Ki fogja megvédeni Magyarország csodáit, ha nem mi?

Előre szeretném jelezni, hogy elfogult vagyok a témával kapcsolatban, mert a természetvédelem, mióta az eszemet tudom, része az életemnek. Gyerekként csak ösztönösen tettem, amit jónak láttam, mert szerettem az állatokat. Csigákat és a gilisztákat segítettem át az úton, próbáltam meggyógyítani az elütött madarakat és megmenteni az ebihalakat a kiszáradó pocsolyából. Később, egyetemistaként az élettangyakorlat kísérleti békáit csempésztem ki a laborból, majd tanárként megpróbáltam természetszeretetre nevelni a gyerekeket. Később úgy alakult, hogy egy ideig hivatásos természetvédő lehettem.

A lefokozott környezetügy

Közelről láthattam, hogy működik a természetvédelem, melyben lelkes, elhivatott szakemberek dolgoznak, akiknek hála, láthatunk még földikutyát, ürgét vagy széki csért, büszkék lehetünk arra, hogy nálunk él Európa egyik legerősebb túzok- és parlagisas-állománya, hogy tavasszal és ősszel madarak tízezrei találhatnak háborítatlan pihenőhelyeket az országban a hosszú és kimerítő vonulás idején.

A természetvédelmi szakemberek munkája nélkül ma talán már egyetlen pár kerecsensólyom sem fészkelne az országban, és csak képekről ismerhetnénk a volgamenti héricset, a pilisi lent vagy a bókoló zsályát. Sajnos azonban tapasztaltam azt is, ahogy napról napra egyre súlytalanabb, egyre lényegtelenebb kérdéssé vált a természet- és a környezetvédelem a döntéshozók asztalán.

Európa legtöbb országában önálló minisztérium képviseli a környezetügyet, nálunk 2010 óta már nincs ilyen. A környezet- és természetvédelmet először államtitkári szintre, majd 2014-től még lejjebb fokozták. Ma már önálló államtitkársága sincs, a környezetügy az agrárfejlesztéssel és  a hungarikumokkal osztozik egy államtitkáron. Egyre-másra érkeznek a rossz hírek a nemzeti parkok háza tájáról is, először a nekik juttatott állami támogatásokat kurtították meg, majd a bevételeik jelentős részét kitevő uniós földalapú támogatásokat vonták meg tőlük. Mostanában pedig már az a kérdés, vajon jelenlegi formájukban egyáltalán megmaradnak-e még.

Beszántott biogazdaság, lekaszabolt fiókák

“Miközben erősödik az a folyamat, amelynek során csak egy szűk réteg jut állami földekhez a földpályázatokon keresztül, a kormányzatnak már az ország természeti örökségét őrző, nemzeti parki illetőségű földek sem számítanak szentnek” – mondta Sallai R. Benedek, az Országgyűlés Fenntartható Fejlődés Bizottságának LMP-s elnöke azután, hogy kiderült, az eddig nemzeti parki kezelés alá tartozó földterületek egy része az állami földekért felelős államtitkársághoz kerül. Így pedig már semmi garancia sincs arra, hogy a leendő bérlőknek ezután is be kell majd tartaniuk az eddig ott alkalmazott természetvédelmi szabályokat.

Tudom, hogy a természetvédelem ügye soha nem fog ezreket az utcára vinni, mint az internetadó vagy a korrupció, és a nap mint nap ránk zúduló információk tengeréből sem a nemzeti parkok földjeiről szóló nyúlfarknyi híradás fog a Facebook-üzenőfalakon felbukkanni. Van elég bajunk enélkül is – mondják sokan. És ezzel nem lehet vitatkozni. Mert az, hogy egy forró nyári napon, valahol egy alföldi gyepen egy haris tojót a fiókáival együtt lekaszál a gép, mert a gazdának már nem kell a természetvédelmi szabályok betartásával törődnie, szomorú, de mégiscsak távoli problémának tűnik a napi megélhetési gondok mellett. Ahogy az is, hogy manapság mindenféle következmények nélkül kivághatnak egy idős fekete nyárt valamelyik védett erdőben, mert lassan nem lesz már, aki hivatalból szót emelhetne érte.

Fotók: Greenpeace

Több tiszteletet a természetnek!

Zöld ügyek kapcsán manapság sajnos azzal is nap mint nap szembesülnünk kell, hogy hiába a jó szándék, a tenni akarás, egy maroknyi civilnek nem hallatszik elég messzire a hangja. Kishantost sem sikerült megmenteni, és hiába szerveződött mozgalom érte, a piliscsabai öreg hársnak, a falu tiszteletbeli polgárának is pusztulnia kellett, mert az illetékesek nem voltak hajlandóak módosítani az új vasútvonal terveit. És hány ilyen esetet lehetne még sorolni a közelmúltból, amikor falvak, városok lakói fejezték ki nem tetszésüket, ennek ellenére ősfákat, fasorokat vágtak ki, csak mert a polgármester, vagy valaki egy másik fontos pozícióban, épp így akarta.

Soha nem értettem azokat, akiknek egy új ház építésekor az az első dolguk, hogy a telken álló összes fát kivágják. “Ültetünk majd újakat” – mondják ők, mentesítve magukat a lelkiismeret-furdalás alól. Az azonban valahogy eszükbe sem jut, hogy mire azokból a csemetékből idős, árnyékot adó fák lesznek, ők már valószínűleg nem láthatják azokat.

Törvényeket, új intézményeket alkotni, a régi struktúrákat lerombolni könnyedén lehet, ezek negatív következményeit azonban hosszú idő alatt lehet csak korrigálni. Beszántani egy gyepet, kivágni egy erdőt, műtrágyával teleszórni egy biogazdálkodással művelt földet, nem nagy dolog, egy-két óra is elég rá, de évtizedek kellenek ahhoz, hogy visszaálljon az eredeti állapot.

Mahatma Gandhi mondta egyszer:

“A világ erőforrásai elegendőek ahhoz, hogy kielégítsék mindenki szükségleteit, de nem elegendőek ahhoz, hogy kielégítsék mindenki mohóságát.”

És a helyzet, itt, kicsiben sincs másképp.