Mit művelünk a “sztárjainkkal”?

Amikor még voltak idoljaink, gyermeki tudatlansággal, szeplőtlen rajongással tisztelhettük a búgó baritonú nagy színészeket, a fickós mosolyú kardozós-lovaglós sorozathősöket, akik úgy, de úgy tudtak nézni, hogy asszony szeme nem maradt szárazon. Naiv mámorban ünnepelhettük a mókás arcú táncos komikákat, a színpadok kalapos díváit, az élsportolókat, akik aranyéremmel a nyakukban a távolba tekintve énekelték a magyar himnuszt. Mennyire tudtuk szeretni a szerény mosolyú, szép szemű bemondóhölgyeket és a fanyar humorú konferansziékat is! A fekete-fehér filmeken, a kávéházak falaira kiaggatott régi fotókon csupa példakép, ünnepelt tehetség mosolyog.

Pedig ha akkor tudta volna a mélyen tisztelt publikum, a kedves néző, hogy mi mindent csinálnak… Összevissza házasodtak, mindenféle gyerekeket nemzettek, aztán elváltak, de a szerelmi háromszögek, a neuraszténiás rohamok, idegösszeomlások, a látványos féltékenységi drámák közben minden este felmentek a színpadra és játszottak. Úgy játszottak, hogy a néző a mozigép zakatolásától, a vörös zsöllyesorok varázsától, a színház semmihez sem hasonlítható szagától, a sok érzelemtől megmámorosodva rózsákat dobált a lábuk elé. Aztán az előadás után külvárosi kerthelyiségekben vagy belvárosi lokálokban fényes bajszú szeretők hajoltak a színpadi nagyasszonyok púderes arcához, hogy megcsókolják az ajkat, ami úgy tud szavalni! Vékonyka kis színinövendék lányok adták oda  mindenük, a tisztességük a zengő bonvivánoknak egy apró szerepért, vagy csak úgy, néhány emlékezetes pásztoróráért.

A pincérek és a mulató közönség nem kapta elő az okostelefonját, hogy tízezerért “olvasó-riporterré” válva beküldje az újságnak a tivornyázó művészek fotóit. Ha akkor lett volna ilyen szerkezetük, talán eszükbe sem jut, hogy ilyet is lehet, hogy ez kell, hogy erre nagy az igény, mert ők a mi ünnepelt hírességeink voltak, és már azok is maradnak örökké. A buzgó hírlapírók persze akkor is szivárogtattak, beszéltek mindenfélét a városban, de a szeretet, a taps, az elismerés nem lanyhult. A bennfentesek akkor is tudták, hogy ki tart szeretőt, ki randalírozott részegen, ki lopott, ki a javíthatatlan bohém, ki az, aki a fényes karrier reményében a pártvezetőkhöz dörgölődzik, kinek vannak sötét foltok a múltjában, ki a megalkuvó, de ezt akkor többnyire jótékony homály fedte, és ha utólag valakiről kiderült, hogy nem volt makulátlan, hanem rossz alak, hűtlen, önző, részeges, hanyag apa vagy anya, visszafelé megbocsátottunk mindent. Azért, hogy legyenek idoljaink. A feledhetetlenek most már a kultúránk részei. Nélkülük mire mennénk?

Utólag nem dühítő, hogy amikor a “pórnép” még csak álmodozott arról, hogy részletre Wartburgot igényeljen, akkor a kiváltságos táncdalénekes már kabrióval feszített. Ez akkor nem fájt, mert tudtuk, hogy ő valami olyat tud, amit mi, ha megfeszülünk, se tudunk. Milyen jó, hogy Ady, Latinovits, Szécsi Pál, Gobbi Hilda vagy Máté Péter magánéletét még nem lehetett kommentelni! Mi maradt volna akkor nekünk?  Ez?: “Az utolsó lecsúszott hajléktalannak is bizalomgerjesztőbb az arca, mint ennek a lumpnak. Meddig kell még követnünk a »karrierjét«?! Szégyellje magát a bunkó!” Vagy ez?: Ez egy lecsúszott senkiházi… mindig eljátssza az emberek bizalmát… mármint azét, aki még bizalmat szavaz neki.”
Esetleg ez?: “Az a baj,hogy ha gerince lenne Magyarországon a színházvezetőknek, a tv-vezetőknek, akkor mar rég nem lenne karrierje egy ilyen gerinctelen féregnek. Sajnos nincs így, Nemzeti Színház tagja is volt, meg tv-műsorokat is vezetett az összes balhés esete után is ez a meztelen csigának sem nevezhető akárki – és még vannak, akik irkálni merik róla, hogy de hát mekkora színész.”

Csak a düh, a lesújtó ítélet és a csalódás maradt volna nekünk. Az egyik tilosban parkol, részegen verekszik vagy vezet, a másik összevész a telekszomszédjával, a harmadik otthagyja a családját. Kiborulnak, veszekszenek, féltékenyek vagy depressziósak. Pont olyan esztelenségeket, bűnöket követnek el, mint más rossz vagy jó, vagy egyszerűen inkább csak: emberek. És bűnhődnek is, ahogy kell: börtönévekkel, pénzzel, vagy csak azzal, hogy bármit leírhatnak róluk. Ráadásul, hogy elkerüljék a végső büntetést, a mindent tudó, jól informált közönség szeretetének elvesztését, hazudnak, füllentenek, vetítenek, menekülnek. Azt mondják, hogy az nem is úgy volt. Vagy azt, hogy igen, úgy volt, és bocsánat…

De amikor beugranak az uszoda vizébe, hogy elhozzák nekünk az aranyat, amikor a színpadon minden tehetségüket odatéve nekünk mesélnek, énekelnek, táncolnak, én szeretni akarom őket. A tapsomat nem adom!