“Vezethetnék én is egy mozdonyt?”

Igazán szegény környéken járunk, amikor Csébi Tamás szüleit keressük. A házak háznak alig-alig nevezhetők, mégis mindenki igyekszik valamennyire otthont tákolni a rossz alapanyagokból, düledező falakból, sötét helyiségekből. Ide már csak földút vezet, sőt néhol az sem; ekkor még magunk sem sejtjük, hogy egy óra múlva tengelyig merülünk a sárban, és az itt lakó emberek saját erejükkel emelik majd ki a kocsit.

Most még csak örülnek nekünk, milyen szerencse érte Tomit: bekerült a 33 kívánság gyerekei közé, most majd eljut egy szép kirándulásra, és talán még mozdonyt is vezethet! Legszívesebben a telep összes gyerekét elvinnénk kirándulni, sőt már azon gondolkodunk, milyenfajta adományra lenne itt szükség. „Elsősorban tartós élelmiszerre” – mondja az Igazgyöngy Alapítvány munkatársa, aki kalauzol minket. A szervezet segít a gyerekek oktatásában, iskoláztatásában, vannak önkéntes tanárok, akik több mint száz kilométerről járnak ide…

Tomika rendkívül megszeppent, amikor fotózni próbáljuk: ha a kamera felé fordul, rögtön vigyázzba vágja magát – talán sokat mondták neki ilyenkor: „húzd ki magad!” Nem mosolyodik el egy pillanatra sem, csak néz nagy komolyan előre. Annyit elárul nekünk, hogy ült már vonaton – csak nem mozdonyban – teszi hozzá súgva.