Hülye vagyok, mert itthon maradok?

Fejben már többször elmentem ebből az országból: Angliába, Hollandiába, Franciaországba; oda, ahol a nővérem, a két legjobb barátnőm és az unokatestvéreim élnek. Aztán maradtam, ahogyan maradtak rajtam kívül még néhány millióan. Amikor azt hallom, hogy hazánk színe-virága már külföldön van, elsőre mindig az jut eszembe, hogy a tékozló fiú bátyjának lenni milyen rossz volt. Hogy aki elmegy, az valahogy mindig becsesebb. Mintha ezzel azt is mondanák, értünk (nem okos, nem tehetséges, nem kreatív), fiatalokért nyilván nem kár. Bírunk mi többet is.

Tény, hogy sokan elmentek és elmennek Magyarországról, diplomások és nem diplomások egyaránt. Egy nagyvárosnyi magyar él külföldön, családok, baráti körök csak nagy ünnepeken, szünidőben teljesek. Mégis, amikor külföldön élő szeretteimmel találkozom, nem úgy bánnak velem, mintha ostoba szerencsétlen lennék.

Nem sajnálnak le, hogy jó nekem ez is, ők inkább a nyugati kolbászkerítést választják.

Arról, hogy miért vagyok még itthon, érdekes módon nem ők faggatnak, hanem akik itt élnek, gyakran nem rejtve véka alá azt a véleményüket, hogy aki itt marad, az élhetetlen. Még jó, hogy nem löknek le rögtön a Gellért-hegy tetejéről, mint egykor a spártaiak a gyengéket és öregeket a Taigetoszról.

Ha akarnék, bármikor elmehetnék külföldre, van egy kevés spórolt pénzem, és beszélek nyelveket. Nem azért maradok itthon, mert hülyére keresem magam. Nem azért maradok, mert nem bánt, amit magam körül látok. Nem tetszik a panaszkultúra, a buzizás, az idegengyűlölet, a szegénység, a munkanélküliség, a kiszolgáltatottság, az elkeseredés, a kilátástalanság, a közöny, a kirekesztés, a gondolkodás és törődés hiánya, hogy vannak, akik a nőkben verni való bokszzsákot vagy tenyészállatot látnak. Tény, hogy ezek egy része sajnos másutt is megtalálható.

Azért maradok, mert kamaszkoromban Angliában éltem, és tudom, milyen, amikor akármit teszel, kívülálló maradsz. Hosszú évek után ez megszűnhet, barátokat is szerezhetsz, csak győzd kivárni! És ne szépítsük: Nyugat-Európában nem jó kelet-európainak lenni.

“Az eddig is utált, lenézett, rettegett fekete-afrikaiakat, arabokat, pakisztániakat, karibiakat is megelőzve most a kelet-európaiak a gyűlölet kitüntetett tárgyai” – írja Tamás Gáspár Miklós, és akit kérdeztek már meg külföldön arról, hogy nálunk van-e angol vécé, és bizonygatnia kellett, hogy nem antiszemita, rasszista, vagy épp kinyittatták vele a bevásárlószatyrát, hogy nem lopott-e, az tudja, egyesek fejében milyen kép él rólunk. Az megvan, hogy milyen előítéleteik vannak a magyaroknak a pirézekkel szemben? Na, Nyugaton is ugyanez van velünk szemben, csak mi létező nép vagyunk.

Fotó: KoPé/Budapest Alternative

Szerencsés vagyok, van munkám, szerelmem, családom, ami itt tart. Mindenem megvan, hogy itt maradjak, és mindenem megvan ahhoz, hogy elmenjek. Egyedül a bátorságom hiányzik. Igen, akik elmennek, azok bátrabbak nálam. Legfeljebb az, aki nem találta meg a számítását, visszajön.

De ne tartsanak lúzernek azért, mert itt akarok boldogulni.

Mellesleg itt fizetek nem kevés adót azért, hogy legyen miből autópálya, kórház és az időseknek a nyugdíj. Ahogyan az sem hazaáruló, aki elköltözik, úgy az sem félkegyelmű, aki marad.

Én akkor is maradok, ha a lehetetlen városi újgazdagok, a hálószobákba beköltözött politika, az undok eladók, a kutyaszaros utcák, a vérciki celebek és a reggeli dugók “hangulata” miatt olykor úgy érzem, legszívesebben felugranék az első fapadosra. De csak itt lehet igazán jól lázongani, forrongani, mindennap rendszert váltani és megváltani a világot – esténként utána szépen lenyugodni, esztrádműsort és valóságshow-t nézni, hogy másnap aztán azok szereplőit szidjuk.

Maradok, mert szeretem Hajós András hülyeségeit, kedvenc színészeimet a színpadon látni, mert a könyvesboltos és a zöldséges is tudja, mit szeretek, mert olyan orvoshoz megyek, aki kiskorom óta ismer, mert tudom, hol kell megállni a Margit hídon, ahonnan a legszebb a naplemente, mert szeretném a babakocsit a Tabánban tologatni, és mert szánalmasan meg bírok hatódni attól, ha hazafelé a repülőn meglátom felülről a kopott, szürke, türelmetlen Budapestet.

Még úgy érzem, itt van dolgom. Nem tudom, meddig maradok: egy évig vagy egy hónapig. De megígérem, hogy ha én leszek az utolsó, aki itt marad, lekapcsolom a villanyt. Annyi eszem azért van, akárki akármit is mond.