Aktuális

“Nem hittem el, hogy meg fog ölni”

Nemere Dóra három évvel ezelőtt útját kereső árvaházi önkéntesként érkezett Haiti fővárosába, ahol azóta a Hope Home, a Remény Háza igazgatója lett. Elhivatottságról és hitről beszélgetünk azután, hogy január elején Port-au-Prince-ben megtámadták és lábon lőtték.

Dóra január 3-án hajnali kettőkor végzett másodmunkahelyén, egy fővárosi bárban. Előző napokban a kocsija tönkrement, a kollégája, aki haza szokta vinni, már korábban hazaindult, így motoros taxit hívott. Nemzeti ünnep lévén a város üres volt.
A motoros megérkezett, és Dóra megkérdezte, hogy ő jött-e érte. A sofőr egyből rávágta, hogy igen, így a lány felült mögé, és innen nagyon gyorsan történt minden. Mire rájött, hogy baj van, már késő volt, egy sötét utcában három másik huszonéves srác várta őket.

Mi történt ezután?

Az egyik fiú letépte a táskámat, én pedig nem akartam elengedni, és azt hiszem, megzavarta őket, hogy hangos voltam, és dulakodtam velük. Próbáltam elfutni, de az egyik utolért és lerántott a földre. Ahogy a hátamon feküdtem, kérleltem, hogy engedjen el, amikor feltartott egy pisztolyt. Néztem a fegyvert, és egyrészt féltem tőle, másrészt azt gondoltam, hogy ez biztos nem igazi. Annyira nem hittem el, hogy meg fog ölni! Aztán meghúzta a ravaszt úgy, hogy nem nézett oda, majd elfutott. A bal combom belső részén ért a lövés, és a külső részén jött ki a golyó. Nagyon dühös volt rám, és valószínűleg most használt fegyvert először. Szerencsére az adrenalin miatt akkor még nem éreztem erős fájdalmat, így vissza tudtam futni a kocsmáig, ahol dolgozom. Ott estem össze. A haitiak sajnos nem túl jók problémamegoldásban, egyáltalán a logikus gondolkodásmód is elég távol áll tőlük, így még nekem kellett elmondanom, hogy mit csináljanak. Végül a harmadik kórházban el tudtak látni, másnap pedig megműtöttek. Később a munkatársaim hívták a telefonomat, a támadók felvették, és azt mondták, halott vagyok.

Hogy vagy most?

Őszintén: meglepően jól. Ahogy felszállt a repülő, rögtön megnyugodtam. Egyébként pedig megtanultam együtt élni a szociális és társadalmi kényelmetlenségekkel Haitin. Azzal, hogy beszólogatnak az utcán vagy pénzt kérek úton-útfélen. Ami tényleg zavart, az az, hogy az utóbbi időben folyton sofőrökre voltam utalva, mert a kocsim elromlott, előfordult olyan, hogy egész nap az autót vártam. Kétszer is betörtek a házba, ahol élek, többször próbálkoztak azóta is, ellopták már  a táskámat, a laptopomat, a pénzt, amit a Remény Házának gyűjtöttem adományokból… Az eset előtt több napja éjszakáztam, nagyon kialvatlan voltam, sokáig hibáztattam is magam a támadás után, kismilliószor lepörgött előttem újra meg újra.

Fel lehet ezt egyedül dolgozni?

Elmentem egy pszichológushoz háromszor, de igazából egy olyan barátom segített a legtöbbet, akit szintén meglőttek egyszer. Azt mondta, legyek büszke magamra, hogy megmenekültem, és gondoljak arra, megmentettem valakit, mert az a motoros egy áldozatot keresett, és lehet, hogy más nem került volna ki ebből a helyzetből élve.

Mit érzel most? Dühöt?

Abban a pillanatban forrt bennem a düh, hogy azt hiszik, minden fehér embernek sok a pénze. Közben ha tudnák, hogy mennyit dolgozom én ezért, hogy az árvaház mellett másodállásban is…
De nem is a düh. Inkább sajnálom ezt az egészet, hogy ilyen a társadalmi helyzet. Miért tartanak ennyi pisztolyt ebben az országban? Úgy tudom, két hétre rá letartóztattak hatvan embert a környéken, lehet, hogy közöttük voltak a támadóim is. De nem akarok tudni róluk.

Haitin a kezdeti nyelvi akadályok leküzdése után mihez kell a legtöbb erő a munkádban?

Hogy türelmes legyek a munkatársaimmal. Ráérősek, nincsen önbizalmuk, és nem akarnak döntéseket hozni. Olyanok, mint  a gyerekek: a kritikai gondolkodás nem fejlődött ki bennük. Persze haladunk, de néha meg kell erőltetnem magam, hogy lássam is ezeket. Sokszor nehéz, mert európai mentalitást várok el tőlük.

Előzmények
A 29 éves Nemere Dóra 2011 tavaszán utazott Haitira, hogy önkéntes munkát vállaljon egy halmozottan sérült gyerekeket gondozó árvaházban. Azóta Dóra helyzete és élete gyökeresen megváltozott. 2012-ben a magyar lány a Remény Háza igazgatója lett. Az árvaház friss lendületet kapott, Dóra pedig mindig újabb és újabb dolgokon töri a fejét, hogy fejlessze az otthont. Legutóbbi kezdeményezése az adománygyűjtés egy formája: a mammák gyöngy ékszereket készítenek, és az ezek eladásából befolyt összeg a Remény Háza projektjeit támogatja.

Mikor érzel elégedettséget?

Vannak olyan pillanatok, amikor mindenki csinálja a feladatát, tiszta az árvaház, a mammák fűzik a gyöngy karkötőket… ezek az idilli élmények örömteliek. Arra kell emlékeztetnem magam, hogy sokkal előrébb vagyunk, mint ahogyan kezdtük, és hogy alapból nem könnyű huszonnyolc halmozottan sérült gyerekkel, akiket el- vagy otthagytak a szülei.

Megfordult a fejedben, hogy vissza sem mész a történtek után?

Az  eszembe jutott, hogy jó lenne ezt a támadást kifogásként használni és hazajönni, de racionálisan tudom, hogy azért lőttek meg, mert hajnali kettőkor felültem egy idegen motorra. Szóval visszamegyek.

Ezek után meg kell kérdeznem: az elköteleződésed erősebb a Hope Home iránt, vagy a makacsságod?

Jó kérdés, 60-40 százalék a kötődés javára. A felelősségérzet nagyon erős bennem, nyitva tartom a szemem, hogy valakit kitanítsak a helyemre, de van bennem kétség afelől is, hogy vissza tudnék-e jönni Budapestre. Szeretem, amit csinálok, még el is gondolkodtam azon, hogy rend nélküli apácának állok, de elvetettem az ötletet, nem volna nekem való élet. Egy nagy szerelem meghatározó lehetne a jövőmet tekintve.

Eddig úgy érezted, hogy valamiféle védőburok vesz körül Port-au-Prince-ban, és mert segíteni mentél, azt gondoltad, hogy veled nem történhet semmi rossz. A magas bűnözési ráta sem keltett benned félelmet évekig, sőt sokszor védelmedbe vetted a haitiakat. Most változott benned valami ebből a szempontból?

Engem mindig zavart, hogy a nővérem például fél ott, de most már higgadtabban tudok gondolkodni, mint az eset utáni három hétben, amíg haza nem jöttem. Eléggé felzaklatottak a megélt események. A baleset előtt úgy éreztem, hogy nem történhet velem semmi rossz, de ez a védőburok most kipukkant. Már tudom, hogy eddig szerencsém volt, és a Jóisten vigyázott rám. Ha bármi üzenete lehetett ennek, az az, hogy az éjszakázást a bárban abba kell hagynom, mert másnap mindig fáradt vagyok és ingerült. Szerencsére megnyíltak más kapuk is, a Baptista Szeretetszolgálatnak is dolgozom mostantól, így inkább az élhetőbb helyzeteket kell keresnem.  

Mit jelent számodra ma az elhivatottság?

Bölcsészkaron angol–tibeti szakon végeztem. Az elveszett nyolcvanas generáció tipikus példája vagyok. Nem értékeltem az ingyenes oktatást, ellébecoltam az egyetemi éveket, eltávolodtam a katolikus vallásomtól, egyedül a triatlont és az atlétikát vettem komolyan már gyerekkorom óta, annak ellenére, hogy nem értem el annyi eredményt, mint amennyi energiát beleöltem. Később magántanítást vállaltam, bébiszitter voltam, de semmiféle elköteleződést nem éreztem a munka iránt. Sosem érdekelt a pénz vagy a jövőtervezés. Életemben először, huszonöt évesen Devecserben önkénteskedtem egy hónapot a 2010-es vörösiszap-katasztrófa idején. Nagyon jó volt, hasznosnak éreztem magam, ott indult el bennem valami, amit aztán 2011 nyarán Taizében (Dél-Franciaország), egy katolikus lelki gyakorlat alkalmával megerősítettem, és végül Haitin megtaláltam.

Egy másfél évvel ezelőtti interjúban arról meséltél, hogy távolabbi céljaid között szerepel, hogy elültesd a nevelőkben a sérült gyerekek teljes emberként való elfogadását, a terápiás foglalkozások fontosságát, illetve a gyerekek tanítását. Mi valósult meg ezekből mára?

Az általam összegyűjtött adományokból működtetjük a programokat: négy terapeuta és két tanár dolgozik minden gyerekkel. Ma már természetes, hogy a gyerekek kikerülnek a kerekes székből minden nap, bár legtöbbjüknél túl későn kezdtük a terápiát, így csodára nem számíthatunk, mégis sokan mutatnak fejlődést. Ezen kívül a gyerekek jóval több időt töltenek a szabadban és összességében több inger éri őket.
Járunk a sérültekkel olyan programokra, ahova eddig csak az egészségesek mentek, illetve strandra is visszük őket. Ezt mára már mindenki megszokta. Amikor először felvetettem az ötletet, a mammák nem akarták elhinni, azt gondolták, csak egy-két kevésbé sérült gyerek fog velünk tartani. Jókora küzdelem árán sikerült meggyőzni őket is, hogy többen menjünk. Ha ma azt mondom, hogy strandra megyünk, már csak annyit kérdeznek: mikor indulunk?
A legnagyobb elismerés számomra az, ha olyan látogatók jönnek, akik ismerték az otthont évekkel ezelőtt, és elmondják, hogy a változás kézzel fogható, a gyerekek nyitottabbak és mosolygósabbak.

Nyomaszt-e a felelősség, ami elől azelőtt még menekültél is?

Igen, nyomaszt, de egyre jobban belekerülök, ez is az elhivatottság egy része. Régen az olyan munkákat kerestem, amik nem járnak nagy energiabefektetéssel, most meg a támadás azt is tudatosította bennem, hogy nem tudok mindent egyedül megcsinálni. Volt nap, hogy egyszerre sofőrködtem, pelenkát cseréltem, dirigáltam vagy (szakember hiányában) kitaláltam, milyen gyógyszert adjunk a beteg gyereknek… tudom, hogy ezt nem lehet tovább így.

Mi lesz az első dolgod, ha visszamész?

Megölelgetem a gyerekeket! Amikor a támadás után besántikáltam hozzájuk, sírva fakadtam, és sorra kezdtek a gyerekek is zokogni. De a mammák megdorgáltak, ott nem szeretik, ha sír valaki. Az gyengeséget jelent.

Olvasóink is segíthetnek: megunt gyöngyöket, lefejteni nem sajnált gyöngy ékszereket, damilt, fülbevalóhorgot és mindent, ami a gyöngyfűzéshez hasznos lehet, köszönettel fogad Dóra, és az árvaház. Az alábbi címen gyűjtik az adományokat:
Tarka Barka Manófalva játszóház
Bp. 1071 Dózsa György út 80. 3. em.
Kapucsengő: MANÓFALVA

Ha kommentelni, beszélgetni, vitatkozni szeretnél, vagy csak megosztanád a véleményedet másokkal, az nlc Facebook-oldalán teheted meg.

Címlap

top

Szeretnél értesítést kapni?

Az értesítések bármikor kikapcsolhatók a böngésző beállításaiban.

A hét legizgalmasabb cikkei!
Friss sztárhírek itthonról és külföldről
Tudd meg, mit mond a horoszkópod!
Regisztráció

Elfelejtett jelszavad helyett könnyen tudsz új jelszót megadni, ehhez az alábbi lépéseket kell csak követned:

  1. Add meg az alábbi beviteli mezőben az e-mail címed vagy felhasználóneved
  2. A hozzád tartozó címre kiküldünk egy levelet a jelszócseréhez. Ellenőrizd a SPAM mappádat is, ha nem látod pár percen belül a levelet a beérkezettek között.
  3. A levélben kapott linket 24 órán belül lekattintva eljutsz egy felületre, ahol megadhatod az új jelszavad
  4. Jelentkezz be a friss jelszóval

Fiókod törléséhez add meg a jelszavadat:

Itt tudod a jelszavadat megváltoztatni:

Új jelszó mentése