Aleszja Popova: “Nekem kell, hogy repülhessek!”

Ott lüktetett bennem a három felvonás. Ültem a dörgő taps közepette, és boldog voltam. És nemrég Scarlett… Az Elfújta a szél szenvedélyes, győzelmében vesztes, gyönyörű asszonya… Drága Aleszja, honnan jönnek elő ezek a nem mindennapi nők…? A spicc-cipő forgatta szép testedből, a derekad hajladozásából, a karcsú nyakad íve mögül? Mind te vagy? Egyik sem…?

Az Operaház művészbüféje még csendes. A délelőtti próbának vége, Aleszja beszélget valakivel, a haja feltűzve, int, itt vagyok. A kis tapétaajtónál ülünk, ahol ki lehet menni a nézőtéri folyosóra. A harmadik csengetés után itt surrantunk ki valamikor Seregi Lacival, ment a sámlijához már sötétben, mindig onnan nézte az előadást. Elképzelem, ahogy a balett-teremben kiabál: A Poprádi! Már megint a Poprádi…! Aleszja metszően néz, aztán rám nevet, megérzése boszorkányos.
– Poprádinak hívott. Poprádi Aliz, ez volt nála a nevem… Másnak is adott neveket…

– Hiányzik…
– A Seregi? Nagyon. Zseni volt, örökre ott hagyta az emberben a nyomát… Ahogy segítette kihámozni belőled a legbelső dolgokat… Ő is benne van ebben az egészben, ahogy sok mindenki benne van. Mert azt gondolom, nem elég, ha egy táncos karizmatikus egyéniség, a legfontosabb, hogy kik nyesegettek, kik vagdostak rajta, hogy melyik ága nőjön és virágozzon és adjon termést…

– A mostani előadásban megint az a varázslatos, hogy egyfelől elragadó, szenvedélyes, tökéletes a táncod, közben Scarlettnek száz arcát látom… Színészi remeklés, miközben balettet nézek.
– A technika nagyon fontos nálam. Aki középen táncol, annak nagyon erős technikával kell élni, különben miért magántáncos… De hogy miként éli meg a szerepet, hogyan van jelen, ez két dolog. És itt megint fontos, hogy kivel próbálsz, ki segít abban, hogy a szerepeidre rátalálj. Pártay Lillával hét hónapig tanultuk a darabot, és a legutolsó időben kaptuk Volf Katit asszisztensnek – rendkívül jó próbáink voltak vele, sokat segített, hogy friss maradjon, élő az egész folyamat. Neki mondtam el, hogy egy ideje, talán a kislányom, Thália születése óta érzem, hogy a színpadon – ez egy fura dolog –, miközben táncolok, nagyon finom antennákkal felfogok mindent. Még a levegőben a gondolatokat is elkapom… Olyan ez, mintha az egész gyorsan pörgő folyamatot, a pillanatokat, az érzéseket meg tudnád állítani. Meg is állítod. És ettől egy olyan fajta kontroll és rálátás lett bennem, ami eddig nem volt. Kívülről látod magadat… Vuki hallgatott, aztán azt mondta: Hát, megérkeztünk…

– Ez mit jelent?
– Talán hogy egy következő szintre jutott az ember…

– Nagyon sokféle, nagyon gazdag világú, ezerszínű nő a te Scarletted…
– Azért van, mert bennem is sok minden van! Pontosabban egy nőben ennyi minden van… Csak nem biztos, hogy mindenki meri láttatni. Az a hőfok, amiben Scarlett mozog és létezik, az egész lénye pezseg, forr, nagyon mélyre tud kerülni, és képes az egekig szárnyalni… ezt én tudom, érzem, megélem…

– A saját életedben is?
– A saját életem már sokkal nyugodtabb.

– Pedig most is érezni valami vibrálást, fenntartott figyelmet, örök készenlétet…
– Ilyen vagyok. Ferrarinak is neveznek, tudod, a versenyautó… annak muszáj menni. Most, amikor volt a sérülésem, most éreztem, hogy mi az, amikor vesztegelni kényszerülsz. Olyan állapotban voltam, mintha némasági fogadalmat kellett volna tennem. Bugyog benned minden, de nem mehetsz, és az a legnehezebb, hogy nem szabad csinálni semmit. És amikor jól vagy, akkor egyszerre csak, mint a vulkán, kitör belőled, hogy engedjenek! A Havas Feri volt ilyen… Már fél hétkor elkezdte, hogy mikor kezdünk, mikor kezdünk… kezdjünk már! Nekem Havas-szindrómám van… én is azt várom, hogy kimehessek…! Hétkor kezdünk, de háromkor már bent vagyok, és onnantól csak arra készülök, hogy eldördüljön a startpisztoly…

– Mondtad, hogy enni is csak előadás után tudsz…
– Minden ennek van alárendelve. A színpadi jelenlétnek. Az is, hogy mit eszel, mikor, mennyit. Itt össze kell hajtani magad, föl kell, hogy emeljenek, kifeszülsz a levegőben… Én ilyenkor egy órakor eszem utoljára, rendszerint valamilyen tésztát, sajtos tészta, tejfölös tészta, bármilyen tészta… És vége. És várod a kezdést. És ahogy a világítás rád megy, az beléd hatol, be, egészen a lelkedbe, az ereidbe, az izomzatodba… És elindul ez a varázslat. Az illatok, a zene, a stressz, a tánc, az átélés, az érzelmek… Amikor mindennek vége, utána nem is lehet igazándiból hazamenni… Bár nagyon jól kikapcsol az otthon. Volt olyan, hogy arra volt kedvem, hogy nekiállok, főzök valamit… Mert valami mást kell csinálni, egészen mást, hogy megnyugodj lassan.

Hallom, hogy a legtöbb, egymás utáni forgást ő csinálja. Keressek meg egy filmet a neten, mondták. „Hány piruettet tud Aleszja Popova?” ezt írtam be a keresőbe. És megjelent a képernyőn. Könnyű tréningben. Rajta, Lészi! biztatják a háttérben. És Lészi könnyedén lábujjhegyre áll, belenevet a kamerába és forog, mint a búgócsiga. Számoltam. Hat… kilenc… tíz!

– Nem szédülsz?
– Jaj, nagyon szeretek forogni…

– Mit mondanál, ha meg kéne fogalmazni, mi a tánc?
– A lélek zenéje. Mindenkiben ott van, csak nem mindenki használja…

– Szoktál táncolni a privát életedben?
– Ritkán van rá alkalom, és hát nem járkálok diszkóba…

– Nem diszkóra gondoltam…
– Szoktam néha Tháliával… És egyszer valahol megpróbálkoztam egy tangóval… De nem dicsekszem vele… Belemerevedtem… annyira én akartam irányítani a partnerem, és ott teljesen el kell lazulni, hagyni, hogy ő vezessen. Nem ment. Az egész óriási koncentráltság volt, egyáltalán nem élveztem.

– A színpadon ki a jó partner?
– Aki nem választja szét a párost, aki a részed, és te az ő része vagy. Le kell rakni az egódat, el kell felejteni, össze kell forrni a másikkal. Végül is gyakorlásról van szó, de látod, mégis van különbség partner és partner között. Amikor már tudja, hogy hova viszi a kezedet, már szembekötve is érzi, hogy ha odarakom a kezét, akkor az neki jó lesz… már meg se kérdi. Az egyfajta tapasztalat, hogy a partnernődet hogyan kell forgatni. A jó partner tudja. Hogy ennek a lánynak hova kell rakni a súlypontját, hogy neki jó legyen. Mindenkinek más a lába, más a karja, mások az arányok. Van a technika, és mellette van valami… valami titok. Az ifjú Nagy Zolika és a Volf Kati, ők egy nagy, összeforrott páros voltak. Az egy dolog, hogy arányaikban is, de ez nem minden…

– Milyen érdekes, mindez átjön… az ember megérzi…
– Nézd, ehhez az egész szakmához alázat kell. Ezt másképp nem lehet. Ha elszállsz, véged van. De ez mindenre igaz. Aki elszáll, az középszerű marad. De ha megnézed, az első élvonalbeli emberekben ott az alázat. Tanulj meg adni – azt hiszem, erről szól a művészet.

– Az a kényszerszünet jó volt valamire, mondtad… Mire volt jó?
– Valójában borzasztó volt, pedig csak szeptembertől decemberig tartott. Soha nem volt sérülésem. De éreztem, tanulás ez is. Tanultam a türelmet. Nevelődtem. Az egész életünk az, folyamatos nevelődés. Hogy megtaláld a hiányosságaidat, hogy lásd a hibáidat, és amit tudsz – tedd jóvá magadban. Azt hiszem, ez az életfeladatunk. Jobbá tenni magunkat…

– A kislányod táncos lány?
– Művészi tornára jár, de inkább verseket ír. Nyolcévesen. És attól félek, még érzékenyebb, mint én. És néhol sokkal racionálisabb. Szárnyal! És tudod, mennyi mindent ad?! Nem, nem szabad kihagyni az ember életében, hogy legyen… Egy nő a gyermeke által, és ha talál egy igazi férfit, aki nővé teszi, nőként kezeli – általa válik teljessé és lesz igazi nővé…

– Te megtaláltad ezt a férfit?
– Már meg. Most már tudok erről beszélni. Egy ideig nem tudtam. A jin és a jang. Napsütés és ború. Szomorúság és vidámság. Hegy és völgy. Nevetés és sírás. Mindenben ez a balansz, ebben élünk, ezek közt lavírozunk. Volt egy hosszan tartó, fájdalmas völgymenet. Lent, mindig csak lent… Egyedül voltam, csalódások, kétségek közt. Három hosszú évig. És ez alatt a borzalmas idő alatt az együtteshez jött egy fiú. Érdekes volt – én angyalmániás vagyok – ezt a fiút Arhangelszkijnek, Arkangyalnak hívják…

– A Batthyány téren összefutottunk… Kézen fogva jöttetek, mint két gyerek.
– Ühüm… Szólótáncosnak hozta Keveházi… A pétervári Kirov Balettben és a Tallini Operaházban volt vezető táncos. Idejött, és a partnerem lett. Elkezdtünk dolgozni. És egyszer csak azt vettem észre, hogy itt van mellettem valaki, akit mintha ezer éve ismernék… Óvatos voltam… mit akar velem, miért érti, amit mondok, ki küldte? És ő onnan, alulról, ezer méter mélységből, lassan, óvatosan a hajamnál fogva húzott vissza… Látnom kellett, hogy sok mindent elveszítettem, de itt van mellettem egy ember, akinek semmije nincsen a jó szívén, a szerelmén, a humorán, az emberségén, a Tháliához való szeretetén kívül. És akkor megkérte a kezemet. És én visszautasítottam, hogy még egyszer nem megyek férjhez. Pontosan, mint Scarlett… Nem, nem megyek. Letérdepel előttem, ekkora csokor rózsával, és én magamban beszélek. Lészi, őrült vagy, itt van valaki, a másik feled… De nem akarom… félek… És nemet mondtam. Rá egy fél évre megint megkérte a kezem… Végül már Thália mondta, de anyu…! És akkor… akkor összeházasodtunk. És megtudtam, hogy igen, ez a család, ez a nyugalom, ez a fészek. Ezzel az emberrel kaptam meg a biztonságot, szeretetet, szerelmet. Egy férfit, akitől én nő lehettem… végre.

– Ez a végszó, Lészi?
– Inkább az legyen, hogy soha nem szabad azt hinni, hogy mi itt egyedül vagyunk. Soha…