33 kívánság: a fél város összefogott egy családért

Három gyermeket vállalt a herencsényi Fábián család, de sajnos nem tudnak boldogságban élni. Bence koraszülöttként jött világra, hat hétig ki sem engedték a kórházból. Hiperérzékeny gyerek; elég volt, hogy az óvodában az óvónő megjegyzést tett a sapkájára, attól fogva szinte megnémult. Ma már nyolcéves, iskolába jár, de külön odafigyelést igényel. Megtanult beszélni, de csak teljes bizalmi helyzetben szólal meg.

Még nagyobb a baj kisöccsével, Mátéval. A kisfiú sajnos nagyon komoly betegségben szenved: több daganatot találtak az agyában és a mellkasában, műteni egyelőre nem tudják. Testvérei nagy odafigyeléssel óvják a kis Mátét, amióta tudják, hogy beteg. Fogják a kezét, terelgetik, sőt megbeszélték egymás közt, hogy nagyon kell őt szeretniük.

„Korábban sosem hittem az ásványokban, az angyalokban, a szellemekben… de most már mindenbe kapaszkodom. Nem lehet, hogy pont az én gyerekem haljon meg! – mondja az édesanya. – Sokszor ott tartok, megbolondulok, de nem hagyhatom el magam. Nekem ők az örömöm!”

A szülők nemcsak a betegséggel küzdenek, hanem svájci frankos hitellel is, mégis igyekeznek tenni másokért. Az édesanya megalapította a nagycsaládosok szervezetét a környéken. „Mindenkinek segítek, csak a magam baját nem tudom megoldani…” – mondja félhangosan.

33 kívánság programunkban arra kértük olvasóinkat, segítsék megvalósítani Bence álmát: hajókázni szeretne a testvéreivel. Levelére a balatonfüredi Karácsony Nóra jelentkezett, aki tíz éve tanít vitorlázást gyerekeknek, és maga is versenyez. „Vannak gyerekek, aki egész nyarakat vitorlázhatnak át. Ez nem mindenkinek adatik meg. Olvasva a sorokat… összeszorult a szívem… Remélem, legalább ezt az álmodat valóra válthatom, Bence!” – írta nekünk Nóra, és így is lett. Most az ő beszámolóját közöljük.

„Nagyon vártam a családot, nem is emlékszem, mikor izgultam utoljára ennyire. Azt akartam, hogy minden tökéletes legyen. Segítségemre volt a keresztanyukám és persze a barátok. Így tudtunk egy – talán nem túlzással – tökéletes hétvégét adni a nekik.

Végre begördült a kisbusz, és kiszálltak. Köszöntöttük egymást, de nem mint idegenek, hanem mint jó ismerősök. Persze, mindenki zavarban volt. Aztán megmutattuk az apartmant, és mikor elkezdtünk beszélgetni, kaptam egy kis csomagot. Rajzoltak nekem a gyerekek (azóta a lakásom díszei). Már itt éreztem, hogy ez egy érzelmileg is kimerítő hétvége lesz. Aztán indultunk az első meglepetés helyszínére. Fűzfői bobpálya. A gyerekeknek megmondtuk, hogy választhatnak, ki kivel szeretne menni. Meglepetésemre Bence engem választott. Ez óriási megtiszteltetés volt nekem, hisz mégiscsak sérült gyermekről van szó, aki úgy döntött, megbízik bennem. Bobozás után az állatkertbe mentünk, Veszprémbe. Máté majdnem minden állatot haza akart hozni, és itt hangzott el először a mondat, ami a hétvége mottója is lett, hogy „olyan csodálatos”!

Rengeteget nevettünk. Igazi kis csapatként jöttünk-mentünk. Füredre visszaérve szépen összeszedte magát mindenki, és mentünk vacsorázni. Élő zene volt, degeszre ettük magunkat, a palacsintákat már nem is tudták legyűrni a gyerkőcök. Egyre nagyobbakat pislogtak, úgyhogy hamar visszamentünk a szállásra. Mondtam Bencének, hogy pihenje ki magát rendesen, mert holnap van a nagy nap, és nekem szükségem lesz rá, a segítségére, mert azt a nagyon nagy hajót nem tudom egyedül kormányozni. Persze, jött velem az édesapám is, így több időm volt „kis családommal” foglalkozni.

Eljött végre a reggel, és megkaptuk a hajót. Izgatottan lépkedtek fel a fedélzetre, először meg sem mertek mozdulni. Kihajóztunk a kikötőből. Fantasztikus időnk volt, de hát Bence ezt „rendelte”, meg sem lepődtünk igazán. Vitorlát húztunk, és mentünk Tihany felé. Közben beszélgettünk, nevettünk és a friss levegő a gyerekek étvágyát is meghozta. Nem is tudom, hogy fért el a kis pocakjukban annyi keksz… Figyeltem Bencét, mikor oldódik fel kicsit.

És akkor jött a fotósunk, aki megkérte őt, hogy menjen a hajó elejébe, szeretne róla készíteni egy képet. Nem akarta. Majd jött apukám, aki mondta neki, fogja meg a kezét, nem kell félnie. És ekkor Bence ismét úgy döntött, velem jön, mással nem. Előre mentünk, leültünk, megszületett a kép. És mi csak ültünk tovább egymás mellett, mint két barát. Természetesen most sem beszélt, de… már én sem. Feleslegesnek éreztem akkor ott minden szót.

Csak néztük a vizet, és én tudtam, kimondott szavak nélkül is kommunikálunk. Néha egymásra mosolyogtunk, csak éreztük egymás közelségét, talán kicsit a gondolatait is. Vagyis én úgy éreztem, Bence belém lát, hallja, amit éppen gondolok. Biztos vagyok benne, hogy így volt.

A hazautat a hajóval már úgy tettük meg, hogy Bence végig fogta a kormányt. Ott voltam mellette, de igazából ő kormányozott. Hihetetlen volt. A parton még kaptunk a Korzó fagyizó isteni kreációiból, és nem sokkal később ott álltunk a panzió medencéjénél (amit a tulajdonosok két napig fűtöttek, hogy tudjanak pancsolni a gyerekek) és próbáltunk elköszönni egymástól. Bevallom, nem nagyon tudtam mit mondani. Egyszerűen nem találtam a szavakat. Pedig annyi mindent akartam volna még mondani, annyi minden volt bennem. De… azt hiszem, megtanultam azt, hogy talán nem is kellenek mindig a szavak. A szeretetet nem kell kimondani…

Nézzétek meg, hogyan teljesült a többi kívánság!

Az Édesanyjuktól kaptam egy levelet a hétvége után, amit időbe telt feldolgoznom és könnyek nélkül ma sem tudom elolvasni, merthogy néha el szoktam, és még mindig alig hiszem el, hogy azok a szavak nekem szólnak.

És még valami, ami mellett megint nem szeretnék elmenni. Fantasztikus érzés, hogy ilyen barátaim vannak, akik lehetővé tették, hogy így sikerüljön ez a két nap. Gondolok itt a szállásra, a hajóra, a vacsorára, az isteni fagyira. Nekik sem győzőm megköszönni, hogy segítettek ilyen csodálatossá tenni a hétvégénket. Ők meg persze nem értik, mit akarok én ezen megköszönni.”

Köszönjük az alábbi intézmények segítségét! Borcsa panzió Pannon Yacht Charter Levendula Panzió