Aktuális

Gyász: elhunyt Kertész Imre

A Nobel-díjas, holokausztot túlélő író 86 éves volt. A legfőbb művének kikiáltott Sorstalanságot megjelenésekor némán fogadták, jóval azután, 15 évvel később kapták fel. Tudta, hogy kezdő íróként még komédiákat is írt?

Életének 86. évében hosszan tartó súlyos betegség után elhunyt Kertész Imre. A Nobel-díjas írót 2016. március 31-én, hajnali 4 órakor budapesti otthonában érte a halál. Évek óta Parkinson-kórral küzdött, két és fél évvel ezelőtt pedig csípőtöréssel került kórházba.

Fotó: MTI / Beliczay László
Fotó: MTI / Beliczay László

Kertész Imre 1929. november 9-én született Budapesten. 14 évesen került Auschwitzba, majd utána Buchenwaldba. A háború után dolgozott gyári munkásként és újságíróként is, 1953-ban döntötte el, hogy az írásnak szenteli az életét, innentől szabadfoglalkozású író. Ekkor még csak komédiákat, könnyed színpadi darabokat írt, kisebb novellákban, jegyzetekben viszont már foglalkozott a holokauszttal. A Die Zeitnek egyszer azt mondta, egyetlen meghatározó pillanaton múlt, hogy író lett.

25 éves voltam. Azt megelőzően csak anekdotákat meséltem Auschwitzról. Aztán egy nap hirtelen tisztán láttam: nem egyszerűen valaki vagyok, aki túlélte Auschwitzot, hanem egy nagyszerű történet főszereplője. És ezt meg kell ragadnom. Egyik pillanatról a másikra teljesen más ember lettem.

Legfőbb művét, a Sorstalanságot 13 éven át írta, a kéziratot 1973-ban visszautasították, ennek a történetét Kudarc című, 1988-ban megjelent művében jegyzi. A Sorstalanságot egyébként 1975-ben adták ki, ezt a Kudarcig két kisregény követett.

Kertész 65 éves volt, amikor azt nyilatkozta: már megírt mindent, nem tud többé mit írni. Fő műveinek a fentebbi kettőt és a Kaddis a meg nem született gyermekekért címűt tartotta.

2014. Áder János köztársasági elnök átadja Kertésznek a Magyar Szent Itván-rendet. Fotó: MTI / Kovács Attila
2014. Áder János köztársasági elnök átadja Kertésznek a Magyar Szent István-rendet. Fotó: MTI/Kovács Attila

A kilencvenes évek végén Berlinbe tette át székhelyét, 10 éven át élt a német fővárosban. Alig két évvel ezelőtt nyilatkozta, hogy visszavágyik, mivel pont azt a kulturális pezsgést érezte ott, amit még gyerekként érzett Budapesten. Enyhe iróniával beszélt a németekhez köthető “karrierjéről”, mondván, auschwitzi fogolyként indult, majd az egyik legmagasabb rangú, civileknek járó kitüntetéssel, a Német Becsületrenddel végezte. Ezt 2001-ben kapta meg.

Kétszer házasodott, első feleségével, Vas Albinával egy budai garzonban laktak. Albina 1995-ben hunyt el. Egy évvel később elvette Magdát, nála tavaly, 14 évvel az első után másodszor is mellrákot diagnosztizáltak. Kertésszel együtt mindketten gyógyíthatatlan betegek lettek.

Magda akkor a következőt nyilatkozta a Blikknek: “Nem könnyű a gyógyszer mellékhatásaival megbirkózni, és olykor nehezen kezdem a napot, de nagyon fontos, hogy erőt vegyek magamon… Mivel a férjemmel együtt komoly, gyógyíthatatlan betegséggel élünk, sokat beszélgetünk a halálról is. Felkészülni igazán nem lehet erre, pedig ez a természet rendje. Ugyanakkor azt is hiszem, hogy az élet tele van csodákkal és szerencsével, a végén pedig valahogy minden a helyére kerül.”

Kertész maga is beszélt a halálról, tudta, hogy betegsége el fogja vinni. Friderikusz Sándornak a lakásán adott interjút, ebben enyhe cinizmussal még a német egészségügyre is megjegyzést tesz:

Megjelenésekor a Sorstalanságot semmilyen kritikai visszhang nem fogadta, de a kilencvenes években egyik pillanatról a másikra felkapták, és több nyelvre is lefordították. Kertész később megjegyezte, neve egyfajta brand, egy bizonyos márka lett, amihez illeszkednie kellett (volna) minden megszólalásának. A Sorstalanságból Koltai Lajos rendezett filmet, ebben a remek interjúban erről is beszél. A filmmel kapcsolatban többen megjegyezték: nem egyenrangú a könyvvel, meg sem üti annak színvonalát.

Sokan úgy tudják, hogy Kertész kifejezetten a Sorstalanságért kapta 2002-ben az irodalmi Nobel-díjat, de ennél többről van szó: a holokausztról, a totális diktatúra természetéről és az ebben szereplő emberekről (gyilkosokról, halottakról, túlélőkről) szóló műveiért ítélték neki. Ahogy ő mondta: kidolgozta a “funkcionális-ember elméletet”.

Noha 65 évesen tényleg megjegyezte, hogy nem tud már mit írni, mégis aktív maradt, és folyamatosan adott ki írásokat. Legutolsó műve, a Végső kocsma 2014-ben jelent meg. A Die Zeitnek még azt mondta: “Azt hiszem, már minden pillanatomat elhasználtam. Minden elkészült, és én még itt vagyok.” Felkészült a halálra. 

Ha kommentelni, beszélgetni, vitatkozni szeretnél, vagy csak megosztanád a véleményedet másokkal, az nlc Facebook-oldalán teheted meg.

Címlap

top