Aktuális

Az utolsó gésák

Gésa nélkül nem képzelhető el japán utazási prospektus, ezek után ki gondolná, hogy ez a hagyományos mesterség mára kihalófélben van. Nem sok minden történik azért, hogy megmeneküljön.
Az utolsó gésák

Vajon pihe virágszirom
Vagy pillangó, amit látok?
Elég rápillantanom, és bűvölten megállok.

E haiku keletkezése óta Japánban nem sok minden változott. A „virág- és fűzfabirodalom” lakói – ahogy a szigetlakók becézik a gésákat – ma is éppen olyan feltűnést keltenek Kiotó utcáin, mint a 19. században. Annál is inkább, mert mára meglehetősen kevesen maradtak. Este hat óra tájban tűnnek fel a Gion-negyed jellegzetes, szűk utcáin, és cseresznyeszirmokkal díszített selyemkimonójukban, hófehér arcukkal, fényes, fekete parókájukkal olyanok, mint megannyi népművészeti baba. Magas fapapucsaikon egyensúlyozva tipegnek a jellegzetes faépületek, a gésaházak felé, ahol szokás szerint összegyülekeznek, mielőtt elindulnának dolgozni. Szertartásosan üdvözlik vezetőjüket, az okászant, aki egyben fogadott anyjuk, életük irányítója is, majd tisztelettudóan megbeszélik vele aznapi teendőiket. Csak ezután indulnak a dolgukra, vacsorákra, fogadásokra, fesztiválokra, mikor hova hívják őket. A kapu előtt már várja őket egy taxi (meg egy tucat szenzációra éhes turista), és elviszi a megadott címre, ahonnan csak éjjel kettő óra tájban kerülnek elő… Valamit tehát mégiscsak modernizálódott a japán társalkodónők élete az elmúlt néhány évtizedben, alapjaiban azonban még mindig ugyanazok a hagyományos rituálék és merev szabályok irányítják a hétköznapjaikat, mint a múltban.

Az utolsó gésákA hanamacsik története

A gésákról feljegyezték, hogy első képviselőik 1813-ban kaptak működési engedélyt Kiotóban. Hamarosan gésaközösségekbe, úgynevezett hanamacsikba tömörültek, amelyeknek központjai a teaházak lettek. Ezek vezetői, az okászanok szoros együttműködést építettek ki a helyi politikusakkal, és kiváló diplomáciai érzékkel úgy igazították a dolgokat, hogy az vendégnek, gésának, magasabb hatalmaknak egyaránt jó legyen.
De kik is azok a gésák valójában? A szakma valamikor a 17. század folyamán alakult ki. A krónikák úgy szólnak, hogy a Kamo folyó két partján épült császárváros buddhista szentélyeibe annak idején rengeteg zarándok érkezett. A vendégeknek a Gion-negyed gomba módra szaporodó fogadói nyújtottak szállást és szórakozást. A férfiak a vacsoránál tatamin ültek, a poharukba szebbnél szebb lányok töltötték a szakét (rizspálinkát), és ha már emelkedett volt a hangulat, kézbe kapták húros hangszerüket, a samiszent, vagy ellejtettek előttük egy-egy csábító táncot. Belőlük lettek később a gésák, akik részben a művelt társalkodónő, részben a szórakoztató művész szerepét töltötték be a férfiközpontú japán társadalomban.
Felmerül a kérdés, mit szóltak ehhez a mindenkori feleségek? Nos, európai fejjel nehezen elképzelhető, de a szigorú szabályok miatt a kétféle szerep szinte soha nem ütközött egymással. A nejek nem voltak féltékenyek a gésákra, utóbbiak pedig soha nem pályáztak a hitvesek helyére. Jól is nézett volna ki egy gésafeleség! A gésa bátor, független nő, aki ha kell, még a férfi üzleti vállalkozásaiba is besegít, a feleségtől viszont azt várják el, hogy szerény legyen, alázatos, és az otthon falain kívül semmibe ne szóljon bele. A kettő kizárja egymást. Egyetlen dologban hasonlítanak: mindketten a férfitól függnek anyagilag.

A szamurájok szeretői

Az utolsó gésákA gésák száma a 19. század közepére már elérte a háromezret. Ekkor ragyogott legfényesebben a Gion-negyed csillaga. A történet dióhéjban a következő: mivel az a veszély fenyegetett, hogy az európaiak gyarmatosítják Japánt, és a hanyatló sogunátus tehetetlenül tűrte ezt, Kiotóba gyűltek Nyugat-Japán dühös, fiatal szamurájai, hogy kiterveljék a szükséges reformokat. A forradalom tehát, amely Japánt a modern világ részévé tette, a kiotói teaházakban kezdődött, mégpedig a szamurájok gésa szeretőinek védelme alatt! Amikor az elégedetlen fiatalok megdöntötték a sogunátust, és átvették Japán irányítását, számos kiotói gésa követte őket az új császárvárosba, Tokióba. Az évek múlásával a fiatal szamurájok államférfiakká váltak, Japán pedig birodalommá növekedett. A Gion-negyed hanamacsijának vezetője tehát ma egy idősödő dáma, aki méltósággal viseli címét, és végtelenül büszke a múltjára. E „virágvárosban” nemrégiben még mintegy nyolcvan teaház működött, köztük a híres Icsiriki, ahol nyolcvan gésa és húsz maiko (gésatanonc) dolgozott. Iskolája, a Jaszaka Njókoba Akadémia az 1873-ban alapított Kaburendzsó Színházhoz tartozik. Speciális képzést nyújt: a diákokat klasszikus táncokra – például a hagyományos „bujó”-ra –, haikuverselésre és a teaszertartás ismereteire oktatják, ezen kívül megtanulhatnak samiszenen, ütőhangszereken és fuvolán játszani. Míg a maikók régebben már hatévesen elkezdhették tanulmányaikat, manapság a törvények előírják, hogy először elvégezzék az általános iskolát, és csak tizenöt évesen iratkozhatnak be az akadémiára. Az állam azonban nem ismeri el ezt középiskolai végzettségnek, holott az intézményben jelenleg is Japán legkiválóbb művészei – köztük az „Élő Nemzeti Kincs” cím tulajdonosai – állnak a katedrán.

Kiből lesz maiko?

Az utolsó gésákArthur Golden bestsellere, az Egy gésa emlékiratai és a belőle készült remek filmadaptáció után nincs a világon ember, aki ne tudná erre a kérdésre a választ. A gésatanoncok „befogása” valaha úgy folyt, hogy a nyomorgó parasztok közül néhányan kénytelenek voltak eladni kilenc-tíz év körüli lányaikat a gésaházaknak. Az okászanok kezdetben cselédnek használták őket, és nagyon kegyetlenül bántak velük. Úgy tartották, ez kell ahhoz, hogy a fegyelmet és a kitartást örökre megtanulják. Ma is élnek még százéves, idős gésák, akik pipáikat szívva méltatlankodnak a fölött, hogy ma milyen kesztyűs kézzel bánnak a fiatal lányokkal. Így soha nem lesz belőlük engedelmes, valamirevaló gésa, dohognak. A szutykos kis cselédeket később a munka mellett táncra és zenére kezdték oktatni, és ha szorult beléjük némi igyekezet és tehetség, előbb-utóbb felölthették a maikoruhát. Nagy nap volt ez a lányok életében! Megkapták első selyemkimonójukat, és reménykedni kezdhettek benne, hogy eljön a nap, amikor a közösség elismert tagjává, gésává avatják őket. Az avatás akkor történt meg, amikor a tanonc megfigyelés és utánzás révén elsajátította a gésák rafinált eszköztárát, azaz tudott szellemesen társalogni és élcelődni a férfiakkal, ha kellett, csábító táncokat lejteni, és édes hangon dalokat búgni, miközben egy samiszen húrjait pengette. Mindez együtt nem is olyan egyszerű, de legalábbis éveken át tartó kemény gyakorlást igényel. A legnehezebb egy maiko számára azonban mégsem a hangszerek kezelésének elsajátítása – véli Lisa Dalby amerikai antropológus a gésákról írott könyvében. (A japán származású kutatónőt meglepő módon befogadta egy kiotói teaház okászanja, hogy kipróbálhassa a gésák életét.) Hanem az, hogy levetkőzze a belé nevelt szemérmességet, gátlásokat a férfiak társaságában. Japánban ugyanis az íratlan szabályok között még manapság is első helyen áll, hogy a nő rendelődjön alá urának és parancsolójának. A gésák szelleme azonban szabad. Soha nem szolgálók, hanem vendéglátók a vacsorák alkalmával. Még ha frivol tréfákat űznek is, szabályaik szigorúan tiltják, hogy egy bizonyos határt átlépjenek. Ugyanis nem kurtizánok.

Az utolsó gésák„Cseresznyevirág” és a szüzesség

Ennek némileg ellentmond a mizuage, azaz a szexuális beavatás szokása. A mai maikók ugyan megütközve fogadnák, ha végre kívánnák hajtani rajtuk, de néhány évtizeddel ezelőtt még létezett ez a feudális rituálé. A gésává válás elsődleges feltétele tudniillik az volt, hogy a tanonc az avatás előtt veszítse el a szüzességét. A szertartás végrehajtására egy, az okászan által kijelölt tekintélyes, tapasztalt férfi vállalkozott, aki busásan meg is fizette az első éjszaka jogát. Lisának ezt a következőképpen mesélte el egyikük: „A maikót hét napra egyedül hagyták velem, de az okászan hallótávolságban maradt, hogy biztonságban tudja őt. A párna mellé három nyers tojást tettek, amelyek sárgáját estéről estére kiittam, a fehérjét pedig a lány combjai közé masszíroztam. Csak az utolsó éjszakán tettem magamévá.” A későbbiekben azonban a gésa nem volt kapható szexuális szolgáltatásokra, vagy ha mégis, annak a férfinak tisztában kellett lennie a következményekkel: élete végéig ki kellett tartania a szeretőjét. Márpedig egy gésát kitartani nem volt olcsó mulatság! A selyemkimonók, a parókák, hozzá a sminkes, a zenetanár mind horribilis összegekbe kerültek, és akkor még nem említettem a kötelező ajándékokat, ékszereket, virágokat. Egy selyemkimonó ára ma is közel hárommillió forintra rúg. A pártfogónak, japánul „danná”-nak, aki szeretett volna kisajátítani egy gésát, mélyen a zsebébe kellett nyúlnia, ha nem akart szégyenben maradni. Ma már nagyon kevés férfi akad, aki a családja mellett megteheti ezt. Az azonban még mindig előfordul, hogy egy egész baráti társaság tart ki egyetlen társalkodónőt, fedezi a megélhetését és a szolgáltatásokat, amelyeket igénybe vesz. A gésákra Japánban egy egész luxusiparág épült, amely főként egyedi kézműves termékeket gyárt, a kézzel festett kimonóktól az emberi hajból készült parókákon át a rizspapírból készült napernyőkig és az ikebanacsokrokig. A gésák megfogyatkozásával sajnos a kézművesszakma képviselői is egyre kevesebben lesznek. Kiotóban ma már csak egyetlen idős selyemfestő él, és rajta kívül még két parókakészítő mesterből áll a teaházak udvartartása.

Az utolsó gésákJövőkép híján

Márpedig nem úgy néz ki, hogy a gésák helyzete a közeljövőben megoldódik. A rossz nyelvek szerint egy-két generáció múlva hírmondójuk sem marad. Melyik kamasz lánynak lenne kedve manapság bevonulni a szigorú „női rendbe”? Alávetni magát a merev szabályoknak, és éveket tölteni azzal, hogy tökéletesre csiszolja a mozdulatait? A gésák mestersége ma már az ősi tradíciók közé sorolódik, és mind a mai lányok, mind az ide érkező turisták szemében kuriózumnak számít. Bár még ma is ők testesítik meg a japán nőideált, ellentmondásba kerültek a japán középosztály lányainak mintául szolgáló családanyaképpel, és az emancipált, önmagát eltartani képes nő eszményével is. A gésák szakszervezete jelenleg azt a stratégiát követi, hogy a médiában és más fórumokon kizárólag a gésák művészeti tevékenységét hangsúlyozza, és igyekszik homályban tartani a másik oldalát. Azt remélik ettől, hogy az állam előbb-utóbb mégis hajlandó lesz elismerni, és főként anyagilag támogatni az időközben a hagyományok elhivatott őrzőivé vált gésákat. Hiszen ők a szigetország ősi táncainak, klasszikus verseinek, kiveszőben lévő kultúrájának utolsó letéteményesei. Ha így lenne, talán még ötven esztendő múltán is gyönyörködhetnénk a kiotói utcákon suhanó „cseresznyevirágokban”.

  Cikkünk az e heti Nők Lapjában jelent meg. További cikkeink az aktuális számból:

Ha előfizetnél a Nők Lapjára, itt és most megteheted!
Csatlakozz hozzánk a Facebookon is!

 

Ha kommentelni, beszélgetni, vitatkozni szeretnél, vagy csak megosztanád a véleményedet másokkal, az nlc Facebook-oldalán teheted meg.

Címlap

top

Szeretnél értesítést kapni?

Az értesítések bármikor kikapcsolhatók a böngésző beállításaiban.

A hét legizgalmasabb cikkei!
Friss sztárhírek itthonról és külföldről
Tudd meg, mit mond a horoszkópod!
Regisztráció

Elfelejtett jelszavad helyett könnyen tudsz új jelszót megadni, ehhez az alábbi lépéseket kell csak követned:

  1. Add meg az alábbi beviteli mezőben az e-mail címed vagy felhasználóneved
  2. A hozzád tartozó címre kiküldünk egy levelet a jelszócseréhez. Ellenőrizd a SPAM mappádat is, ha nem látod pár percen belül a levelet a beérkezettek között.
  3. A levélben kapott linket 24 órán belül lekattintva eljutsz egy felületre, ahol megadhatod az új jelszavad
  4. Jelentkezz be a friss jelszóval

Fiókod törléséhez add meg a jelszavadat:

Itt tudod a jelszavadat megváltoztatni:

Új jelszó mentése