Aktuális

Egerszegi Krisztina: még nem tudtam rászánni magam, hogy lemenjek az uszodába

"Mosolyogj, Kriszti, mosolyogj, mosolyogj!" – kéri a fotókat készítő Csibi Szilvi a kattintások előtt, és Krisztina mosolyog. Hol kedvesen, hol gyermekien, hol féltőn, hol szerelmesen, hol engesztelőn, hol félszegen, hol felszabadultan. Nincs ezekben semmi műviség, ezek nem "csííííiiiz"-es rutinvigyorok.

Ezek a lélek mosolyai. Belülről  fakadóak, őszinték. Ettől olyan szépek, tiszták, szinte vallomásosak. Egy kivételes  ember, egy sportoló, egy családanya vallomásai önmagáról, az  életről, szeretteiről, a világról. Ha létezik győzelem, akkor ez az. Nem a diadal, mítosz,  ünnepeltség, hanem ez a harmónia.

Tizennégy éves volt, amikor egyszer jól összevitatkoztunk. Akkor azt állította, hogy ő csupán attól tűnik érdekesnek, mert gyorsabban úszik a többieknél, én viszont kitartottam amellett, hogy ez nem így igaz, ő azért úszik gyorsabban mindenkinél, mert van benne valami rendkívüli. Nos, az eltelt negyedszázad egyebet sem bizonyított, mint hogy nekem volt igazam. Már rég befejezte a pályafutását, rég visszahúzódva, a világ érdeklődését távol tartva él, rekordjait is már mind megdöntötték, mégis ugyanaz a szeretet, tisztelet övezi, mint pályája csúcsain, megmaradt ugyanannak az egyszeri csodának, amikor a világ róla beszélt.

– Mondd, Kriszta, nagyon melléfogok, ha feltételezem, hogy azokban a pillanatokban, amikor mosolyognod kellett, mindig gondoltál valakire? Attól lettek annyira mások a mosolyaid, annyira titokzatosak és gyönyörűek?
– Te jó ég! Ennyire látszott?! Ez nem ér!

– Ennyire bizony… És ezt már nem lehet visszacsinálni, itt a bizonyíték!
– Akkor jobb, ha felelőtlenségem tudatában beismerő vallomást teszek? Hát igen. Mivel pocsék színésznő lennék, és fogalmam sincs, hogyan kell mosolygós arcot vágni az elvárásnak megfelelően, azt találtam ki, hogy ilyenkor mindig valamelyik szeretettemre gondolok. Bálintra, Barnusra, Zizikére, vagy éppen a férjemre, Ádámra, és ilyenkor úgy elérzékenyülök, hogy mosolyra húzódik a szám. Annak megfelelően, amilyen kép éppen bevillan róluk. Iskolába menet, tanulás, vagy játék közben, esetleg nyaraláskor, sétálgatva, filmnézéskor, amikor együtt a család… Persze nem vagyok szent, és ha morcos arcot kéne vágjak, akkor is tudnék “hova nyúlni” munícióért. Erről Ádám tudna csak igazán mesélni…

– És mit csinál szegény, amikor te morcosan nézel?
– Csak ne sajnáld őt! Megvan annak az oka! Persze, mert úgy hiszitek, hogy mi nők vagyunk mindig a raplisak. Ádám ilyenkor mindig azt mondja, hogy “nem látod magadat, már megint hogyan nézel?!”

– Mire te?
– Persze, hogy azt mondom, hogy “mit beszélsz, hiszen te is ugyanúgy nézel!” Ezen aztán jól elcivakodunk egy darabig, majd a végén rendre elröhögjük magunkat, hogy milyen majmok vagyunk. Idővel rájöttünk, hogy sokkal jobb, ha a feszültségeinktől rögtön megszabadulunk, hiszen ha cipeljük magunkban, akkor mérgeznek belülről, újabbakat generálnak, és a legváratlanabb pillanatokban sülnek ki. Akkor már nehezen kezelhetőek, és értelmetlenül nagy ribilliót okozhatnak. Meg magának az embernek sem tesz jót, ha csak nyel, csak nyel, csak nyel. Ezzel legfeljebb saját magát őrli fel… Nemrégiben volt egy találkozóm az egykori úszótársaimmal, akikkel annak idején annyi játszottunk, nevetgéltünk, és olyan komoly, már-már mogorva volt egyikük-másikuk. Nem is értették, miért próbálom ott folytatni, ahol régebben abbahagytuk. Rosszallóan néznek rám: hát ez soha nem nő fel?! Talán nem is akarok úgy felnőni, hogy teljesen elveszítem a gyermekiségemet.

Egerszegi Krisztina: Menthetetlenül mosolygós és érzelmes

– Eközben tizenéves korodban úgy éreztem, kicsit érettebb vagy a korodnál. Megfontoltabbnak tűntél, bölcsebbnek, visszafogottabbnak…
– Amennyire visszaemlékszem, mindig volt bennem egy belső késztetés, hogy minden pillanatot maximálisan éljek meg. Gyerekkorban ez azt jelentette, hogy ne hebehurgyáskodjak, ne szertelenkedjek, most pedig, ahogy közeledem a negyvenedik születésnapomhoz, azt jelenti, hogy ne a múlton rágódjak, és ne szorongjak a jövőtől, hanem tegyem folyamatosan a dolgomat, és találjak mindenben örömöt. Emiatt is csodálatos dolog családanyának lenni. Mindig van nagyon konkrét és fontos teendő, és ez mindig nagyon konkrét, önfeledt örömmel jár együtt, de azért gonddal is jár.

– Jutnak még eszedbe azok az idők, amikor a világ egyik legelismertebb sportolója voltál?
– Olykor esténként, behuppanva a fotelbe visszagondolok arra, hogy egy-egy olimpiai felkészülés közben azt gondoltam, ennél több, feszítettebb munka nincs is a világon. Milyen naiv voltam! Azóta naponta végzem a többszörösét odahaza, mégis mindig akad valami, amiről úgy érzem, még meg kellett volna tennem… Ezzel együtt nagyon szerencsés és boldog embernek érzem magam, mert életem folyamán mindig azt csinálhattam, amit legjobban szerettem.

– Ezt mondtad volna versenyző korodban is, amikor napi hat-nyolc órákat edzettél megfeszített tempóban, közben kiabált az edző, hideg volt a víz, hajnalban kellett kelned?
– Azért csináltam, mert mindezzel együtt szerettem. Nagyon szerettem, és élveztem. Ne feledd, a magam választása volt, amit csináltam! A szüleim csak azért írattak be egy tanfolyamra, hogy megtanuljak úszni, az én döntésem volt, hogy folytatom. Tudom, többen is állítják, hogy a sportért feláldozták a gyermekkorukat. Én nem éreztem, hogy bármiről is lemaradtam volna, ami olyan hű, de fontos lett volna. Nekem nagyon szép gyermekkort biztosítottak a szüleim, és ha ezt én is tudnám biztosítani a gyermekeimnek, nagyon elégedett lennék. Szabadságot adtak. Ha nem szerettem volna, vagy tehernek érzem, bármikor abbahagyhattam volna az úszást.

– Jutott eszedbe?
– Talán kétszer… Először 1994-ben, amikor kikaptam a világbajnokságon. Az akkor nagyon elkeserített, de erőt is adott, Aztán a dac erősebb volt bennem. Bizonyítani akartam.

– Mit? Kinek? Mi az, amit egyáltalán tudunk bizonyítani az életben?
– Hogy nem adjuk fel. Hogy nem hagyjuk magunkat. Hogy igenis szembeszegülünk félelmeinkkel, kishitűségeinkkel, hogy harcolunk, ameddig értelme van.

– És ha már nincs?
– Akkor meg tovább. Meg kell őriznünk a tartásunkat. A másik kritikus időszak az utolsó olimpiai felkészülésem volt. Akkor tényleg eljutottam akkori tűrőképességem határáig, viszont úgy éreztem, hogy annyit kaptam másoktól, szeretetet, segítséget, a családomtól, edzőimtől, társaimtól, a nekem szurkoló emberektől, hogy nem tehetem meg, hogy ne csináljam végig. Valahogy pofátlanságnak éreztem volna, és jól nevelt kislányként nem akartam pofátlan lenni. De az is lehet, hogy csak erre fogom az egészet, és magam miatt, a konokságom miatt is végig akartam már csinálni. Az mindig fontos volt számomra, hogy ha már belefogok valamibe, azt vigyem is végig. Most odahaza csináltunk egy kis lakás-átalakítást, és én úgy tervezem, hogy az interjúig befejezem a munka rám háruló részét. Kicsit elcsúsztam vele, de bár győzködött Ádám, hogy semmi probléma, ha ma délutánra hagyom a végét, addig nem feküdtem le, amíg el nem végeztem.

– Emlékszel, mi volt az az első siker, amely örömöt szerzett?
– Amikor megnyertem az első delfin-bajnokságot, és apró betűkkel ugyan, de benne volt a nevem az újságban. Ehhez képest nagy csalódást okozott, hogy amikor bementünk anyukámmal az érdi henteshez, ő nem ismert fel, és nem is gratulált. Később valamelyest változott a helyzet, kicsit nagyobb betűkkel is ki volt írva a nevem, többen megismertek, és gratuláltak, akkor meg ez hozott zavarba. Lehet, hogy kicsit nehéz a természetem?

Egerszegi Krisztina: Menthetetlenül mosolygós és érzelmes

– De az is lehet, hogy ebből is fakad személyiséged egyik varázsa, a hihetetlen érzékenység?
– Ezt nem mindig érzem erénynek. Olykor egy rádióban hallott hír is rettenetesen kiborít. Miért csinálta valaki azt a gazságot, hogyan vetemedhetett ilyenre? Tévét alig nézek, viszont szeretem a romantikus filmeket, csak ne legyen szomorú a vége, különben ott pityergek a képernyő előtt. Menthetetlenül érzelmes vagyok.

– Ezzel a mentalitással hogyan bírsz három élénk, eleven kamaszgyerekkel?
– Ez nehéz kérdés. Három gyerek, három merőben különböző egyéniség. Bálint csodálatra méltóan alkalmazkodó és harmonikus. Sokáig féltettem is, hogy a békesség kedvéért eltűr olyan dolgokat, amelyeket már nem kéne, de az utóbbi fél évben örömmel tapasztalom, hogy mennyire keményen ki tud már állni magáért. Barnus viszont nagyon makacs és öntörvényű. Ha nem vagyok képes meggyőzni, akkor reményem sincs, hogy rávegyem bármire. Ha viszont érdekelni kezdi valami, akkor abban elképesztően kreatív, és ömlik belőle a sok remek ötlet. Míg Bálint úszik, Barnuska kajakozik, és legújabb szenvedélye a dobolás. A legkisebb, Zizike igazi művészlélek. Táncol, zongorázik és rajzol.

Ha a fiúkkal azért különleges a viszonyom, mert fiúk, Zizikével azért különleges, mert ő lány, és ezáltal természetes szövetséges a létszámból is adódó férfidominanciával szemben, és meg kell mondanom, megbízható harcostárs, bármiféle praktikáról legyen is szó! Még akkor is, ha esetleg rájövünk, hogy nincs igazunk, mi rendíthetetlenül összezárunk. Hát így élünk együtt. A gyerekeket nem tulajdonainknak, hanem társainknak tekintve. Mi próbáljuk korunkból adódó tapasztalatainkat átadni nekik, ők meg a maguk természetes rácsodálkozásaikkal figyelmeztetnek rendre következetlenségeinkre, gyengeségeinkre, és nem hagyják, hogy rutinná szürkülhessenek mindennapjaink. Úgy érzem, határozottan jót teszünk egymásnak. Én biztosan sokat tanultam az életről általuk.

– Például?
– Hogy mi az elfogadás, mi a szeretet, mi a felelősség, mi az odafigyelés, sőt azt is, hogy mi a szerelem. Hiszen amióta itt a család, bensőségesebbé vált Ádámmal is a kapcsolatunk.

– Jársz mozogni?
– Büszkén jelenthetem, hogy igen! Ádám kezdett járni Pilates-tornára, amelynek a lényege a nyújtás, lazítás, mélyizmok megmozgatása, és láttam, milyen jó hatással van rá. Még jobb pasi lett. Gondoltam, akkor én is kipróbálom, hátha rám is pozitívan hat.

– Tanúsíthatom!
– Mindenesetre szeretem csinálni.

– Úszni?
– Nyaraláskor, a Balatonon vagy az Adrián rendszeresen. A szabad víz varázsa elragad. Meg szeretem pipával a számban kicsit betenni a fejemet a vízbe, aztán így körülnézni, hogy milyen nagyon csodálatos dolgok is történnek odalent…

– Uszoda?
– Már többször felvetődött bennem, hogy jó lenne nekidurálni magam.

– Aztán?
– Aztán le is vetődött… Még nem tudtam rászánni magam, hogy lemenjek… Az úszás biztosan jó lenne, de a hideg, meg a szél, meg az eső, ráadásul a hajszárítás, vetkőzés, öltözés, zuhanyozás… Szóval egyelőre ejtem az ötletet. Lehet, hogy nehézkes is vagyok kicsit? De mit csináljak?

– Semmit. Mosolyogj, Kriszti! Mosolyogj!

Egerszegi Krisztina fotózásán jártunk, nézzétek meg videónkat!

 

 

Cikkünk az e heti Nők Lapjában jelent meg. További cikkeink az aktuális számból:

Ha előfizetnél a Nők Lapjára, itt és most megteheted!
Csatlakozz hozzánk a Facebookon is!

Ha kommentelni, beszélgetni, vitatkozni szeretnél, vagy csak megosztanád a véleményedet másokkal, az nlc Facebook-oldalán teheted meg.

Címlap

top

Szeretnél értesítést kapni?

Az értesítések bármikor kikapcsolhatók a böngésző beállításaiban.

A hét legizgalmasabb cikkei!
Friss sztárhírek itthonról és külföldről
Tudd meg, mit mond a horoszkópod!
Regisztráció

Elfelejtett jelszavad helyett könnyen tudsz új jelszót megadni, ehhez az alábbi lépéseket kell csak követned:

  1. Add meg az alábbi beviteli mezőben az e-mail címed vagy felhasználóneved
  2. A hozzád tartozó címre kiküldünk egy levelet a jelszócseréhez. Ellenőrizd a SPAM mappádat is, ha nem látod pár percen belül a levelet a beérkezettek között.
  3. A levélben kapott linket 24 órán belül lekattintva eljutsz egy felületre, ahol megadhatod az új jelszavad
  4. Jelentkezz be a friss jelszóval

Fiókod törléséhez add meg a jelszavadat:

Itt tudod a jelszavadat megváltoztatni:

Új jelszó mentése