Aktuális

Hasznos divat a családfakutatás

Néhány évvel ezelőtt riportot készítettem olyan nőkkel, akiknek donoros megtermékenyítéssel született a kisbabájuk. Egyikük lakásán beszélgettünk, mellettünk ott játszott egy szőke, kétéves kisfiú: az egyik kicsi azok közül, akik anonim megtermékenyítéssel fogantak. Vagyis az anya sem tudja, hogy ki az édesapa, kinek a szemét örökölte, kinek a sejtjeiből formálódott ilyen szőkévé, egyéniségéből ilyen csendessé ez a kisfiú.

Hasznos divat a családfakutatásNéztem, és arra gondoltam: lehetséges, hogy soha nem fogja megtudni, fele részben honnan származik. Sosem tudja majd mondani: ezt vagy azt apámtól örököltem, és nem vágják majd hozzá bosszúsan: pont olyan vagy, mint az apád! Vannak persze sokan, akik nem ismerik az apjukat, mert elhagyta a családot, vagy mert sosem élt velük. De valamit többnyire mégis tudnak róla, a nevét, a foglalkozását… Bizonyosan azt, hogy létezett. De ez a gyökértelen lebegés, a nulla információ a múltról nyugtalanító.

Így érezhetnek azok is, akik – állami nevelésben vagy örökbefogadottként felnőve – szüleik keresésére indulnak. Talán csalódás lesz a találkozó, de mégis… valami. Valami, amit szerethetünk, amit elutasíthatunk, amihez képest nevelhetünk egészen másként gyereket: kiindulási pont a világban. Mert bár önálló lények vagyunk, életünk mégsem a születésünkkel kezdődik. Ahogyan zavar minket, hogy nem tudjuk, mi lesz velünk, hová kerülünk halálunk után, épp olyan zavaró lehet, ha nem tudjuk, mi volt „azelőtt”: honnan jöttünk, milyen erők formálták a külsőnket és belsőnket egyaránt.

És a szálat el lehet kezdeni feltekerni. Vannak, akik nem állnak meg szüleik generációjánál: szeretnék tudni, ki volt a nagymama, nagypapa, kik voltak a dédik, milyenek voltak fiatalon, hogyan éltek, mit dolgoztak, kit szerettek. És az ő szüleik, nagyszüleik, őseink? Milyen történelmi viharok dobálták őket szanaszéjjel, és hoztak létre újabb kapcsolódásokat? Milyen kacskaringós út vezetett abba a kis magyarországi kórházba, ahol végül megszülettünk?

Hercegek és lovászfiúk

– Kempf? Észak-Magyarország?
– Nagybörzsöny.
– Á, igen, akkor valószínűleg Selmecbányáról vagy Besztercebányáról költöztek az ősei az egykori Hont megyei településre. Egyetlen kis falu egyedülálló módon négy templommal, három katolikus, egy evangélikus, az egyik Árpád-kori – darálja máris a nevem hallatán Zacher András családfa-, vagy ahogy ő mondja: ősfakutató. – Kisiparos vagyok, egy régimódi szabó, aki a történelmi Magyarország területén mérték után készíti a ruhát, hiszen nincs két egyforma ember, s nincs két egyforma családfa.
Kíváncsi leszek erre a gyors beszédű kisiparosra. A kávézóban, mikor már tíz perce méregetjük egymást messziről, megcsörgetem a telefonját. Gyorsan átköltözik hozzám, és közben nem győz csodálkozni.
– Nahát, ön az? Hát nem svábos, nem svábos! A vonásai… ezek a húzott szemek…
– Kun.
– Tudtam! Anyukája az Alföldről származik, igaz?
– Így van, Szalaynak hívják.
– No, abból Dunát lehetne rekeszteni – lomboz le mindjárt, de azt már látom, hogy jól választottam.

Hasznos divat a családfakutatásRöpke tíz perc alatt megtudom, hogy a családfakutatás, őskutatás, vagyis a genealógia tapasztalatokra, valamint az agyban meglévő információkra építő tudomány, és hogy kellő kitartással, alázattal, idővel és tapasztalattal előbb-utóbb mindenki a végére ér a kutatásnak. Aminek ugyan sosincs vége, mindig kerülnek elő apró információk, amik „egy-egy ág életét más megvilágításba helyezik”. Tíz év – akár ennyit is rááldozhat az életéből egy lelkes amatőr, de Zacher András úgy véli, nincs is annál nagyobb élvezet, mint mikor az ember maga „nyomoz” a családja után; ez úgy a harmincas–negyvenes éveiben kezdi el érdekelni az embert. „Hihetetlen, de a legtöbb ember nem tudná megnevezni már a négy nagyszülőjét sem, azt meg pláne kevesen tudják, hogy hol születtek, milyen felekezethez tartoztak, honnan jöttek ide.” Sok persze a legenda a családban, tipikus közülük a nemesi ősé, de Zacher András azt mondja, ha elég sokáig keresünk, előbb-utóbb csaknem mindenkinél ráakadunk ilyenekre. Gyakori a dúsgazdag felmenő vagy a megesett lány legendája is (az ükmama cselédlányként jött Pestre, várandós lett, az ifjú gróf volt az apa, de persze titkolni kellett a viszonyt).

„Ne higgyünk el semmit, általában a lovászfiú volt az édesapa vagy másik béreslegény” – hessegeti el az álmokat a kutató, aki azt azért elismeri, hogy valami alapja többnyire van a szóbeszédnek, ám ahogyan telnek az évek, mindig torzul a sztori, és kivétel nélkül mindig pozitív irányba. Egy családfa két irányban készülhet: egy utód van a csúcsában, és a múltban egyre mélyebbre jutva megkeresik az összes őst, akinek vérét, genetikáját hordozza az illető, vagy fordítva: egy ősnek derítik fel az összes leszármazottját – ilyenkor föntről lefelé épül a fa. Ám a legtöbb embert természetesen az érdekli, honnan jön, kik voltak az ősei, így a nyomozás általában időben visszafele működik. Helytörténet, egyháztörténet, mesterségek, összeírások, levéltár… – sorolja a forrásokat a szakember, aki váratlanul szótlan lesz, amikor saját fogásairól faggatom. Elismeri, hogy vannak trükkök, de… „Hadititok!” – zárja le a kérdezősködést.

 Hasznos divat a családfakutatásBoreczky Ágnes családszociológus: „Nem indulunk üres lapként”
„Sokan arról beszélnek, hogy a család válságban van. Ugyanakkor a rendszerváltás, a sok külföldre költözés, a vallás és a régi közösségek visszaszorulása… sok olyan folyamat van, ami miatt egyre fontosabb lett stabilan tartozni valahová, és a család még mindig biztos pont lehet. Többféle családunk van. Az egyiket azok alkotják, akikkel együtt élünk, de a szimbolikus család fogalmába beletartoznak a letűnt generációk is. Egyre többen akarják felkutatni ezeket: szeretnének megkapaszkodni, nyomot hagyni a világban. Bár döntéshelyzetben vagyunk, nem indulunk üres lapként az életben, hiszen felmenőink értékrendje leszivárog hozzánk. Halljuk a családi történeteket, amik tudat alatt mind mintaként szolgálnak. Minden családban vannak például »fekete bárányok« és »hősök«, és kijelölik a kettő közötti értékmezsgyét: milyen elvek szerint kell élni, mi az, ami elfogadható.
Minden második családnál találhatunk érdekes ismétlődéseket, például foglalkozásokban, a földrajzi mozgásban vagy a válásokban: ilyenkor a vágyak, vonzódások érvényesülnek, de az átörökített értékrend is. Vannak »felejtéstúlsúlyos« és »emlékezet-túlsúlyos« családok: egyik sem jó. Az egyik tabukat képez, a másik nyomást helyez ránk. A legnehezebb mégis ott felnőni, ahol kevés a minta: könnyebb a beilleszkedés annak, akinek a családjában sok történet van. Ezek közül mindenkinek más személyek és más események a fontosak, de többnyire mindenki megtalálja az »előképét« a családban. Ha negatív a családkép: »nekünk semmi nem sikerül«, az nyilvánvalóan lehúz. De ott is nehéz létezni, ahol mindenki sikeres. Érdekes, hogy sok az olyan család, ahol látszólag »minden rendben van«, jól élnek, ám szerintük az egész egy katasztrófa. Ilyenkor a család külső és belső története nem fedi egymást, az ott felnövőkre viszont elsősorban a belső történet hat.”


„Megérinthetem a múltam”

„Meséltek nekem a nagyszüleim, de mikor az ember fiatal, nem érdeklik annyira a régi történetek. Mire meg érdekeltek volna, már nem volt, aki meséljen. Fiam kilencéves lesz, egyre többet kérdez, és én alig tudok mondani neki valamit arról, hogy kik vagyunk, honnan jöttünk.” Korozmán-Szabó Barbara nem nyughatott: nyomozni kezdett, és mivel viszonylag hamar elakadt, családfakutató segítségét kérte. Innen másfél év csöndes munka következett, aminek a végén a szakember megjelent egy lexikonnyi méretű, csodásan bekötött családregénnyel és egy hétméteres leporellóval: Barbara kisfiának családfájával. „Négy órán át mesélt, és mi csak hallgattuk, belefeledkezve. Eljutottunk az apai nagyapámig, ő volt Szabó József karmester, harsonás, Újpesten született 1918. március 18-án. Kiderült, hogy az ő édesapja Erdélyből jött: megvolt az első komoly nyom. Erdély! Ez szíven ütött. Mindig is vonzott az a táj, és most már azt is tudom, honnan ez a székely makacsság bennem…”

Hasznos divat a családfakutatás

 

Barbara elkezdte tehát gombolyítani a szálat, elutazott az erdélyi Fenyédre, de mivel az 1895 előtti anyakönyveket már nem itt őrizték, meg sem állt a csíkszeredai levéltárig, ahol mikrofilmen tárolják ugyan az évszázados ereklyék anyagát, de a filmolvasóban húsz éve kiégett a villanykörte… A levéltáros vont egyet a vállán: hozom az eredetit. „Alig hittem el, hogy tényleg a kezembe adják! – meséli Barbara. Tapinthattam a papírt, láthattam a kacskaringós, száraz tintás betűket, a nevek között a Szabót.” Barbara még nem fejezte be a keresést, és minden vágya, hogy visszatérjen és folytassa. A kutató munkájából az is kiderült, hogy a családjában tizennégy nemesi ág is volt, de az asszony azt mondja, nem ez volt, ami felvillanyozta. „Szépapám például református lelkész volt Felsőőrben, ő alapította az első alsó-ausztriai takarékpénztárat. El tudok majd menni Felsőőrbe, megnézhetem azokat a bejegyzéseket, amiket lelkészként saját kezével írt – megérinthetem a múltam.”

Üzenet az utókornak

Noha sok minden elérhető a nagy hálón keresztül is, a genealógia a mai napig szigorúan papíralapú műfaj, a lehetőségek pedig ott végződnek, ahol az írásos nyomok elfogynak. Az első számú források az anyakönyvek, ám sokszor mintha rejtjelezve írták volna őket: minél inkább haladunk visszafelé az időben, annál kevesebb információt tartalmaznak. Ráadásul kénytelenek vagyunk rábízni magunkat az adott település plébánosára, akinek bejegyzéseit senki sem kontrollálta. Márpedig a hallás után leírt nevek sokszor torzultak, az adatok egy-két százaléka elíráson alapszik. De más okokból is könnyű belefutni zsákutcába.

„A nőket papíron mindig fiatalították, mert illett korán férjhez menni, a férfiakat meg idősbítették, hogy tapasztaltabbnak tűnjenek. Arról nem is beszélve, hogy csak az édesanyák a biztosak” – szögezi le Zacher András. A korabeli jog éppúgy szemérmes (vagy éppen praktikus) volt ebből a szempontból, mint a mai: a férjet tekintette apának akkor is, ha a felek évek óta külön éltek, netán a férfit elvitték a háborúba, nem tért haza, de nem is látta senki meghalni. „Elfogadom az írást, de ha a józan ésszel ellenkezik, akkor azért nem megyek tovább azon a vonalon.” Előfordul, hogy az évszázada élt plébános segít az utókornak. Beírja például, hogy apa: Horváth János, ám becsillagozza a bejegyzést, és alul kiolvasható, hogy H. J. kocsmai verekedésért két éve börtönben ül…

Rokonok egymás közt

Zacher András, aki foglalkozását tekintve statikus, elmondja, hogy a kutatás nagyon sok időt, aprólékos munkát és precizitást igényel. „Snecivel fogok egy nagyobb halat, azzal egy nagyobbat és még nagyobbat. Nemegyszer csaknem elbóbiskolok a régi könyvek, mikrofilmek között, de vigyázni kell, nehogy átugorjon egy sort a szemem, mert mindent csak egyszer van lehetőségem megnézni. Életem nagy kincse, hogy ezt csinálhatom” – mondja, majd közelebb húzza a széket: „Tudja, hogy mi rokonok vagyunk?” – döbbenetemre heves bólogatásba kezd, és körbemutat a körülöttünk békésen kávézókon: „És velük is! Ez bizonyítható, csak igen sok munkával járna.” A legtöbb családfakutatásnál az is kiderül: előfordul, hogy távoli rokonok összetalálkoznak és összeházasodnak – ez nem is ritka dolog. „Ha nem így lenne, réges-rég kihalt volna az emberiség” – teszi hozzá Zacher András.

A jó családfa valahova az 1700-as évek elejéig nyúlik vissza, hiszen innen kezdve léteznek írásos források: általában 8–12 generációig lehet visszafejteni a múltat. „Ez egy csodálatos, izgalmas ország, tele palócokkal, tótokkal, svábokkal, cigányokkal, zsidókkal… és minden szétvetettsége ellenére összetartott. A nyelvét, vallását, nevét megtagadhatja az ember, de a csontjait, antropológiáját nem. A kutatás során kicsit vissza kell helyezkedni ezekbe az egyszerű, nyugodt, magától értetődő korokba. Olyan ez, mint mikor elmegy az ember a skanzenbe, amikor nincs ott egy gyerekcsapat, csendesen megáll középen, és csak hagyja hatni az időt.”

Manapság alig marad valami egy emberből. Letelik a gyászév, elajándékozzuk az elhunyt ruháit, eladjuk a házát, talán a fotókat, iratokat még eltesszük, de más tárgyi emlék nemigen jut. „Egy áll csak rendületlenül a falu közepén, a templom, ahol évszázadokon keresztül az összes őst megkeresztelték, ahol házasodtak, temettek. Olyan kicsi ez a háromszáz év, amit fel tudunk göngyölíteni! Semmiség az időben. De a családok történetéből mégis összeáll a történelem.”

  Hasznos divat a családfakutatásCikkünk az e heti Nők Lapjában jelent meg. További cikkeink az aktuális számból:

Ha előfizetnél a Nők Lapjára, itt és most megteheted!
Csatlakozz hozzánk a Facebookon is!

 

Ha kommentelni, beszélgetni, vitatkozni szeretnél, vagy csak megosztanád a véleményedet másokkal, az nlc Facebook-oldalán teheted meg.

Címlap

top

Szeretnél értesítést kapni?

Az értesítések bármikor kikapcsolhatók a böngésző beállításaiban.

A hét legizgalmasabb cikkei!
Friss sztárhírek itthonról és külföldről
Tudd meg, mit mond a horoszkópod!
Regisztráció

Elfelejtett jelszavad helyett könnyen tudsz új jelszót megadni, ehhez az alábbi lépéseket kell csak követned:

  1. Add meg az alábbi beviteli mezőben az e-mail címed vagy felhasználóneved
  2. A hozzád tartozó címre kiküldünk egy levelet a jelszócseréhez. Ellenőrizd a SPAM mappádat is, ha nem látod pár percen belül a levelet a beérkezettek között.
  3. A levélben kapott linket 24 órán belül lekattintva eljutsz egy felületre, ahol megadhatod az új jelszavad
  4. Jelentkezz be a friss jelszóval

Fiókod törléséhez add meg a jelszavadat:

Itt tudod a jelszavadat megváltoztatni:

Új jelszó mentése