A kütyük szétzilálják a kapcsolatokat?

„Persze tudom és látom, nincs egyedül ezzel. Nagyon sok anyát, de apát, nagypapát is látok, akik a gyereket »legeltetik«,  levegőztetik, és akkor még a szerelmesekről nem is beszéltem. Buta öreg nő vagyok, aki nem szokott hozzá a kütyükhöz, és ezért zavarja ez. Vagy jól érzem, hogy itt valami nem stimmel, »el lesz mulasztva«, hogy ez egy fontos lehetőség volna: »együtt lenni« a gyerekkel, még akkor is, ha a gyerek történetesen alszik, vagy éppenséggel csak a leveleket bámulja? És akkor még nem is beszéltem a családi ebédekről, amikor végre sokan vagyunk együtt egy-egy vasárnapon vagy más ünnepen, és megszólal a telefon, és a gyerekeink, vejeink, menyeink felugrálnak és udvariasan átszaladnak a másik szobába, hogy ne zavarjanak, vagy pedig felmerül egy kérdés, és máris ketten-hárman kapják elő az okostelefonjukat, hogy megnézzék valahol a világhálón a pontos választ. Én úgy érzem, mindez erősen hűti a kapcsolatokat, vagy úgy is mondhatnám egyszerűen, hogy engem nagyon idegesít. Ugye nincs igazam, és hozzá kellene szoknom a mai világhoz és a tempójához?”

Mobil

Már a magzattal is lehet kommunikálni az újabb kutatások szerint; az anya felé fordított figyelmét megérzi és reagál rá. (Persze akkor még testi kapcsolat is összeköti az anyával: a köldökzsinór.) De ismerünk olyan amerikai vizsgálatokat is, amelyek szerint, ha az újszülöttekkel és csecsemőkkel bánó gondozók a gondozás közben a gyerekkel beszélnek, „beszélgetnek”, figyelmüket felé fordítva, akkor a gyerekek testileg is jobban gyarapodnak (a hangulatukról nem is beszélve), mint ha ugyanezek a gondozók ugyanannyit beszélnének, de egymás között a gondozás közben. Szóval: a gyerek megérzi a felé fordított figyelmet, és reagál rá. A kapcsolat az anyával a köldökzsinór elvágása után is fennmarad – például az anya és az újszülött alvásmélysége együtt változik, ingadozik, akkor is, ha nagyobb távolságban vannak egymástól. Ha sétáltatás közben az anya nem mobilozik, hanem akár szótlanul, de ráérez, beleérez a gyerek arcán, tekintetén tükröződő állapotaiba, mondhatnám, együtt rezeg vele, ez – legmélyebb meggyőződésem szerint – a gyereknek testi-lelki értelemben egyaránt jót tesz, fontos, biztonságot ad. Igen, egészen más történik a gyerekben és a gyerek körül, ha az őt sétáltató, kocsiban tologató anya rá figyel, vele beszél, vele csodálja a fák alatt sétálva, fent, a napfényben rezgő leveleket…
Szerintem persze érthető, ha az egész nap a gyerekhez kötött és többnyire izolált magányba szorított anya kihasználja azt az időt, amikor éppen nem kell csinálnia valamit a gyerek körül, és más, esetleg éppen hasonló sorsú és hasonló nehézségekkel küzdő vagy örömöket átélő barátnőivel lép kapcsolatba. De ennek a mértékét meg kellene fontolni. Nem szabadna az egész így töltött időről azt gondolni, hogy „most úgyis ráérek”. Éppenséggel megfordítanám a dolgot. Az egyéb tevékenységekre kellene, ha lehet, különböző segítségeket szervezni, vagy éppen kihangosított telefont alkalmazni – főzés vagy egyéb házimunkák közben –, és a gyerekkel töltött idő nagy részében valóban felé kellene fordulni. De egyelőre még úgy látszik, nem tudjuk elég jól használni a kütyüinket, hanem azok „használnak” minket, szervezik az időnket, a napunkat. Igen, valami „el lesz mulasztva” ilyenkor, és valóban jól érzi, hogy ez egy fontos lehetőség volna „együtt lenni” a gyerekkel. Ami pedig a családi ebédeket vagy más alkalmakat illeti, eszembe jut egy németországi emlékem, még a nyolcvanas évek végéről: négygyerekes tanárcsaládhoz voltam ebédre hivatalos, és valamikor már az ebéd vége felé elkezdett veszettül csöngeni a telefon a szomszéd szobában, hosszan csöngött, majd abbahagyta és újra rákezdte kétszer, háromszor. Senki még csak meg se rezzent. Eszükbe se jutott, hogy ebéd közben felvegyék a telefont. Akkor még nem voltak mobilok… És persze okostelefonok sem, hogy percenként keressük rajta a frissebbnél frissebb információkat. Akármilyen szubjektív, amit ír, én nagyon pontosnak érzem, hogy mindez hűti a kapcsolatokat. És: nemcsak magát idegesíti, hanem tulajdonképpen azokat is, akik ezt a gyakorlatot űzik, és nem, nem kellene hozzászoknia a mai világnak ezekhez a jelenségeihez és az ezekből fakadó tempóhoz.

Cikkünk az e heti Nők Lapjában jelent meg. További cikkeink az aktuális számból: Szöllősi György: „Az álmok idén nem a munkáról szólnak” Gálvölgyi János: Csak hadd játsszak még egy kicsit! A férfiak rosszabbul viselik a válást? Fűszerkert a balkononFrida Kahlo szerelmei Ha előfizetnél a Nők Lapjára, itt és most megteheted! Csatlakozz hozzánk a Facebookon is!