Mivel cukrászként dolgozom, gyakran járok a piacra friss gyümölcsért. A sütiket általában egy nappal korábban elkészítem, összeállítom, hűtőben pihennek egy éjszakát, majd következő reggel jönnek a befejező műveletek, díszítések, és azt követi a kiszállítás – ha nem a kuncsaft jön érte az üzemhez.
Hogy a süti tényleg a lehető legtovább maradjon friss, a gyümölcsöket igyekszem a legfrissebben, a legkésőbbi időpontban rárakni, ezért akár képes vagyok hatkor a piacon kezdeni a napot, ahol megpróbálom beszerezni azt, ami kell.
Sajnos, a keszthelyi piac az évek során nagyon redukálódott; szerda és szombat a hivatalos piacnap, amikor sok árus kint van, a többi napon azonban ma már általában csak ketten: egyiküket Zsuzsának hívják, a másikat Irénnek. Nagyjából azonos a választékuk, illetve az Iréné kicsit bővebb, a Zsuzsánál viszont több a saját cucc. Először az eper miatt kezdtem naponta a piacra járni, most már a málna a sláger, és én igyekeztem igazságosan beosztani: hol a Zsuzsánál vásároltam, hol az Irénnél. De mivel előbbi jóval olcsóbban adja nekem, hát odaszoktam.
Egyik reggel megvettem nála a holmit, de nem volt ribizlije. Megyek át az Irén részére, köszönök illendően, erre valami lesújtó pillantással, foghegyről odavet nekem egy “reggelt”-et. Hinnye, mondom magamban, ez megsértődött. Kérek szépen fél kiló ribizlit – mondom azért mosolyogva, kedvesen, mire gyakorlatilag odavág elém egy dobozzal, és olyan árat mond rá, ami a kiírás szerint nem annyi. Mindegy, gondolkodom, pár száz forinton nem fogok veszekedni, sajnos még csak be sem olvashatok neki, hogy mi a probléma, mert van olyan nap, hogy csak ő van kint gyümölcsökkel, ha most befeszül nekem teljesen, meg leszek lőve, ha nincs ott a Zsuzsa.
Mi lett a történet vége? Tudd meg a Mai Móni blogról!
