manapság már mindennap találkozhatnak – mert nem tanultak róluk. Szóval: vitatkoznak a szakemberek. De abban egyetértenek, hogy ha egy gyerek jól tud előadni és értően olvas, és legalább elemi szinten tájékozott a számolásban, akkor már nagyon sokat elért…

Címlapsztárunk, Palya Bea fotózásán jártunk, nézzétek meg videónkat!

Cikkünk az e heti Nők Lapjában jelent meg. További cikkeink az aktuális számból: Palya Bea: „Így kerek a világ” Nagymamává válni nem is olyan könnyű Húsvéti hagyományok és a fogyasztói társadalom Ökoanyu: Így válassz tojást! Pikkel a tanár a fiamra Varró Dani: Misi szerény Ha előfizetnél a Nők Lapjára, itt és most megteheted! Csatlakozz hozzánk a Facebookon is!