Oroszlán Szonja: Engem döbbentett meg a legjobban, hogy hirtelen én lettem a jó csaj

Öt perccel azután, hogy legutóbb ebben az étteremben összefutottunk, karamboloztam. Később olvastam a lapokban, hogy az számodra is sorsfordító időszak volt.
Jézusom, mi történt?

Jobbra indultam volna egy találkozóra, de egy szembejövő autó a bal oldali utcába fordította az autóm orrát. Aki ott a segítségemre sietett, ma a férjem. Te viszont néhány héttel később itt hagytál csapot-papot, színházat, szakmát, elmentél világgá.
Számomra az a sorsfordító pillanat, amikor az ember döntésre jut. Szeretek olykor száznyolcvan fokot fordítani az életemen. A főiskolát követő tíz, hajszás év után eljutottam oda, hogy álltam a színpadon, és éneklés közben azon töprengtem, mit kell másnap elintéznem. Ez olyan szintű tiszteletlenség a deszkával és a nézővel szemben, hogy azt mondtam magamnak: elég! Változtatnom kell, különben kiégek. Meg kell állni, rendezni kell a soraimat, fel kell töltekezni, és újult erővel visszatérni. Sokat utaztam, Új-Zélandtól Indiáig. Perspektívát váltottam, túlléptem a saját, zárt világomon, jobban láttam magamat és a helyzetemet.

Érdekes, hogy a sorsfordító helyzetről te rögtön döntésre asszociálsz.
Egyszer kamaszként, amikor a barátnőmnél aludtam, arra ébredtem, hogy a macskája a mellkasomon ül, és engem néz. Annyira megijedtem, hogy szegény cicát egy mozdulattal ledobtam az ágyról. Ilyen egyszerű mozdulat kellene legyen, hogy ami nyomaszt, azt lerázzam magamról. Az ember annyit vívódik, jó döntést hoz-e, megbánt-e vele valakit, hogy végül benne ragad a helyzetekben. Valahányszor a megérzéseim ellenére halogattam egy döntést, az élet hozott valami büntit, és végül mégiscsak kilökdösött belőle.

Emlékszel még, mi volt az első döntési helyzet az életedben?
Egy nagy teremben állok a balettrúdnál, ahol mindenki ugyanúgy néz ki – az Úttörő Áruházban árulták azokat az egyforma dresszeket. Szikár, kontyos, szemüveges néni csapkodja a zongora tetejét, én pedig kirohanok sírva, és azt mondom, nem akarok többet ide jönni! Talán három-négy éves lehettem. Hideg, rideg szigorban én nem tudok jól működni. Nem voltam sokkal idősebb, amikor megmondtam az úszóedzőmnek, hogy elfogadhatatlan, ahogy a sípja bőrszíjával veri a gyerekeket, így nem lehet ösztönözni! Én azért szeretnék valamit csinálni, mert kedvem van hozzá.

Honnan lesi el ezt a fajta önérvényesítést egy kislány?
Egyke vagyok, sok figyelem irányult rám. Különösen azután, hogy hatévesen kaptam egy súlyos ízületi gyulladást, és kérdéses volt, hogy kerekes székbe kerülök, vagy felépülök. Szerencsére nagyon jó orvos és rehabilitációs szakemberek kezébe kerültem, ők javasolták az úszást is. De a versenyúszáshoz nem volt kedvem. Amikor otthon bejelentettem, hogy abbahagyom, anyukám azt mondta, rendben van, elfogadom a döntésedet, de neked kell az edződnek megmondani. Mondtam, semmi probléma, beszélek vele. Szigorral sosem lehetett motiválni, nem vagyok egy “csak azért is”-ember.

Még szerencse, hogy elsőre felvettek a főiskolára, pedig látványos kitérővel, egy kétnyelvű külkereskedelmi középiskolából érkeztél.
Máig nem értem, miből gondoltam, hogy én el tudom végezni azt a négy kínkeserves évet. Akkoriban már megvolt a zenekarom, világosan látszott, hogy nem megyek tovább a külkereskedelmi pályán. Na látod, az is döntési helyzet volt, méghozzá olyan, amikor totálisan rosszul döntöttem, mert elvesztegettem négy évet. Talán éppen ezért eleinte a főiskolán is kívülállónak éreztem magam, ültem a leghátsó padban, és izgultam, nehogy ki kelljen menni a színpadra.

Az osztálytársaim folyton azzal húztak, hogy biztosan azért vettek fel elsőre, mert az apukám zenei rendező. Rettentő bántó volt, mert én keményen dolgoztam, figyeltem a hátsó padból, hogy mit tudnak ők, akik harmadszorra, negyedszerre felvételiznek. Gyakorlott énekesnek és táncosnak számítottam már akkoriban, de a színészet technikai alapjairól fogalmam sem volt.

Az első évek a csendes szemlélődésről szóltak. Bele is ragadtam a “szőke naiva” skatulyába. Amikor negyedéves vizsgaelőadásra a Chicagóban a keményebb Velma szerepét választottam a szőke, naiva Roxie helyett, Szirtes tanár úr rám csodálkozott: “De hát Szonjácska, az nem magának való, magának nincsen humora!” Aztán a főiskola után az elmúlt húsz év egyik legsikeresebb vígjátékával robbantam be, és onnantól kezdve a legtöbb szerepem a humorra épült.

Az, hogy az emberre rásütik: naiva, azután meg, hogy komika, formál valamit a civil személyiségén is?
Fiatal lányként inkább lázadó voltam, pillangókéssel a zsebemben jártam. Az unokabátyáim között nőttem fel, az ő barátaik lettek az én barátaim is, fiúsítottak. Élveztem, hogy miközben bakancsban és szakadt farmerben járok, a színpadon eljátszhatom a dívát, játszani kezdhetek a nőiességgel.

Rafinált kombináció ez!
Aztán egy napon a barátnőm megelégelte, hogy bakancsban, lígő-lógó cuccokban járok. Nem sokkal előtte szakított velem a fiú, akibe szerelmes voltam, úgyhogy megadóan tűrtem, hogy kiszórja a szekrényemből a ruháimat, akár egy átalakító show-műsorban. Erőtlenül rimánkodtam, hogy ezt ne dobd ki, legalább az a póló maradjon, de ő hajthatatlan volt: ezt nem szeretjük, mert ronda a színe, mert mindent eltakar… a szívem szakadt meg. Kimentünk egy napra Bécsbe vásárolni. Felöltöztetett, magas sarkúba, feszülős nadrágba, még fodrászhoz is elvitt, és a nap végén álltam a tükör előtt, és azt mondtam: jé, nem is nézek ki olyan rosszul!

Néhány év múlva alig győztél kitörni a szexi szőke bombázó szerepéből.
Az biztos, hogy ha egymás mellé tennék az újságokból megismert és a régi gimis képeket, senki sem hinné el, hogy ugyanaz a nő van rajta. Engem döbbentett meg a legjobban, hogy hirtelen én lettem a jó csaj. A Vígszínházban, ahol akkoriban játszottam, ez senkit nem érdekelt. Biztosan nem bánták, ha esetleg behoz a nevem néhány embert, de azért egy társulaton belül mindenki pontosan számon tartja, hogy te tegnap jöttél ki a főiskoláról. Ugyanúgy végig kellett csinálnom a kétmondatos, majd egyre nagyobb szerepeket.

A Valami Amerika zajos sikerének az időszaka számomra – azt kell hogy mondjam, szerencsére – az alázatról és a rengeteg munkáról szólt. Az igazi belső örömöt nem az ismertség, hanem a színház adja. Nyolcszáz vagy akár száz embertől is nagyon komoly energiák jönnek! Az első tíz perc után fel tudod mérni, hogy bizonyos mondatokra hogyan reagál az aznap esti közönség, és úgy kezded alakítani a játékodat, hogy az kifejezetten hozzájuk szóljon. Amikor ezek a pici finomságok célt érnek, na az tényleg sikertudatot ad. Nem azért lettem színésznő, hogy mutogassam magam, hanem hogy különböző szerepeket eljátszhassak.

Most is az az érzésem, azon töprengsz, hogyan fogalmazz precízen úgy, hogy ne mondj túl sokat. Legszívesebben kikapcsolnám a magnót, és ide hívnám az asztal köré az olvasókat, annyira beszédes az a légkör, ami körülvesz. Azt üzeni, jól vagy, nem akarsz hatni, önmagadat adod, erős vagy.
Az elengedettségről, az önazonosságról és az éberségről én legtöbbet az állataimtól tanultam. Amikor az erdőben sétálunk, nem kell attól tartanom, hogy kiugrik a bokorból a baltás gyilkos, mert ők jóval előbb tudnak mindent. Rajtuk keresztül remekül lehet gyakorolni, hogyan figyeljünk másokra, önmagunkra.

Ez azt jelenti, hogy jó emberismerő vagy?
Az emberek többsége nem vállalja fel a gondolatait, érzéseit, mert tart mások reakcióitól, a következményektől. Én úgy gondolom, sokkal jobb azért bűnhődni, hogy hoztam egy döntést, és az nem jól sült el, mint azért, mert visszaütött, hogy nem döntöttem, és még frusztrál is, hogy nem léptem.

Könnyű annak, aki azt kapja útravalóként a nagymamától: “Csillagom, úgy csináld, ahogy neked a legjobb!” Megütötte a szemem egy interjúdban, mert ez egy nagyon fontos mondat.
Olykor nekem is emlékeztetnem kell magam, mint egy mantrát, ismételgetem. A nagymamám erős, önálló gondolkodású nő volt, a UPI, a Reuters, az Observer hírügynökség tudósítója. Mindig észnél kellett lennie, be volt poloskázva a lakás. Ő mondogatta mindig, hogy a saját kis buborékodban, mikrokörnyezetedben fontos, mit gondolnak rólad, de azon túl senki sem fogja megköszönni neked, hogy az ő szája íze szerint éltél.

Nem a hagyományos női utat járta, a zöldséglevest például úgy főzte, hogy feltette forrni a vizet, beletette a zöldséget, és várta, hogy abból leves legyen. Interjúkat készített, tudósított, Hruscsovval vacsorázott. Anyukám, aki ügyvéd, szintén nem konyhatündér, de azért zöldséglevesben már elég jó. Én pedig süteményt is sütök! A kapcsolat elején főzök, vasalok, gondoskodom, és nagyon élvezem!

Aztán egyik pillanatról a másikra belefáradok, rájövök, hogy én nem ez a nő vagyok. Mintha egy szerepet próbálnék, mondjuk két hónapig, utána már csak hébe-hóba játszom, persze azért vannak felújító próbák is. Egyszer valaki azt mondta nekem, hogy nem lepi meg, ha az egész napos kreatív munka után nincs kedvem a konyhában is alkotni, hisz a főzés is kreatív munka. Ezt megjegyeztem, és ha nincs kedvem a konyhában sürögni-forogni, bedobom.

Sokan akkor is sürögnek-forognak, ha nehezükre esik, ha fáradtan esnek haza, pedig a kapcsolatok tartósságát nézve nem biztos, hogy ezen múlik a családi harmónia.

Próbáltam én is mindenféle vélt vagy valós elvárásnak megfelelni, férjhez mentem, mert úgy éreztem, ezt várják tőlem. Aztán két év után ki kellett mondani, nem jól működik ez a házasság, talán mert én még nem tartok ott. Amikor az ember elkezd magának és másoknak hazudni, onnantól kezdve kicsúszik a keze közül a sorsa. Talán más önzésnek tartja, de én úgy gondolom, előbb vagy utóbb – akár külső események hatására – mindenki rákényszerül, hogy önmagával elszámoljon.

Ma már az a legfontosabb számomra, hogy egy társ szövetséges legyen. Ne nárcisz, aki mellett hiába állsz a tóparton és integetsz, hogy hahó, nézz már fel a víztükörről, itt állok melletted! Ne is anyukát kereső kamasz fiú, hanem önmaga erejében bízó férfi, aki mellett nem kell magyarázkodni. Erős nő mellé erős férfi kell, akivel egyértelműen, gördülékenyen haladnak a dolgok, mint amikor két fogaskerék találkozik, és együtt elindul előre.

Cikkünk az e heti Nők Lapjában jelent meg. További cikkeink az aktuális számból: Oroszlán Szonja: “Fiatal lányként inkább lázadó voltam” 5 szuper koktél Nagy nevettetők A muszlim világ első női miniszterelnöke: Benazír Bhutto Bántják a gyerekemet az óvodában! Ha előfizetnél a Nők Lapjára, itt és most megteheted! Csatlakozz hozzánk a Facebookon is!