István, a király: felemásra sikerült a leporolás

A hír: Augusztus 20-a alkalmából bemutatták Szegeden az István, a király című rockoperát Alföldi Róbert rendezésében. Az ünnep estéjén a televízióban is megnézhettük a művet, ami (ahogyan várható volt) szép kis vihart kavart. 

Karafiáth Orsolya véleménye: Sokan vagyunk, akik az István, a királyon nőttünk fel. Nekem talán az első színházélményeim egyike, ráadásul a második dal, amit megtanultam (az első természetesen Koncz Zsuzsától van), ebből a műből származik. (A nagybátyám mindig Laborc „Nem kell olyan Isten” kezdetű dalát énekelte, amikor a nagyi vasárnap a templomba indult.) Az Illés zenekar, Szörényi és Bródy műveit szeretem és becsülöm, több generációra voltak ízlésformáló hatással. A Koltay-filmet is többször megnéztem. A mostani bemutató körül kialakult hisztériát pedig tényleg nem értem. Már hónapokkal ezelőtt túl lehetett volna jutni a sokkon, hogy Alföldi rendezi a darabot, de nem, ez valahogy nem ment. Olyan lett az egész, mint valami össznépi villámhárító: minden felgyülemlett düh és indulat a produkcióra irányul. A jobboldal hívei nemzetgyalázást emlegetnek, egyesek odáig elmentek – mivel nem tudtak mit kezdeni Szörényi áldásával –, hogy a zeneszerzőnek is nekiestek.

Holott a műnek igenis szüksége volt egy kis leporolásra, és szerintem remek ötlet volt ehhez Alföldit hívni, mivel ha valaki, hát ő meg tud birkózni egy ilyen horderejű feladattal. Most egyébként jóval óvatosabban, mint szokta, de szintén megoldotta. Arra gyanakszom, hogy a rá nehezedő nyomás miatt volt ilyen kidekázottan decens, és csak kis mértékben újító, és ugyanennek köszönhető, hogy szerintem igazán kirobbanó, átütő rendezést nem sikerült tető alá hoznia. Nyomás alatt itt gondolok egyszerűen a darabbal szemben táplált nézői elvárásokra is. A mű kultusza nem engedi, hogy merészebben találjanak fogást rajta, és ez a fajta múlthoz ragaszkodás elég furcsa sajátosság. Pszichológiailag alátámasztott elmélet, miszerint ha valamit sokat látunk, azt összekötjük azzal, hogy szeretjük. A magyar közönség az Istvánt – főleg a koncertfilm miatt – igen sokszor látta, és nem enged az emlékekből. Holott a hagyomány azon kívül, hogy őrizzük, azért is van, hogy táplálkozzunk belőle, és bátran megújítva építsük be a jelenünkbe. Ennek erősebb alkalmazása nélkül csupán egy korrekt, ügyes, nézhető és élvezhető darab született Alföldi keze nyomán (néha nekem kissé szájbarágós megoldásokkal), de nem korszakos remekmű.

A műről való gyalázkodás fő szólama a rendező személye körül hallható, holott sokkal izgalmasabb lenne vitatkozni a rendezésen magán. Például hogy mennyire fontos egy rockoperánál, hogy hangban erős legyen a produkció. Mert szerintem ebben a műfajban nagy hiba pusztán a színészi játékra alapozni, és azt remélni, az talán elfedi a hangbéli hiányosságokat. (Nem véletlen, hogy a koncertfilmben Pelsőczy László játssza Istvánt, Varga Miklós a király hangja.) Legfájóbb számomra az általam egyébként az egyik legnagyobb prózai színésznőink egyikének tartott Udvaros Dorottya Saroltja volt ebből a szempontból, a dalok egyszerűen elsikkadtak az előadásában, csodás ívük ellaposodott, holott Udvaros színpadi jelenléte valóban hozta a figurát. László Zsolt főpapja olykor még bántotta is a fülemet, és az amúgy elementárisan jól játszó Stohl (amikor István felkínálja neki a kompromisszumot, elakadt a lélegzetem, annyira hiteles volt) is olykor alig bírta szuflával. Novák Péter Sámánja sem volt meggyőző: túl sokat akart a karakter a piros ruhájával, a Tina Turnert megszégyenítő tupírhegyekkel, és a bónuszjoint-tal, ami a rendezés talán leggyengébb gegje, és szimplán arra jó, hogy még többen felhördüljenek. (Novák alakítása kapcsán sajnos rögtön beugrott, hogy „Hát igen, ezt csak Bill tudta” – holott én igazán nem vagyok a változtatások ellenzője, de ilyen esetben igenis kellett volna az igyekezet, hogy legalább olyan jó, vagy karakteresen másféle sámán megjelenésével operáljanak…) És ha már a gegeket említettem, mondok egy igazán jól sikerültet is: Varga és Feró feltűnése Trabanttal érkező, zavarodott vándorként valóban betalált. A címszereplő esetében viszont épp fordított a hang és színészi jelenlét viszonya. Feke Pál színészi eszköztára jobbára kimerült abban, hogy gyötrődő és tétova arckifejezéssel lassan ide-oda lépegetett a hatalmas térben, mint aki azt sem tudja, vajon hová csöppent. Viszont a hangjának tónusa és jellege hasonlít Varga Miklóséhoz, a  dalok megszólaltak – valószínűleg hallgatni jobb őt, mint nézni.  

A gyengébb hangú sztárszínészek mellett viszont még kontrasztosabbnak tűnt a még talán széles körben annyira nem ismert, ámde zseniális fiatalok szerepeltetése. Laborc alakjában Szemenyei János, Koppány lányaként Tompos Kátya és Gizellaként Radnay Csilla egyszerűen zseniálisak voltak. Ők minden szempontból a helyükön voltak, nem véletlenül: mindegyikük énekel és zenél a prózai színjátszás mellett…