Borbás Marcsi: “Képtelen vagyok leülni”

Végiggondolva és végignézve az eddigi műsoraidat, az első, ami eszembe jut rólad, az a produktivitás. És hogy mindegyik műsorodban rengeteg munka van.
Pörgős, nyughatatlan ember vagyok. Ha megkérdeznéd a kollégáimat, milyen az, amikor szabadnapom van, ezt adnák elő: ég a tűz a cserépkályhában, a kamera átigazít, Marcsit látni, amint nyírja a füvet, kapál, gyomlál, hegeszt. Ilyen vagyok. Én éjféltől kettőig még befőzöm a dzsemeket, képtelen vagyok leülni, amíg dolgom van. És mindig van dolgom. Azt hiszem, fárasztó lehet velem… Nagy szerencsém, hogy a férjem, akivel tizenkét éve vagyunk együtt, ugyanilyen. Szerencse, de azért nagy csapda is. Három és fél éve együtt is dolgozunk, ami azzal jár, hogy képtelenség nem hazavinni a munkát. Így viszont kimarad a pihenés fázisa az életünkből. Éppen ezért most eldöntöttük, hogy megpróbálunk nagyon tudatosan munka nélküli szabadidőt szervezni magunknak, hogy legyen időnk egymásra. Erre az advent nagyon alkalmas.

Mi jelent pihenést?
Először is muszáj elmennünk otthonról, mert különben azt csináljuk, hogy én írok az egyik gépen, ő a másikon, és a “felhőből” kérdezgetjük: Láttad ezt? Jó így szerinted? A nézők nem  látják, de nagyon komoly előkészítő munkát végzünk a műsorainkhoz, kutatunk, kitalálunk, fogalmazunk. Ráadásul az én férjem író ember, dramaturgként végzett, úgyhogy ha én nem rángatnám ki, képes volna hetvenkét órán át a gép előtt ülni. Ezért kell elmennünk. Egyszerű örömeink vannak: kirándulunk, biciklizünk, gombászunk, megnézünk együtt egy filmklasszikust, például Tarkovszkijt. Étterembe megyünk kettesben! Bármilyen hihetetlen, de ez évente talán ha háromszor történik meg. Ugyanilyen ritka, hogy eljussunk színházba, koncertre. Pedig szeretnénk. Most azt határoztuk el, hogy elmegyünk a legjobb barátunkhoz, a keramikus Légli Attilához, aztán Érsekcsanádon, a Rév csárdában eszünk egy jó halászlét, utána anyuéknál alszunk. Ennyi. Ilyen pici dolgok kellenek a boldogságunkhoz. De ezek kellenek.

Azért jó nézni a műsoraidat, mert azt látni: az ország tele van értékes, érdekes, teremteni tudó emberrel. Jól gondolom, hogy neked is erőt adnak ezek a találkozások?
Ezek éltetnek. Mert ha csak azt nézem, maga az utazás nagyon fárasztó. Bepakolni, hajnali ötkor beülni a buszba, és utazni sokszor négy-öt órán át. Legutóbb Rozsályon voltunk, az Budapesttől a lehető legtávolabbi pont. Odaérünk, késő estig dolgozunk, másnap korán kelünk, néha már napfelkeltekor, forgatunk egész nap, aztán utazunk haza, és késő éjjel esünk be az ágyba. Igen, ez a része fárasztó. De amikor odaérünk! Csak meglátom az embereket, és azonnal jó kedvem lesz. Az a sok bölcsesség, amit én látok, hallok, kapok, megfigyelek! Mit kell reggel leszedni, mit délután, vagy csak kora este. Amikor ott vagyok, mindenre rákérdezek, maguktól nem mondják, hiszen számukra egyértelmű. Generációk tapasztalata, bölcsessége van ezekben. Az országot járva mindig arra jutok, hogy nincs semmi baj az emberekkel. Csak azokkal, akik butaságokat írnak le. Ők meg, ha fognák magukat, és a “Budapest vége” táblát nemcsak Ferihegy felé néznék meg, hanem elindulnának az országban, és hajlandóak lennének belenézni a vidéki emberek életébe, nagyon meglepődnének. Hogy mennyi mindenre képesek, mi mindent tesznek. Igaz, volt húsz év, amikor egyszerűen nem volt érdemes dolgozni, amikor azért fizettek, ha valaki kivágta a szőlőt, és nem érte meg veteményessel vesződni. De ez már megfordult. Tavaly tavasszal, amikor elindultunk forgatni, nagyítóval kellett keresni a kiskerteket a házak mögött. Azt gondoltam, lesz tíz év, mire visszaáll a rend, de egy év alatt azt látom, hogy szinte minden ház mögött ott a kert. Hihetetlen, milyen gyorsan visszaállt a parasztember agya. Ugyanígy a kézműves termelők. A Gasztroangyal első éve után nem tudtuk, hogyan folytassuk, kiket mutassunk majd be. De azóta gombamód szaporodnak, most is legalább húsz témánk van előre kidolgozva.

Gondolom, sokan éppen a te műsorod kapcsán kaptak ötletet, példát, esetleg segítséget.
Ez így van, és erre vagyunk a legbüszkébbek. Sikerült többet tenni, mint televíziós műsort készíteni. Mozgalommá nőtte ki magát, társadalmi és gazdasági haszna van. Ha erre gondolok, indulnék forgatni azonnal. Egy kiváló sajtos mondta, hogy az én műsoromat látva vágott bele a sajtkészítésbe, volt, aki azért kezdett bele a konyhakertbe, mert én annyiszor mondtam, mutattam. Igen, ez adja az erőt. Nagy elismerés, hogy a szentendrei skanzenben tiszteletbeli néprajzossá fogadtak, mert jelenleg én vagyok a magyar gasztrohagyományok legnagyobb gyűjtője. Ezt magamról tudom, de nagyon jólesik, ha más is észreveszi. Hozzáteszem, hogy az utóbbi egy-két évben a kézműves lett a trendi, vagyis kezdek divatba jönni… Azóta kevesebb kritikát kapok, pedig előtte…! Miközben én még soha senkitől, aki a műsoromban szerepelt, nem kérdeztem meg, hová húzza az ikszet, vagy milyen templomba jár. Engem ez nem érdekel. Csak az, hogy értékes-e, jó ember-e. Más nem számít.

Emlékszem arra a családra, akik azt mesélték el neked, hogy a medve az ölében vitte el tőlük a tehenet. Talán Gyimesben?
Csíkban. Ott hangzott el a kedvenc mondatom Levente szájából, aki diplomás ember, harmincöt éves, Csíkmadarason gazdálkodik. Azt mondta, a múltból csak a parazsat érdemes elhozni, a hamut ott kell hagyni. Nagy bölcsesség. Sokan nosztalgiáznak a múlt felé, megpróbálnak abban élni, pedig réginek és újnak együtt van értelme, nem jó elutasítani a 21. század vívmányait. Mindent így érdemes nézni. Például hogy fogyasszunk kevesebb energiát. Ez jó cél, bár én a nagy környezetvédő szervezetek mellé, hiába tűznek ilyeneket is a zászlajukra, nem tudok odaállni. Amikor elkezdtek demonstrálni a karácsonyfák kivágása ellen, akkor döbbentem meg: hát nem tudják, hogy az mezőgazdasági termék? Vagy a tollfosztás elleni háborgás! Ötévesen a kezembe adták a libákat, nem kellett tépni róluk a tollat, a kezemben maradt. Azt a tollat az állat másnap elhullajtja úgyis. És ha megszenvedné a fosztást, nem hízna a következő pár napban egy kilót… Az ilyenekre nagyon haragszom. Mert igenis én vagyok a természetvédő, nem ők. Én meg az a paraszt bácsi, aki annyit vesz ki a természetből, amennyire szüksége van, és nem pazarol.

Te is így élsz?
Igen, de én szerencsés vagyok, mert nem kellett változtatnom a szokásaimon. Olyan családból jövök, ahol a mai napig mindent megtermelünk, amit csak lehet. Édesanyámék az új dolgokra is nyitottak, már második éve van batáta, mángold, római saláta. Itthon is van konyhakertem, de az csak a napi szükségletre elég. Minden értelemben, mert belehalnék, ha nem ott kezdeném a napot. Fél hétkor kelek, kimegyek, kurkászom kicsit a kertben, azzal feltöltődöm, és kezdődhet a nap. Nem gondolkodom, hogy ez miért jó, hogy jó, nekem így jó, ez a lényeg.

Karácsonyra új könyvvel készülsz. Mit lehet róla tudni?
Az lesz a címe, hogy “A sűrűje”, mert nemcsak gasztroangyalos receptek lesznek benne, hanem a szülőfalumból, az anyukámtól, nagymamámtól hozottak és a saját kreációim. Meg a kedvenceim. Ugyanazt szeretném sugallni a könyvvel, amit a műsoraimmal: hogy te vagy a legjobb szakács. Mindenki az, csak el kell hinnie magáról. Csak el kell kezdeni, és akkor kiderül, hogy nem is olyan nehéz, közben az ember olyan sikerélményhez jut, amit kár lenne kihagyni. Olyan kevés sikerélmény éri a mai embert.

A közös programokon túl, mit hoz neked az advent, a karácsony?
Úgy nőttem fel, hogy az ünnepek nagyon fontosak. Igaz, templomba csak úgy mehettem, hogy a sarkon túl vettem le a hétköznapi ruhát, alatta volt az ünneplő, nehogy a párttitkár meglásson. De sokat és sokszor ünnepeltünk. Minden barátnak, rokonnak közösen ültük meg a névnapját, a nagycsalád minden vasárnap együtt ebédelt. Karácsonykor vagy hozzám jön mindenki, vagy mi megyünk a szüleimhez, a bátyámékhoz, az anyósomékhoz. Tizenéve nem adunk ajándékot, hogy ne felejtsük el a lényeget, azt, hogy mi a jó a karácsonyban. Halászlét eszünk, anyukám megsüti a gyönyörű, szabályos bejglit, alig látni benne a tésztát. A zserbója is olyan, mintha vonalzóval húzták volna a tésztát. Szépek és hosszúak az ünnepek nálunk.

Cikkünk az e heti Nők Lapjában jelent meg. További cikkeink az aktuális számból: Borbás Marcsi: “Képtelen vagyok leülni” 4 ünnepi sütemény Jennifer Lawrence: Együtt érzek másokkal A hajtépés okai Görbe Nóra: “Egyedi a genetikám” Ha előfizetnél a Nők Lapjára, itt és most megteheted! Csatlakozz hozzánk a Facebookon is!