Egy barátnőmet a közelmúltban bocsátották el magazinszerkesztői állásából. Most harminckilenc éves, és tizennyolc éves kora óta először fordul elő vele, hogy nincs munkája. Nem meglepő módon a dolog keményen szíven ütötte. A korábban magabiztos és társaságkedvelő nőnek ma az is problémát okoz, hogy reggel kimásszon az ágyból. Ahhoz szokott, hogy a munkának él. Az állása kényelmes életstílust, izgalmas társasági életet biztosított számára és a tudatot, hogy tartozik valahová. Most úgy érzi, nincs miért felkelnie. Egy másik barátnőm negyvennégy éves, és mindig is fontosabb volt számára a családja a karrierjénél. Kívülről nézve irigylésre méltó életet él. De most, hogy már mindkét gyereke egyetemre jár, nem tudja, mit kezdjen magával. Legutóbb, amikor találkoztunk, félig viccesen megjegyezte: csak azért fog viszonyt kezdeni, hogy végre már vele is történjen valami.
Johnny Depptől Charlie Sheenig
Az életközépi krízist mindig is hajlamosak voltunk nem komolyan venni, és azt gondolni, az csak a gazdagok és a férfiak problémája. Ismerjük a klisészámba menő történetet, miszerint a férfi karriert épít és családot alapít, majd negyvenes éveiben viszonyt kezd egy nála jóval fiatalabb nővel, vesz egy Porschét vagy egy Harley Davidsont, és edzeni kezd a triatlonra. Saját bevallásuk szerint a negyvenes-ötvenes éveikben járó férfiak egyharmada érzi úgy, hogy valamelyik cselekedetüket az életközépi válság motiválta. Egy felmérésben harminc százalékuk nyilatkozott úgy, hogy látványosan megváltozott a viselkedése azok után, hogy szembesült az öregedéssel, s ez jellemzően nagy összegű, értelmetlen impulzusvásárlásban, válásban vagy szokatlan hobbik elkezdésében nyilvánult meg. Hollywoodban a midlife krízis szinte mindig ugyanabban a formában jelentkezik. A középkorú sztár fiatal lányok/fiúk után fut, úgy bulizik, mint egy húszéves, és egyik plasztikai sebésztől a másikig rohanva próbálja visszaforgatni az idő kerekét. Aki látta a videót, amiben Demi Moore egy Snoop Dogg-koncerten táncol, az pontosan tudja, miről van szó. Charlie Sheen prostituáltakkal és pornósztárokkal tűzdelt partijai is az életközépi krízis diagnózisa után kiáltanak, ráadásul a Két pasi meg egy kicsi című sorozatban is ezt a karaktert hozta nagy sikerrel. De említhetjük Johnny Deppet is, aki tizennégy év után szakított gyermekei anyjával, Vanessa Paradis-val, és a hírek szerint keményen belevetette magát az ivásba és partizásba.
Milyen a női midlife krízis?
Az életközépi válság nem férfidolog, és csak addig számít klisének, amíg nem velünk történik. De mit kezdjünk vele? Várnunk kellene, vagy akár örömmel fogadni a szemünk körül megjelenő ráncokat? Ahelyett, hogy negatív élményként élnénk meg az öregedést, vagy viccet csinálnánk belőle, lehet az életközépi krízis – azon túl, hogy elkerülhetetlen – pozitív tapasztalat is? Egyáltalán, hogyan néz ki a női változata? Botox- és plasztikaiműtét-függőségként jelentkezik? Vagy olyan, mint Eva Longoria karaktere a Született feleségekben, aki egy tinédzserrel kezdett viszonyt? Vagy összepakol mindent, mint Shirley Valentine, és irány Görögország? A midlife krízis alapvető változáson ment keresztül az elmúlt években. Talán a pénzügyi válságnak is köszönhető, mindenesetre tény, hogy egyre kevesebb pénz elég ahhoz, hogy azt az illúziót dédelgethessük magunkban, még mindig fiatalok vagyunk. Sőt, ha elkezdünk egyszerűbb életről ábrándozni, önmagában akár már ez is az életközépi válság jele lehet. Ha pedig még negyvenéves korunkban is az a hét jelenti számunkra a nyár fénypontját, amit korosodó rockerekkel töltünk egy koszos, zsúfolt, hangos és drága fesztiválon, nyilvánvalónak tűnik, hogy foggal-körömmel kapaszkodunk elveszett fiatalságunkba. Egy közelmúltban készült felmérés tanulsága szerint új stratégiákkal közelítünk a rettegett időskor felé. Ahelyett, hogy drasztikus lépések során át bizonygatnánk a világnak, hogy még tartjuk a ritmust a kölykökkel, a mai középkorúak inkább magukba fordulnak. Ugyanabban a helyzetben érzik magukat, mint Dante, aki útjának feléhez érve eltévedt saját élete erdejében. A régi partnereinkre való rákeresés a Facebookon vagy a gyerekkori emlékeink állandó emlegetése annak a jele, utolért minket az életközépi válság, ahogy a jövőtől, főként a munkahelyünk elvesztésétől való félelem is előkelő helyen szerepel a midlife krízis tüneteit összegző listán. Az átlagéletkor, amikor a férfiak először kezdenek hajbeültetésen gondolkozni, 45 év. Az aggodalmat ebben az esetben is elsősorban a munkahely elvesztése jelenti: a fiatalos külső nemcsak az ellenkező nem, de a munkaadó szimpátiájának megtartásában is fontos. Hogy egyre előrébb tolódik az életközépi válság kezdete, azt leginkább fiatalságkultuszunknak köszönhetjük. Amit mi sem illusztrál jobban, mint hogy a vállalatvezetők átlagéletkora 59 évről 48-ra csökkent egyetlen generáció alatt. Az Asos online divatcég beszerzésért felelős zseniális igazgatója, az ötvenhat éves Kate Bostock a napokban távozott a cégtől, mire a negyvenöt éves alapító vezérigazgató, Nick Robertson megjegyezte: távozásának elsősorban „az idő vasfoga” volt az oka, mivel az Asosnál 27-28 év a munkatársak átlagéletkora.
Az életközépi válság első szele már a húszas éveink végén megcsap minket. James Hollis pszichoanalitikus, a The Middle Passage: From Misery To Meaning in Midlife című könyv szerzője szerint ekkor szakítunk azzal a mágikus gondolkodással, ami gyerekkorunkban jellemez minket. Amikor gyerekként azt mondjuk, űrhajósok leszünk, ha megnövünk, vagy híres énekesek, vagy miniszterelnökök, gyakorlatilag azt jelentjük ki, halhatatlanok vagyunk. A hősies gondolkodással is a harmincas éveinkben hagyunk fel. Nem mondunk már többé olyanokat, hogy mi nem fogjuk elkövetni ugyanazokat a hibákat, amiket a szüleink, hogy mi fogjuk megírni a világ legjobb regényét, vagy hogy mi leszünk a világ legjobb szülei, akik fantasztikusan boldog, sikeres és lenyűgöző gyerekeket nevelnek. Életközépi krízis az, amikor rájövünk, hogy a halhatatlanságunkról és különlegességünkről szőtt kamaszkori álmaink illúziók. Életünk közepén szembesülünk a felnőttlét valóságával: hogy bármilyen keményen küzdünk is, mind egyformák vagyunk, és fogalmunk sincs, mit hoz a holnap. Mindannyian esendőek vagyunk, tökéletlenek, átlagosak és halandóak. Óriási törést jelent, amikor rájövünk, hogy mind egy irányba tartunk, s hogy egyikünk sem válthat retúrjegyet. Hollis szerint az élet közepén minket érő legnagyobb sokk az, hogy összedől az univerzummal kötött egyezségünk. Abban a tudatban nőttünk fel, hogy ha követjük a szabályokat és jó szándék vezérel minket, akkor minden jól alakul, és élünk boldogan, amíg meg nem halunk. Általában életünk közepén döbbenünk rá, hogy a történet nem ilyen egyszerű. Eljutunk addig a nagyon is fájdalmas felismerésig, hogy a jó emberekkel is történhetnek rossz dolgok, és fordítva.
A díványon Demi Moore-ral
Madeleine Martin harminckét hónapos börtönbüntetését tölti Nagy-Britanniában, amiért elcsábította tizenöt éves diákját. A harminckilenc éves középiskolai vallásoktató nem sokkal korábban vált el, és két tinédzser lánya van. A fiúval Alfa Romeója hátsó ülésén szeretkezett. Ilyen történeteket korábban csak ellenkező nemű felállásban hallottunk, manapság azonban a világsajtóban hetente olvashatunk arról, hogy egy középkorú tanárnő szexuális viszonyt kezdett tinédzserkorú fiú tanítványával. Számtalan középkorú nő megzavarodik, amikor válás után egyedül marad, vagy rájön, hogy a házassága végleg kiüresedett. Úgy nőttek fel, hogy mindig valaki másnak a szükségleteit helyezték a maguké elé – a szüleikét, a férjükét, a gyerekükét, a főnökükét –, s most hirtelen úgy érzik, kimaradtak valamiből, és nem éltek eleget. Az internetes szexcsetszobákban negyven-ötven éves nők tesznek nyílt szexuális ajánlatokat huszonéves fiúknak. Maga a történet persze nem újdonság: Mrs. Robinsont már 1967 óta ismerjük a Diploma előtt című filmből. Az angol szlengben cougarnak (pumának) becézik azokat a nőket, akik jóval fiatalabb fiúkkal kezdenek szexuális kapcsolatot. Demi Moore erről is jócskán tudna mesélni.
A boldogság üldözése
Egészen a legutóbbi korokig a házasság és a munka elsődleges célja is az volt, hogy gondoskodni tudjunk a következő generációról. A frusztráció, a kiábrándultság, az áldozatvállalás természetes részét képezte az életre szóló elkötelezettségeknek. Mára azonban a boldogság megtalálása lett az első számú cél, munkánktól és párkapcsolatunktól is azt várjuk, hogy boldoggá tegyen minket, és alig toleráljuk az unalmat és kielégületlenséget. Az előző generációk akkor is kitartottak egy életen át ugyanabban a házasságban és munkakörben, ha nem voltak vele megelégedve. Ma inkább kiszállunk, ha nem tetszik valami. Még a recesszió idején is ezrével vannak üres állások, és a házasságok fele válással végződik. Az az illúzió hajt minket előre, hogy máshol, mással nagyobb kielégüléshez juthatunk – és ennek a hajtóerőnek egyikünk sem tud ellenállni.
| A modern életközepi válság 33 jele
1. Egyszerűbb életről ábrándozik. |
Ha előfizetnél a Nők Lapjára, itt és most megteheted! |
