Onyutha Judit: Minden helyzetből ki lehet jönni

A tévéstúdió előterében vár rám, a tőle megszokott nyílt, derűs mosollyal, és én ugyanúgy, mint első találkozásunk alkalmával, megcsodálom üdeségét, fiatalságát…

Hogy csinálod, hogy nem változol semmit? Pont olyan vagy, mint amikor felcsaptál időjósnak a tévében. Mikor is volt az? 1998-ban!
A jó gének. Édesapámtól örököltem őket, Ugandában él, és még mindig nagyon fiatalos, csak a gyapjas haja őszül.

Mint Rémusz bácsinak a mesében…
Pontosan – neveti el magát Judit. – Régen láttuk egymást sajnos, idén karácsonykor a szüleim nem tudtak eljönni hozzánk. Mondjuk, anyu nem is kedveli a telet, ha egy mód van rá, kihagyja. Már nem élnek ugyan együtt, de ő nyugdíjasan is Afrikában maradt. Odavan azért a klímáért.

Hogyan találkoztak annak idején a szüleid?
Apu Gödöllőn járt Agrártudományi Egyetemre. Annak idején a hazájában szocialista rezsim kormányzott, és az államközi kapcsolatok megengedték, hogy ugandai fiatalok tanuljanak Magyarországon. Anyukám meg elkísérte a barátnőjét randizni az egyetem kollégiumába. A lány barátja is hozta a haverját, és mit tesz isten, a két kísérő egymásba szeretett. Hamarosan megszületett a bátyám, aztán én. Kétéves voltam, amikor apu megszerezte a diplomáját, és visszatért Ugandába. Anyu mindent elkövetett, hogy útlevelet szerezzen – a hetvenes években ez nem volt olyan egyszerű –, és a család utánamehessen.

És a többnejűség? Afrikában sok helyütt természetes. Édesanyád nem tartott tőle?
Hallottam már ilyen csapdahelyzetekről, de az én apám mélyen vallásos, keresztény ember. Úgyhogy ilyen veszély nem állt fenn. Kiutaztunk hozzá, és évekig a fővárosban, Kampalában laktunk. 1978-ban azonban kitört a polgárháború, és mi Kenyán keresztül kénytelenek voltunk Németországba menekülni. Útközben, Kenyában született meg az öcsém. De mire iskolába kellett mennem, már ismét Kampalában voltunk, és engem beírattak a 2. osztályba.

Miért nem elsőbe?
Mert ott már nem volt hely, és én már úgyis tudtam írni, olvasni, megtanultam a bátyámtól. Ugandában az angol a hivatalos nyelv, úgyhogy a mai napig jól beszélem. Anyánk ugyan mindig magyarul szólt hozzánk, de mi, gyerekek, félig angolul válaszoltunk neki. Egy dolog nem tetszett, hogy mindennapos volt az iskolában a testi fenyítés. Mindent elkövettem, úgy viselkedtem, akár egy kisangyal, hogy ne kapjak ki. Aztán ismét elköltöztünk Németországba, mert apu ott kapott munkát. 12 évesen felraktak a szüleim engem meg a két testvéremet a repülőgépre, és megérkeztünk az új hazánkba. Az ott töltött négy év gyerekkorom legszebb időszaka volt. Gyorsan megtanultam a nyelvet, barátságokat kötöttem, és hamarosan már németül álmodtam. Rosszul érintett, amikor a rendszerváltáskor édesapámék úgy gondolták, hazatérnek Magyarországra.

Egy kamaszt nehéz átültetni egy másik kultúrába. Tudom, mert a fiamat mi is pont ennyi idősen vittük ki magunkkal Bécsbe. Három év múlva hazajött…
Jé! És hogy alakult itthon az élete?

Most ki kérdez kit? Ez van, ha két riporter találkozik. Szóval visszatérve hozzád…
Képzelheted, úgy kerültem be a debreceni gimnáziumba, hogy nem tudtam magyarul írni, olvasni! Nagyon szenvedtem. Hiányoztak a német barátaim, az eszmélésem helyszínei, minden. Aztán ez is elmúlt, beilleszkedtem. Olyannyira, hogy felvettek a debreceni egyetem német szakára. Már elvégeztem az első évet, amikor apuék ismét gondoltak egyet, és a bátyámmal meg az öcsémmel együtt visszatértek Ugandába. Én már nem tartottam velük. Be akartam fejezni, amit elkezdtem, és különben is, elegem volt a költözködésből.

Azért nem lehetett egyszerű döntés teljesen egyedül maradni ebben az országban. Bár 19 évesen már elvárható, hogy az ember megálljon a saját lábán.
Azért én rosszul lennék, ha az egyik gyerekemet alig felnőtten magára kellene hagynom. Igaz, anyu egészen más típus, sokkal lazábban nevelt bennünket, mint én a gyerekeimet. Addigra már nagyon önálló voltam, azt hiszem. Én egyébként amolyan tyúkanyó módjára folyton körülgondoskodom a fiamat meg a lányomat, legyen szó tízórai-csomagolásról vagy bármi másról. És imádom, ha gyerekzsivaj vesz körül.

Akkor most boldog lehetsz. Négy gyerek nyüzsög odahaza, az új párod két lányát is beleszámítva…
De csak hétvégén, mert valójában ők az édesanyjukkal élnek. Én nagyon szívesen látom őket, bármikor jöhetnek, de hogy mozaikcsalád lennénk, az nem igaz. Mindenesetre, ha a kisebbik, a 14 éves Zsaklin nálunk alszik, az enyémek (a 12 éves Panni és a 9 éves Marci  – a szerk.) odavannak a gyönyörűségtől. Képzeld, egy ágyban alszik a három gyerek! Végeérhetetlen társasjátékcsaták folynak. Zoli nagyobbik lánya már 17 éves, ő ritkábban jön, és újabban már a barátjával. Jó barátnők vagyunk. Azt sem mondhatom, hogy megduplázódna a házimunka, mert a lányok nagyon jól neveltek, mindig elpakolnak maguk után, és szó nélkül segítenek a konyhában.

Szóval nem úgy van, hogy a maga gyereke és az én gyerekem veri a mi gyerekünket.
Annál is inkább, mert nekünk nincs közös gyerekünk, sőt még össze se házasodtunk. Valahogy nem fűlik hozzá a fogunk. Egyszer már mind a ketten megégettük magunkat, és így is tökéletesen boldogok vagyunk. Nem a papíron múlik, hidd el!

Valóságos főnixmadár vagy, történjék veled bármi, újjászületsz. 10 évig jósoltad az időjárást a tévében, aztán 2008-ban elveszítetted az állásodat. Nem estél kétségbe, elővetted a német szakos diplomádat. Aztán jött a másik csapás, a válás. Ebből is kimásztál. Pedig ha valaki, te magadra voltál utalva…
Talán erre volt jó a zaklatott gyerekkorom. Hogy megtanuljam, minden helyzetből ki lehet jönni, csak pozitívan, elfogadóan kell hozzáállni a dolgokhoz. Persze vannak mélypontok, de már tudom, hogy minden hullámvölgyet egy magaslat követ. Most épp egy ilyen a magaslaton vagyok, látod, megtalált a Családbarát Magazin is. Igaz, csak helyettesítem Dióssy Klárit, és ha visszajön, nem tudom, mi lesz, de egyelőre nem is gondolkozom ezen.

Jól sejtem, hogy a bőrszíned Magyarországon csak előnyödre szolgált?
Így van. Az egyetem után éppen megkaptam álmaim munkáját, felvettek légiutas-kísérőnek, amikor megjelent egy tévéstáb az első felszállásomon. A forgatás után biztattak, hogy jelentkezzek a televízióban meghallgatásra. A kereskedelmi csatornák akkor kezdtek új arcokat keresni a műsoraikhoz. Meg is tetszettem a reklámigazgatónak, kérte, hogy járjak beszédórákra, és készült velem néhány próbafelvétel. Szerencsére egy ideig még repülhettem, mert nehezen hagytam volna ott rögtön a tanfolyam elvégzése után az álmomat. Végül nagy nehezen mégis a televíziózás mellett döntöttem. Új kihívást jelentett, meg kellett tanulnom a frontokat, az izobárjelöléseket stb. Kezdetben iszonyú stresszes voltam, aztán egyszer csak azt vettem észre, hogy már élvezem az új munkámat. Nyilván addigra mertem önmagam lenni. Közben megszülettek a gyerekeim, és bár nem volt könnyű – a volt férjem ugyanis pilóta –, be tudtuk osztani, hogy valamelyikünk mindig velük legyen. Én hajnalban keltem, berohantam a tévébe, kisminkeltek, aztán felvettük az adást, és mire a srácok felébredtek, már otthon is voltam. Délután ugyanígy, akkor a volt férjem ment értük az oviba vagy az iskolába.

És most? Meglehetősen más lehet az időbeosztásod, mint az elmúlt néhány évben, amikor egy iskolában tanítottál.
Nagyon más. Akkor együtt keltünk, és együtt indultunk el a gyerekekkel. Most egy kicsit bonyolultabb, felteszem őket az iskolabuszra, és utána bejövök a városba. Ráadásul nagyon messze lakunk, Tökölön, úgyhogy másfél órát kell rá számolni kocsival. Ez csak akkor húzós, ha reggeli adásban vagyok, mert akkor a gyerekeket már fél hétre viszem az ügyeletre. De túl lehet élni, és a párom, Zoli, nagyon sokat segít.

Hogy állsz a téllel? Meg tudtad szeretni?
Azt nem. Genetikailag taszítom. A hóesést ennek ellenére nagyon élvezem. Egyrészt nincs annyira hideg, másrészt ilyenkor gyönyörű lesz felénk a természet. A Duna-parthoz közel lakunk, amúgy is óriási a csend, de olyankor a fehér hópaplan még azt a kevés zajt is elnyeli. Akárhányszor kiszállok az autóból, megcsodálom.

Elárulhatom, hogy tavaly betöltötted a negyvenet? Úgyse hiszi el senki. Hogy élted meg? Emlékszem, én felírtam a tükörre rúzzsal, hogy VÉGE.
Én nem foglalkoztam vele, talán azért, mert nagyon boldog időszakaszomban köszöntött rám. Egy új szerelem kezdetén. Amit azonban nem lehet nem észrevenni, hogy jobban oda kell figyelnem, mit eszem. Néhány kiadós ebédtől pillanatok alatt felcsúszik rám két-három kiló, azelőtt ez nem volt jellemző. Az ünnepek alatt is így jártam. Úgyhogy most kezdődik a salátakorszak. Kívánj kitartást!

Megkérdezhetem, hogy mikor “egyesül” legközelebb az Onyutha család?
Nem tudom, pedig jó lenne már látni a szüleimet.  A testvéreim Angliában élnek, velük is ritkán tudunk összefutni. Meglátjuk, lehet, hogy Kenyában szervezünk egy találkozót. Már többször elvittem Pannit és Marcit, mert oda nem kell egy sor védőoltás. Uganda sajnos elég veszélyes.

El tudom képzelni, milyen nehéz ez neked. Pontosabban el sem tudom képzelni…
Ez volt a sok költözködés ára: szétszéledt a család. De már megszoktam, és kiráz a hideg a gondolattól is, hogy elköltözzek innen. Jól érzem magam Magyarországon. 

Cikkünk az e heti Nők Lapjában jelent meg. További cikkeink az aktuális számból: Onyutha Judit: Minden helyzetből ki lehet jönni Vrábel Kriszta: Főzzünk rizzsel! 90 éve született Gerald Durrell Hedy Lamarr: az első sztár, aki levetkőzött a filmvásznon, zseniális feltaláló volt Dr. Vekerdy Tamás: rémek a sötétben – a gyermeki félelemről Ha előfizetnél a Nők Lapjára, itt és most megteheted! Csatlakozz hozzánk a Facebookon is!