Koraszülöttek közt: A fészek melege

– Azért lett István, mert az apja nevén kívül más nem jutott eszembe – mondja Melinda Pistiről, akinek csak a jövő héten kellene megszületnie, de már három hónapja a világon van. Ha egy baba a vártnál hónapokkal hamarabb érkezik, öröm helyett aggódást hoz magával. A család még a fogadására sem készült el, és most az elvesztésétől retteg. Pisti például 590 gramm volt…
– A férjem látta először, kérdeztem, milyen, azt felelte, nagyon pici, de hogy mennyire, azt nem lehet elmondani. Tényleg nem lehet. Kéthetesen harmincegy centi volt. Most negyvennégy.

A Honvédkórház Koraszülött Intenzív Osztályán, egy úgynevezett Perinatális Intenzív Centrumban (PIC) hosszú utat járnak be a Pistihez hasonló csöppségek. Ezen az úton végig maguk mellett tudhatják szüleiket, akik saját kóddal lépnek az osztály területére, ott lehetnek egész nap vagy egész éjjel, jöhetnek hajnali háromkor is. Csak jöjjenek!

– Bár a modern technikai feltételek elengedhetetlenek egy ilyen apró baba felneveléséhez, a szülők folyamatos jelenléte legalább ennyire nélkülözhetetlen – mondja dr. Schill Beáta neonatológus, aki a mai napját megosztja a csöppségek és köztünk. – Az előbb benyúltam Abigél inkubátorába, megfogta a kezemet, de rögtön el is engedte. Az édesanyjáéval nem tette volna. Amikor nemrég Ádámot vizsgáltam, a mozdulatai tiltakozást fejeztek ki. Pár perc múlva az édesanyja először tette tisztába, még remegő kézzel, bizonytalanul. És mégis! Karjait a testéhez közelítette, kezeit a szájához emelte. Csupa nyugalom lett az egész gyerek. A legkisebbek, legesendőbbek pléddel kibélelt inkubátorban, puha pamutfészkekben nyújtogatják vékonyka végtagjaikat. A légzésüket támogatják ugyan, de nem a légcsövükbe hatoló tubusok, hanem az orrukba vezetett, úgynevezett CPAP segítségével, amely a légzést úgy segíti, hogy nyitva tartja a tüdejüket. Kíméletesebb, komplikációmentesebb ez a módszer, hosszabban lehet leválni róla. Fontos még az anyaméhet idéző sötét, a csend és a nyugalom. Ezért van a terem falán egy villogó zöld fül, amolyan zajszintmérő. Ha valaki hangosabban beszél, a fül sárgára, majd pirosra vált. Az inkubátorok ajtaja csak akkor nyílik meg, ha szükséges, ha egy baba monitora légzéskimaradást jelez, és meg kell érinteni. Amúgy minden teendőt az etetéshez kapcsolva, tömbösítve végeznek, hogy utána a baba nyugodtan pihenhessen.

– Te kis lakberendező – mondja gyöngéden Adrienn nővér egy inkubátorban fekvő kisfiúnak, aki valahogyan kihúzta a gézlapot a feje alól. – Most nála van a báránybőrbe bújt farkas – mutatja a gép tetejére ültetett plüssállatot. Mindig ott van, ahol a legnagyobb szükség van rá, sok gyereket meglódított már a javulás útján.

Schill doktornő és Réka nővér most az egyik inkubátor két oldalán áll, összehangoltan dolgoznak. A négy kék kesztyűs kéz közt szinte elvész az emberke, alig látni valamit belőle.
– Ő az a ritka eset, akit géppel kell lélegeztetnünk, mert betegen született, alig van spontán légzése. Küzdünk érte…

Meg akarták ismerni

Volt olyan kicsi, aki elhalt volna az anyaméhben, de a szülei meg akarták ismerni, ezért világra hozták. Két hetet élt, és amikor menni készült, a család elengedte.
– Az ilyen babákat nem küldjük, de nem is marasztaljuk. Mindig a szülővel együtt hozzuk meg a döntést. Olyankor az egész osztály együtt sír…
Tavaly az 1500 gramm alatti koraszülöttek közül négy babát veszítettek el, de nyolcvanat egészségesen hazaadtak. A modern módszereknek, az anyatejes táplálásnak, a korszerű légzéstámogatásnak és a szülők jelenlétének, a kengurumódszernek köszönhetően alig van tüdőkárosodás, egyáltalán nincs agyvérzés és vakság. Vagyis az egy kiló alól induló babák is nagy eséllyel teljes értékű emberekké nőnek.

“Szülői láz”

De mit csinálnak a szülők az osztályon? Álldogálnak az inkubátor előtt? Szó sincs róla. Először is, már az inkubátorba is benyúlhatnak, akár tisztába is tehetik a gyereküket. De az igazi különlegesség a kenguruzás. Egy bogotai kórházból indult a módszer, valójában a kényszer szülte. Nem volt elég inkubátoruk, ezért, hogy a babák ne hűljenek ki, rárakták őket az anyjuk meleg testére. És láss csodát, kiderült, hogy nincs ennél jobb hely a világon. Igazi PIC-i idill, amikor az inkubátorok előtt nyugágyakban fekszenek az anyukák – vagy az apukák! –, csupasz bőrükön tartva pelenkás, de amúgy meztelen kicsinyeiket. Együtt szuszognak, pihennek, alszanak…

– A mama úgy szabályozza a testhőmérsékletét, ahogy a babának a legjobb, akár be is lázasodik – magyarázza Schill doktornő. – Hihetetlenül jó hatással van nemcsak a tejelválasztásra, de az immunrendszerre, a légzésre, az állapotuk stabilitására is. Az anyák mindenféle baktériummal találkoznak, az intenzív osztályon találhatókkal is, azokra ellenanyagot termelnek, amelyet a babák az anyatejben megkapnak. Ezért ritka az osztályon a fertőzés, minimális az antibiotikum-felhasználásunk. Csodálatos rendszer ez, nem lehet jobbat kitalálni. Az anyák énekelnek, mesélnek, hangjukkal, bőrük illatával visszafogadják magukba az idő előtt tőlük elszakadt babát.
– Én is énekeltem, meséltem az apukájáról, a nagymamájáról, még a születését is elmondtam többször – simítja végig a pihegő Ákos arcocskáját az édesanyja. Györgyi, ahogy nagyon sokan, toxémia miatt kényszerült hamarabb szülni, a döntés villámcsapásként érte, hiszen csak vérnyomás-beállításra érkezett a kórházba. A sokk nagy volt, még a kenguruzásra is nehezen vállalkozott.
 – Ákos 610 grammal született, amikor rám rakták, a lábai a mellem alá értek… Mára megháromszorozta a súlyát.
 – Mindehhez, ami itt van, kellett egy nyitott, a babák igényeit mindenek fölé helyező osztályvezető főorvos, dr. Nádor Csaba, és a helyettese, dr. Bodrogi Eszter, aki Londonban tanulta meg e protokoll alapjait, onnan hozta haza. Mi meg saját képünkre “gyúrtuk” – folytatja Schill doktornő. – Engem Nádor Csaba hívott ide, tudta, hogy hosszú évek óta lelkes híve és terjesztője vagyok a kengurumódszernek. És persze mindehhez – kell egy csapat: orvosok, nővérek, szülők…

Minden XXS-ben

A terem mellett folyosó, az inkubátorból kikerülők már az innen nyíló szobákban, a “hizlaldában” vannak hazamenetelig. Itt már szinte önállóan látják el őket a szülők.
– Na, gyere, Mazsola – veszi ki Bálintot Erika nővér az édesanyja kezéből, és teszi a mérlegre. Majdnem húsz grammot szopott. Ígéretes. Lépkedünk egyik ágytól a másikig. Meleg takaróhalmok alatt szuszognak sorban, csupa formás fej, rózsaszirom fülek. Mindegyiken lötyög a ruha. Hogy a sok hason fekvéstől a lábaik ne Chaplin lábtartását formázzák majd, a bokájukat szivacsnégyzetbe dugják, az emeli meg finoman. A légzésrásegítés vékony vezetékét kötött sapka tartja meg, azokat a nővérek kötik, horgolják nekik. Látunk akkorka pelenkát, hogy intimbetétnek is kevés, csöppnyi talpakat, rizsszemnyi ujjacskákkal. Az ember lehet bár piciny, az akarata hatalmas bír lenni. A doktornő szerint ezek a gyerekek igazi harcosok, amilyen kicsik, olyan óriások….

Az előbb még az ágyában szendergő Lilien most az  édesanyja testén nyúlik el, keze kisujját eltartja a többitől. Ágyszomszédja, László Boldizsár már a büfizésen is túl van, neki már oly ügyesen sikerült elsajátítani a szopás–levegővétel–nyelés nehéz tudományát, oly megnyugtatóan gyarapszik, hogy ma haza is mennek.
 – Nagyon vártuk ezt a napot! – ragyog az édesanyja. – Öt hete vagyunk itt… Sosem felejtem el, amit értünk tettek. Szülés után, amikor még a fejemet sem tudtam  emelni, már jöttek és fejték a tejemet. Mert az a legjobb a picinek. Emlékszem, a főorvos úr azt mondta: Anyuka, nem lesz semmi gond. Itt egyetlen főnök van, a baba, és mi mind körülötte táncolunk.

Emberség-osztály

Itt nem beszélnek “fölülről” egyik mamával sem, nincs kioktatás, csak megértés, biztatás, segítség. Minden a babáért, a családért. Beengedik a testvéreket is, hogy azok értsék, tudják, ki miatt osztja meg magát az édesanyjuk a kórház és őköztük. A testvérek rajza befóliázva az inkubátorba is bekerülhet. Az orvosi szobában megnézzük Lóci és Leila képét, mindketten 49 dekával születtek. Ők is, ahogy a többiek, visszajárnak kontrollra, ahol neurológus, konduktor, pszichológus, Dévény-terapeuta és mások bevonásával komplex utógondozás folyik. A doktornő monitorján az egyik év karácsonyi ajándékának fotója. Nem ő kapta, hanem ő adta. Pirinyó talpak sókerámiából, kék vagy rózsaszínű szalaggal átkötve. A másik képen a december 6-án az osztályon lakó babák közös mikulásruhás csoportképe. Azt is Schill doktornő készítette… Ugyancsak fotón látjuk, amint az osztályvezető főorvos a földön fekve próbálja a sztetoszkópot egy hasaló kislány mellkasára illeszteni. Ha egyszer a babának így esik jól...Minden anya a lelkünkre köti, hogy elmondjuk, milyen hálásak az orvosoknak és a nővéreknek. Nemcsak a gondos gyógyítói, ápolási munkáért, de a sok türelemért, törődésért, nyitottságért. Ez nem szemlélet, ez emberség kérdése. A folyosón képek, rajtuk karácsonyi, születésnapi üdvözletek Áronkától, Jencikétől, Lillától, sokaktól. A hároméves Júlia szülei ezt írták: A hála és köszönet a szívünkben ugyanolyan erősen él…

Cikkünk az e heti Nők Lapjában jelent meg. További cikkeink az aktuális számból: Boldoggá tesz a gyerek, de emellett szeretnék még kajakozni! Malek Andrea: “Anyukám igazi tigris, ha az unokákról van szó…” Kényeztessük az édesanyákat! Koraszülöttek közt: A fészek melege Az utolsó utáni esély… Ha előfizetnél a Nők Lapjára, itt és most megteheted! Csatlakozz hozzánk a Facebookon is!