Pillanatok, amikor megáll a toll az újságíró kezében 2016-ban

Komor hetünk volt a múlt hét. Először meghalt David Bowie, aztán Alan Rickman, végül csütörtökről péntekre Celine Dion férje is. Ennek megfelelő hangulatban beszélgessünk egy kicsit arról, hogy mit jelent 2016-ban újságírónak lenni.

Félreértés ne essék, nem arról szól ez a cikk, hogy jaj, de rossz nekünk, amiért erről vagy arról a témáról kell írnunk. Azonban volna itt egy pár olyan súlyos társadalmi probléma, ami mellett nem lenne szabad szó nélkül elmenni, néha mégis arra kényszerülünk, hogy bizonyos témákat elkerüljünk, de legalábbis nagyon szőrmentén foglalkozzunk velük.

De ti vagytok az újságírók, a ti dolgotok felhívni a figyelmet a problémákra!

Ez egy teljesen jogos felvetés, úgyhogy először hadd említsem meg a cikk apropójául szolgáló témaértekezletet. Az új év első hetében a feldolgozásra váró témák között merült fel egy meleg pár története, akiknek a gyerekét már több iskola sem volt hajlandó felvenni. Nagy lelkesedéssel álltunk neki az anyag tervezgetésének, majd egyszer csak valaki bedobta a következő gondolatot: “de szerintetek, ha megírjuk ezt a témát, nem lehet, hogy pont nekik fogunk ártani vele?”

Jó néhány szemöldök felszaladt a szobában, hát hiszen hogyan is árthatnánk, amikor egy ilyen súlyos problémára akarjuk épp felhívni a figyelmet. Aztán, minél többet gondolkodtunk, annál inkább arra jutottunk, hogy sajnos mégiscsak bőven elképzelhető, hogy a cikkünk eredményeként rájuk fognak szállni.

Most nem a kommentelő trollokra gondolok, főleg, mivel az Oscar-díjra jelölt Saul fia című filmet rendező Nemes-Jeles László csodálatosan fogalmazta meg, hogyan érdemes közelíteni a vérhabot fröcsögő kommentelőkhöz:

Kommenteket olvasni az interneten egy ilyen helyzetben olyan, mint elmenni egy hangversenyre, felvenni a hangot, majd utána összevágni belőle a köhögéseket, és azt meghallgatni.

Tökéletesen egyetértünk. Noha az szomorú, hogy 2016-ban Magyarországon teljesen magától értetődő, hogy cuki unokával pózoló nagymamák olyan szövegeket képesek leírni ország-világ szeme láttára, amiket olvasva még Hitler propagandaminisztere, Joseph Goebbels is elismerően csettintene.

De most egy pillanatra (vagy még hosszabb időre) felejtsük el ezeket a szellemi véglényeket, és koncentráljunk az ennél fontosabb dolgokra: olyan országban élünk, ahol egy középszerű énekes középkori életszemléletet képviselő mondatai után sokak számára nem tűnik normálisnak, hogy egy európai értékrendet valló nagyvállalat felbontja a vele kötött szponzorációs szerződését. A legfelsőbb hatalom meg erre válaszul nekiáll fullba tolni a kretént, és nem elég, hogy kicsinyes bosszúként felbont néhány mobilinternet-szerződést (jól megmutatták nekik), hanem az épp ügyeletes paprikajancsijuk habzó szájjal kiáll megmondani, hogy ezzel a cég megsértette a szólásszabadsággal kapcsolatos alkotmá… izé, alaptörvény-passzusokat.

Na most, ha erre válaszként mi írunk egy vitriolosat, amiben elküldjük a középszerű énekest anyukája női princípiumába, és esetleg azt találjuk mondani, hogy 2016-ban a nőket nem két lábon járó gyereklétrehozó gépként kéne kezelni, arra mi a válasz (oké, nem közvetett reakció, de időbeliségét tekintve utána következő lépés a másik oldalról)? Hát az, hogy az istenhazacsalád triplakombót képviselő fura gittegylet, ami magát pártnak nevezi, legott összeállít egy úgynevezett munkaanyagot arról, hogy a 30 éves gyerektelen nőknek támogatniuk illene anyagilag a sokgyerekes családokat. Azon túl, hogy a néhai OPNI-ban is felharsanna a vastaps egy hasonló javaslat nyomán, feltenném a kérdést: a 30 éves gyerektelen férfiakkal mi a helyzet? Vagy nekik nem anyagi formában kéne tejelni, ha tetszik érteni, hogy merrefelől mondom…

Szóval, hogy a lényeg az volna, úgy is mint nemzettestileg, hogy odáig sikerült magunkat leásnunk 2016-ra, hogy ha az egyik oldal azt mondja, hogy az ég kék, akkor a másik oldal kidagadó nyaki erekkel fogja üvölteni, hogy az márpedig piros, és aki ezt nem látja, az hazudik, mocskos zsidó/cigány/meleg/menekült/NŐ!/szingli/liberális/náci/hazaáruló/sorosbérenc gyíkember/hómanfetisiszta szemkilövető (itt már komoly képzavar van), esetleg ezek tetszőleges kombinációja, a kívánt rész természetesen egyéni ízlés és világnézet szerint aláhúzandó.

Nincs remény

Vagyis olyan isten nincs, hogy esetleg meg tudjunk egyezni, még a legpitiánerebb, leghétköznapibb, legkisebb hülyeséget illetően sem, azért, mert CSAK. Ha pedig így van, akkor ugyebár a szomszéd tehene jobban tenné, ha megdögölne, mielőtt kiveti rá a szingliadót a téesz népesedési biztosa, ha már borjat nem ellett rögtön hármat az a büdös szuka. Vagyis, aki nem velem, arra öntsünk savat, lőjük a Dunába, és ha lehet, sokadíziglen lehetetlenítsük el, fel- és lemenőivel, ír- és bármilyen egyéb magjával egyetemben. Meg a boltokat is zárjuk be vasárnapra, mert ugyan értelme, az semmi nincs, sőt, de azért csak nyelessük már le ezekkel a derék magyarokkal ezt is, mert megtehetjük.

Mondtam, hogy komor hangulatú cikk lesz, a fentieket visszaolvasva úgy tűnik, valóban az lett. Valójában nem is arról szól a végére, hogy milyen 2016-ban újságírónak lenni, hanem hogy milyen 2016-ban magyarnak lenni. Még az év eleje van, ezért talán még nem késő egy újévi kívánságot megfogalmazni: picit több megértést, picit több emberséget szeretnék kívánni mindenkinek és mindenkitől. Nem kellene sokat tenni hozzá, sőt, lehet, hogy épp semmit, csak nem kell a másiknak beszólni, mások sikerét leugatni és amit főként nem kéne: másoknak direkt betartani, hogy rohadjanak meg, azért. Szerintem nem olyan nagy kérés ez, de belegondolva sajnos nem látom, hogy mindez hogyan valósulhatna meg. Pedig olyan szép is lehetne…

További cikkek 2016 Magyarországáról az NLCafén:

• Férfigyűlölő nők és nőktől rettegő férfiak országa lennénk?
• Az anyámat ne…
• Homofóbia: magyar-lengyel két nagy tahó