A világ leghosszabb zarándokútján

– Megszoktam, hogy csak magamra számíthatok – kezd mesélni az 51 éves asszony, aki a hét legtöbb napján egyedül él, a lányai a családjukkal, a férje pedig az év nagy részében a külföldet járja mint kamionos.
– Úgy gondoltam, velem nem történhet baj, mert hát, ahogy mondják, csalánba nem üt a ménkő. A fulladás miatt is a háziorvosom kezdett aggódni. A vérképem alapján először azt mondta, vasszegény vagyok, oxigénhiányos a vérem, ez okozhat fulladást, szedjek vaskészítményeket, és egyelőre felejtsem el a magaslati levegőt. Nem is törtem a fejem akkoriban újabb túrán – a fulladás miatt –, pedig a férjemmel korábban minden évben mentünk zarándokutakra – 2-300 kilométer gyaloglás nekünk nem jelentett problémát. Később a fiatalabbik lányommal vagy egyedül indultam el. A háziorvosomnak köszönhetem, hogy kiderült a rák. Azt mondta, nem normális, hogy egy mondatot nem tudok már végigmondani úgy, hogy bele ne fulladjak. Amikor már egy ideje szedtem a vasat, mégsem javult a vérképem, elküldött a tüdőgondozóba, és akkor elindult a lavina.

„Még a tengerre is haragudtam”

A CT-vizsgálat Katalinnál nyirokcsomóáttétet jelzett: egy 6x5x3 centiméteres daganatot a mellkasban, az okozta a fulladást. Decemberben az MR kimutatta az agyi áttétet is, és januárban elkezdődött a kemoterápia Mátraházán, a Mátrai Gyógyintézetben, majd a sugárkezelés Debrecenben.
– A mátraházi kezelőorvosom, dr. Urbán László főigazgató elküldte a szövetmintámat a KPS Molekuláris Diagnosztikai Központba, hogy állapítsák meg, milyen génhiba okozza bennem a daganatos elváltozásokat. Ennek nemcsak azért volt óriási jelentősége, mert a molekuláris szövettan kimutatta, hogy a daganatot genetikai probléma okozza – sőt konkrétan a hibás gént –, hanem azért is, mert a KPS azzal is foglalkozik, hogy megtalálja azt a terápiás helyet, bárhol legyen is a világban, ahol az adott problémára célzott kezelést tudnak adni. Az én esetemben három olyan hely van Európában, ahol – kísérleti stádiumban – alkalmazzák azt a szájon át szedhető hatóanyagot, amely jó lehet a betegségemre. Malaga volt az egyik. Amikor meghallottam a nevet, azonnal eszembe jutott, hogy a férjem már járt ott, és mesélte, milyen gyönyörű idő volt januárban, miközben mi itt dideregtünk. Én a tüdőrák miatt folyton fáztam akkoriban, és nagyon jó volt egy meleg helyre gondolnom. Igent mondtam. Akadt, aki nagyon furcsán nézett rám a faluban, amikor megtudta, hogy elvállaltam a malagai kezelést úgy, hogy nem is beszélek semmilyen nyelven. Mondtam nekik, hogy aki beteg, az utolsó fűszálban is megkapaszkodik. Mielőtt kiutaztam, voltak itthon nyuszik, kacsák, két bárány – Borcsa és Lúcsia, őket nagyon szerettem, a csirkék együtt aludtak velük. Nagy fájdalom volt levágni mindet. Csak a cicák maradtak. Mivel az én nevemen volt minden számla, meghatalmazásokat kellett írnom, nyitottam postafiókot, lemondtam az előfizetéseket. Az apósom is rákbeteg volt, és a gyógykezelése már nagyjából felemésztette az aranytartalékainkat, úgyhogy eladtuk a földünket is, hogy finanszírozni tudjuk a malagai tartózkodásomat.

Úgy volt, hogy a férje viszi Malagába Katalint, de épp előző nap meghalt az apósa, úgyhogy egy futárszolgálattal utazott.
– A gyógykezelést és a szállást is a diagnosztikai központ szervezte: egy betegházban foglaltak nekem apartmant. Júlia, aki az ügyemet intézte, másnap érkezett, és együtt mentünk az orvoshoz a malagai Carlos Haya Hospitalba. A június pokoli volt: gyengeség, hányás, hasmenés, és persze az idegenben való egyedüllét miatti stressz. De már az első hónap után látványos eredmények jelentkeztek: eltűnt az agyi áttét, és a tüdőn levő daganat is sokkal kisebb lett a célzott gyógyszeres kezelés hatására.

Magyarországon is elérhető már néhány célzott kezelés, de sok gyógyszer még nem finanszírozott. Katalin génhibájára egyelőre nincs forgalomban lévő gyógyszer, de bekapcsolódhatott a malagai klinikán folyó kísérleti klinikai programba. A részvételért nem kellett fizetnie, hiszen a szer még vizsgálati szakaszban van. Az itthoni orvosok és a molekuláris diagnosztikai központ is nyomon követi az állapota alakulását, és ezáltal a hatóanyaggal kapcsolatos eredményeket is.
– A központ az ott-tartózkodásom idején is folyamatosan tartotta velem a kapcsolatot, nagyon sokat számított, hogy Júlia hetente felhívott, és a kezeléssel kapcsolatos aggodalmaimat magyarul is meg tudtam beszélni. A spanyol orvosom azt mondta, amikor hazaengedett, hogy majd úgy fogok oda visszajárni, mintha hazamennék. Nem hittem el neki – vallja be Katalin –, hiszen sokáig még a tengerre is haragudtam Malagában, meg sem fürödtem benne. Pedig a város gyönyörű, közel van a Gibraltári-szoroshoz. Meg kellett tanulnom kommunikálni, közlekedni, és beosztani a végtelennek tűnő időt. A napokat hímzéssel töltöttem ki. A szállásadóm megcsodálta a fehérre fehérrel hímzett terítőt, úgyhogy adtam neki is ajándékba, majd az orvosomnak és a nővéreknek is. Hímzés közben hallgattam a tévét, és próbáltam tanulni spanyolul. Akárhová mentem, vittem a fényképezőgépemet, a naptáramat, szótárt, tollat, füzetet, és mindig tudtam, mit akarok mondani, mert megnéztem az interneten a fordítóban. Az orvosommal is így kommunikáltunk.

„Arra mentem, amerre sokan voltak”

– Mindennap naplót írtam, reggelente templomba mentem. Volt egy könyvem, amelyben több nyelven is benne volt a mise szövege (spanyolul is), így tudtam követni az istentiszteletet. Rengeteg vallásos ünnepen vettem részt. Mivel nem értettem, ami körülöttem zajlik, arra mentem, amerre sokan voltak. Amikor júniusban megérkeztem, épp a Kármelhegyi Boldogasszonynak, a tenger védőszentjének ünnepe zajlott. Kivitték Máriát a tengerhez, nagy csónakkal, úgy ringatózott a menet vállán, ahogy a tenger áramlik. Figyeltem mindig az eseményeket a rövidáruüzletek ablakaiba kitett hirdetményeken. Fontosnak éreztem, hogy ne csak a magam baján keseregjek, hanem részt vegyek az ottani életben. Hétfőnként mentem a piacra, megnéztem az árakat, aztán elterveztem, mit főzök azon a héten. Ezekkel a feladatokkal lekötöttem magam, de még így is azt írtam az első időszakban a lányomnak: ez a kanális itt csontszáraz, pedig én már többször telesírtam. Az itthoniakkal való kommunikáció tartotta bennem a lelket: leveleztem a családommal, a barátaimmal, az orvosaimmal. Édesanyámat minden szombaton felhívtam a „telefonházból”. Sokat számított, hogy beszélhettem a kolléganőimmel, akik az én kedvemért megtanultak számítógépet használni, és sokszor csempésztek humort a napjaimba.

Katalin négy hónap után megkérdezte spanyol kezelőorvosát, van-e arra lehetőség, hogy itthon szedje tovább a gyógyszert. Azt mondták, megoldható, de havonta egyszer vissza kell mennie kontrollra és az újabb adag készítményért. Bernáthné ezt örömmel vállalta, hiszen két vizit közt legalább tud dolgozni otthon.
– Amikor hazajöttem, ebben a kicsi faluban annyi szeretettel fogadtak az emberek! Volt, aki befőtteket, lekvárokat hozott, savanyított nekem, más gyűjtögetett barackmagot, kökényt, megint más piros szőlőmagból őrölt lisztet hozott. Mondtam is: kár, hogy betegen kellett megtudnom, hogy ennyien szeretnek.

Malaga mindent megváltoztatott

– Az életmódváltás csak részben sikerült, mert négy hónap Malaga után a magyar fehér kenyérről nem tudok lemondani (ott csak bagett van). Viszont sokkal nyugodtabb és türelmesebb vagyok. Sokszor le is állítom magam, hogy „Kati, most ezzel ne foglalkozz, mindegy, milyen a lakás, te élsz benne”. Minden betegnek szüksége volna arra, hogy kiszakadjon egy kicsit a környezetéből, és befelé figyeljen. Úgy mentem el itthonról, hogy egyre csak folyt a könnyem. Odakinn egy hónap alatt ez a fájdalom fokozatosan csillapodott. És mivel a Szűzanyának megígértem, hogy eljutok Csíksomlyóra, biztosan meg is fogom érni. Egész másképpen viszonyulok a betegségemhez. Tudom, hogy óriási szerencsém volt, hiszen a kezdő tünetekre nem figyeltem oda, pedig legalább az áttéteket elkerülhettem volna. Most úgy indulok Malagára, hogy már nem félek. Az orvosom megírta, hogy a CT-eredményem jó lett, eltűnt az agyi áttét, és hozzátette: „Nagyon örülök neked, gyere!” A családomat is nagyon megviselte az elmúlt év. Hétköznap egyedül vagyok, de hétvégére hazajön mindenki – a férjem sokszor csak egy napra. Neki lehetett a legnehezebb, mert senkivel nem tudta megbeszélni az aggodalmait. Volt, hogy épp megjöttem a kórházból, neki meg indulnia kellett. Szinte csak telefonon tudtunk kapcsolatot tartani. A lányaim mesélték, hogy amikor jöttek ügyet intézni, macskákat etetni, nem is volt kedvük kinyitni az ajtót. Csak ültek az udvaron, és be sem jöttek az üres házba. Nekem már könnyebb volt onnantól, hogy elkezdtem érezni a javulás apró jeleit: például újra hallottam a bal fülemre, amit korábban elnyomott a daganat. És mire eldöntöttem, hogy hazajövök Malagáról négy hónap után, már a tengerre sem haragudtam. Utoljára kimentem, sokáig csak néztem, aztán megfürödtem benne.