“Megégett a tűzben az arcom!” – A szigetszentmiklósi diszkótűz túlélője

A gimisek gyanakodva figyelik a fiút, aki előadást tart nekik arról, hogyan lehet okosan szórakozni. Pedig nem az írott és íratlan szabályokat ismerteti, hanem a saját történetét mondja el. Hiszen neki is a buli volt az élete – csak ő a másik oldalon állt, a szórakoztatásén. Így pontosan tudja, mitől döglik a légy.

A munkája volt az élete

Rab Efraim Ahmed – a keleties hangzás nem külföldi felmenőkről, hanem csodás karrierről mesél. Művészneve diszkótáncos berkekben pár éve fogalom volt: ha nagyszabású bulit rendeztek Budapesten, ő biztos a színpadon ropta. A tánc volt az élete – annyira, hogy művészneve azóta a személyijébe is bekerült. Napközben azonban csak ez az egzotikum utalt arra, hogy az éjszakában dolgozik. Mindig volt polgári munkája is. Muszáj volt a dupla kereset: szegény családból származik, segíteni szerette volna a szüleit. A vámhivatalnál évekig tűzvédelemmel foglalkozott: ő ellenőrizte a vészkijáratokat. A csepeli fiúnak jól jött a tudása 2010 szilveszter éjjelén…

“Mivel az egész évet végigdolgoztam, aznap estére nem vállaltam el semmilyen munkát – kezdi történetét. – A barátaimmal szórakozni indultuk. Szigetszentmiklósra mentünk, egy olyan helyre, ahol korábban már többször megfordultunk. Kicsit iszogattunk, de nem vittem túlzásba. Bevallom, nem is éreztem magam annyira jól a buliban, hiányzott a barátnőm. Gondoltam, a koccintás után lelépek, indulok hozzá.”

Éjfél után nem sokkal be is ment a tánctérre, hogy elköszönjön a haverjaitól. Akkor vette észre: a plafonon ég a díszítés. A fiúkkal megpróbálták eloltani, de nem sikerült. Neki nem kellett magyarázni, miért: zárt térben a tűz gyorsan magába szív minden oxigént, megfelelő tudás és felszerelés nélkül lehetetlen megállítani.

A poklot is megjárta

“Jól jött, hogy tiszta volt a fejem: megpróbáltunk mindenkit kiterelni – emlékezik Efraim. – Igen ám, de az égéstől vákuum keletkezett, így nem tudtuk kinyitni az ajtót. Miközben feszegettük, eszembe jutott, hogy mi van azokkal, akik az illemhelyiségben vannak. Átvágtam a tömegen, hogy hátramenjek értük. Útközben pár, már a füsttől elájult embert találtam. Addig rángattam őket, míg magukhoz nem tértek. A WC-n szerencsére senki sem volt, így futottam vissza, hogy én is a többiek után menjek. Akkor robbant be a tűz… Néztem magam előtt a lángokat, és pillanatok alatt megértettem: mivel egy pincehelyiségben vagyunk, az egyetlen út, ami engem a szabad levegőhöz juttat, az a tűzön keresztül vezet. Hát magam elé raktam a kezem, levegőt vettem, és belevetettem magam a pokolba.”

Kezdett sötétülni előtte a világ, mire kiért – akkor érkeztek ki a tűzoltók. Fájt az arca, de nem gondolta volna, hogy ekkora a baj. “Amikor az egyik barátom rám nézett, és közölte, meg se moccanjak, amíg a mentősök ki nem érnek, kezdtem sejteni, hogy rosszul festhetek. Egy visszapillantó tükörben megnéztem magam. Sokkot kaptam… Az arcomon, a fülemen folyt le a bőröm, a nyakamon csak hús volt. A kötözőtől kérdeztem először, hogy szerinte mikor fog ez begyógyulni, mikor állhatok újra színpadra. A srác már akkor közölte: nézzek új munka után.”

Gyógyulása egy csoda!

Mint utólag meséli, két mázlija volt: egyrészt az egészséges edzett életmódja, a sport, hogy nem dohányzott, és sok fehérjét evett – ezek mind segítették a gyógyulását. Hiszen az előre beígért másfél hónap helyett egy hét után hazamehetett. Másrészt, hogy egy nagyon jó plasztikai sebész, dr. Pataki Gergely volt aznap a Szent István Kórházban ügyeletes, akinek megesett a szíve rajta: hónapokon át kezelte a magánklinikáján mindenféle speciális terápiával, ingyen. “Fél évvel később már csak krémezni kellett a bőröm, ami félhomályban nem is tűnt sérültnek.

Elmentem egy próbamunkára, ám ahogy a színpadon megvilágítottak a fények, rosszul lettem – pánikbeteg lettem. Első körben nem ijedtem meg: mentem más munkát keresni. Nyár volt, gondoltam, kétkezi feladatot biztos találok. Ám a por miatt építkezésre nem mehettem, pedig épületburkoló az eredeti szakmám, a nap miatt pedig még kertet sem gondozhattam. Na ekkor estem igazán kétségbe! Szerencsére a régi munkahelyemen, ahonnan a hosszúra nyúlt betegszabi miatt elbocsátottak, visszavettek gépkezelőnek.”

Nem véletlen, hogy azt az éjszakát azóta sem dolgozta fel: a tárgyalás még ma is tart, így rendszeresen feltépődnek a lelki sebei. Az önsajnálatból gyerekkori barátja, Varga Norman rángatta ki: önkéntes munkát ajánlott neki az egyesületénél. Efraim feladata az lett, hogy élettapasztalatait adja át a fiataloknak – azóta már igazi munkatársként.

“Sokat jelent nekem mindez – ismeri el Efraim. – Újra emberek között lehetek, ráadásul úgy, hogy közben segíthetek. Talán helyre áll a lelki békém, hiszen amióta szakítottunk a barátnőmmel, nem is volt senkim. Nem okolom őt, én voltam az, aki inkább a múlton keseregtem, nem pedig a jövőbe néztem. Még egyszer nem követem el azt a hibát, hogy elmarom magam mellől, aki szeret!”

Efraim és Norman

További érdekes cikkeket olvashatsz a Meglepetés magazinban. Keresd a friss számot az újságosoknál!