A szülők nagy része kémkedik a Facebookon

A hír: Az amerikai anyáknak már 72 százaléka regisztrált a Facebookra, és ez a tendencia a legtöbb országban érvényesül. Minden másodikuk töredelmesen bevallja, hogy bizony fontos szempont volt facebookos regisztrációjánál az, hogy így láthatja, mit csinálnak ott a gyerekei. A facebookozó szülők 43 százaléka naponta ránéz gyermeke profiljára, leginkább a státuszfrissítésekre, a fotókra és az ismerősök posztjaira kíváncsiak.

Hadas Kriszta véleménye: Az anyák többsége tudni akarja, sőt ellenőrizni is szereti azt, hogy mi történik a gyerekeivel. Mi, anyák már csak ilyenek vagyunk. Lehet ezt titkolni, nagyvilági, felvilágosult fölénnyel azt mondani, hogy nem, én igenis egy olyan szabad szellemű, a gyerekét nem állandóan kontrolláló, pórázon vezető nő vagyok, akiben ez még fel sem merül. De szerintem többségünkben néha bizony felmerül, hogy csak egy egészen picit „kémkedni” kéne a gyerek után. A kérdés az, hogy képesek vagyunk-e fegyelmezni magunkat. Az önfegyelem gyakorlására pedig jó terep a Facebook. Szerintem ugyanis ciki a közösségi oldalakon nyomozni a szeretteink után. Még titokban sem teszem, pedig bevallom, néha ott bujkál bennem is az a csúnya, megfigyelős kisördög. De magam előtt is szégyelleném megtenni. Mint ahogy azután sem kutakodom, hogy a férjem képeit milyen hölgyek lájkolják, azt is megállom, hogy a kamaszlányom profilját böngésszem, csak hogy megtudjam, a legutóbbi bulin a képek tanúsága szerint esetleg illuminált állapotban volt-e. Nyilván nem olyan buggyantak, hogy olyan posztokat, képeket töltsenek fel magukról, amelyek kínos helyzetbe hozhatják őket.

Különben is, a családi kommunikációnak a konyhában a helye. Legalább is szerintem. Persze ha a mindenki számára látható kezdőlapon jelenik meg valami a lányomról, azt megnézem, elolvasom, és ha tetszik, gyakran lájkolom is. Ha nem tetszik, nem csinálok semmit. A kommentelés már egy másik kérdés. Néha megteszem, de vigyázok a számra. Még régebben, egyszer elkövettem azt a hibát, hogy Sári egyik kamaszosan csücsörítős, pózolós fotójához odaírtam egy, a kelleténél pikírtebbre sikerült mondatot. Este otthon aztán olyat kaptam, hogy leégett a hajam. És a lányomnak igaza volt. Én is nagyon utálnám, ha az anyukám tréfás vagy kevésbé tréfás, esetleg megrovó posztokkal kommentálná a netes jelenlétemet, és akár jó szándékból, de mégis halálra égetne a közösségi oldalak népe előtt. Anyaként ugyanehhez a jogos elváráshoz próbálom tartani magam. Elfogadom, hogy a gyerekem az üzeneteit, képeit elsősorban a barátainak, saját korosztályának szánja, és nem a kedves nagyinak vagy az anyjának. Ez az ő privát szférája, még akkor is, ha ország-világ láthatja. Furcsa, paradox kettősség, de ez már csak így van mostanában. Igen, sokan a fél életüket a közösségi oldalakon élik. Óránként értesülhetünk arról, hogy ki kivel és hol szórakozott, mit főzött, milyen kedvvel ébredt-feküdt, milyen szellemes vagy nyálasan szirupos idézetet talált, milyen magvas gondolatai vannak reggel-délben este, mennyit fogyott, milyen politikai nézeteket vall, és még sorolhatnám. Gyakran azt érzem, mindehhez semmi közöm, de egyáltalán nem idegesít. Csak a szélsőséges, gyűlölködő szövegek dühítenek, keserítenek el.

Ám valakit szép csendben törölni is lehet az ismerősök közül. Ha nem érdekel, vagy nem tetszik a duma, egyszerűen továbbtekerem, és kész. Elfogadom, hogy az itt vagyok, élek, figyeljetek, reagáljatok rám, a természetes vagy már nem egészséges exhibicionizmus, az önkifejezés sajátos megnyilvánulásai együtt járnak a közösségi oldalak kultuszával, aminek számtalan előnye is van. Szóval a kamaszok közül is sokan szinte percenként értesítik a társaikat arról, hogy éppen merre járnak, mi van rajtuk, kit szeretnek, és kit utálnak. Aztán várják a visszajelzéseket, akár a suliban, óra közben is. De nem tőlünk, szülőktől. A korosztályuk nyilvánossága előtt élnek, de nem tűrik, hogy az ősök kutakodjanak és beleszóljanak az életükbe, ez pedig nagyon is akceptálható elvárás a részükről. Ha otthon van őszinte párbeszéd, információcsere, nem kell nyomozni.

Tudom, ez már szakállas, agyonsulykolt közhely, de igaz.

Még valami; a minap olvastam egy cikket, melyben felsorolták a közösségi oldalakon való legirritálóbb tevékenységeket. A kényszeres dokumentálás előkelő helyen szerepelt. Például ugye sokan, persze főleg nők, imádják naponta megosztani gyermekük egyedfejlődésnek szakaszait. A kis Brúnó vagy Lilike sapkában, sapka nélkül, ásítva, egérfogacskákat villantva, apát-anyát puszilva jelenik meg. Mások blogszerűen tudósítják az ismerőseiket kicsinyük aranyköpéseiről. Én meg erre azt mondom, tegyék! Akit zavar, ne nézze, ne olvassa. Én speciel nagyon szívesen osztozom mások örömében, és az is jól esik, ha mikor néha felteszek hároméves Zsiga fiamról, vagy a kamasz Sáráról (amit persze előtte egyeztetek vele) egy képet, azt mások, akik kedvelnek, lájkolják. Lehet, hogy ez az anyai agylágyulás jele, de bevállalom.       

    
„Nem akarom, hogy külföldre menjen a gyerekem!”