Miért nem mosolyognak az emberek a régi fotókon?

A fogorvos, aki nincs

A dolog akkor válik még gyanúsabbá, ha néhány portréfestményekkel teli kastélyt is volt alkalmunk végigjárni. Szinte kizárt, hogy régen a gazdagok egyike sem értette a humort, vagy mindnek olyan csálé fogsora volt, hogy a mosolyával bárkit kiüldözött volna a világból. Ez utóbbi teória nem is akkora marhaság, lévén akkoriban a fogászat és a szájhigiénia színvonala erősen botrányos. A szakik szerint azonban pont ezért senki sem szégyellte foghíjas mosolyát. Ha szinte mindenkinek csálé a fogsora, akkor nincs mit takargatni rajta, nem igaz?

A technika ördöge?

Sokáig úgy tartották, hogy a komolykodó beállításoknak leginkább praktikus oka volt. Ha valaki portrét állt egy festményhez, szinte lehetetlen volt egy természetes mosolyt olyan hosszú ideig kitartani, így mindenki számára könnyebb volt a mosoly elhagyása. A korabeli fényképezőgépekkel pontosan ugyanez a helyzet. A hosszabb expozíciós idő miatt nem lehetett spontán mosolyokat fényképezni, ezért az emberek inkább a komolyabb arcukat mutatták a világnak. Teóriának ez is szép, csak sajnos nem igaz. Ugye nem képzeljük, hogy a világ legnagyobb festői képtelenek voltak egy mosolyt megörökíteni csak azért, mert a modell nem tudta órákon át szélesre húzva tartani a száját?

A portré: érték

Ha mindkét fenti elmélet bukta, akkor mégis mivel magyarázható ez a sok mogorva ember a régi fotókon és festményeken? Erre leginkább a humortalansággal semmi esetre sem vádolható Mark Twain mondása tud rávilágítani: „A fotográfia az egyik legfontosabb kordokumentum, és semmi se lenne kellemetlenebb annál, mint hogy az utókor bugyután mosolygó emberként emlékezzen rám.”

Mai fejjel, a korlátlan képfogyasztás és képkészítés korában egy ilyen mondat furcsán hat, de annak idején a fotó még értéket képviselt. A legtöbb emberről alig néhány fénykép készült élete során, ha egyáltalán, így azokon próbált a lehető legméltóságteljesebb lenni, és persze még a királyokról sem készültek naponta festmények. A korai portréfotók csak a festmények stílusát vették át, márpedig a régi festményeken csak a részegek, a szegények, a züllöttek, az ártatlanok és a bohócok mosolyoghattak. Természetes volt, hogy senki sem akart velük egy csoportba tartozni. 1703-ban egy francia író így emlékezett meg erről: „nem azért vannak ajkaink, hogy ne tudjuk összezárni őket”. A portrék nem a valóságot, hanem egy ideált próbáltak visszaadni, és ezért lehet az, hogy még az olyan, a humorukról jól ismert nagyágyúink is rezzenéstelen arcot vágtak a róluk készült fotókon, mint Karinthy Frigyes vagy Móricz Zsigmond.

Készült a theatlantic.com és a petapixel.com cikkei nyomán.