A gazdagság nem véd meg a férjed pofonjától

– Itt van, vazz meg! Elhoztam. Na mit szólsz, milyen szuper?

– Megvetted? Megvetted mégis?

– Megmondtam, nem? A tiéd. És mától fogva nincs rinyálás, nincs hurcikolás. Akkor és oda mész, amikor és ahova akarsz. Értettem? Na, mi van? Szólni sem tudsz? Legalább egy kis köszönet apucinak.

– Köszönöm, de…

– Most állj meg! Azonnal fogd be a pofád! Hát ilyet még nem pipáltam, a kurva anyádat! Idehozok ennek a szemétnek egy luxusautót, tálcán nyújtom neki, ez meg csak húzza a száját. Eldobom az agyam! Te nem vagy normális! Más termékenységi táncot lejtene örömében, aranyba foglalná a nevem, megcsókolná a valagam, te meg húzod a mocskos szádat. Menj a fenébe, rohadt geci!

– Nem, ne haragudj, én is örülök, csak…

– Elég, elég. Még egy szó és pofán váglak. A szemét kurva, nem igaz…

A mondat másik felét magával vitte János az ajtón túlra, amikor dühösen kirohant a kertbe. Még hallani lehetett egy darabig méltatlankodása hangos foszlányait, de Anna erre már nem volt kíváncsi. Túl jól ismerte János minden kitörését, az összes mondatot, ami elhagyta száját az együttélésük tíz évében. Hallotta eleget a mocskolódásait, de még annyi időt sem kapott, hogy legalább egy napra elfeledkezzen a bántások szívében megforgatott tőreiről.

A kocsimizéria két évvel ezelőtt kezdődött. Anna megtanulta és megszokta az alig-megnyilvánulást, úgy próbált élni, hogy észre se vegyék, pihegve, alig lélegezve, mint aki függöny mögé bújik, a szellemek elől. Ám kétségtelen, hogy néha megkérte Jánost, fuvarozza el valahova. A férfi dohogva, de megtette, azonban egy idő után kezdett elege lenni belőle. Mindig arra gondolt, hogy hisz ő egy fontos ember, akinek kisebb gondja is nagyobb annál, mint hogy elkényeztetett feleségét furikázza, annak kénye-kedve szerint. Különösen felerősödtek az elégedetlenségnek ezek a szurkáló belső hangjai, amikor a haverjai húzták vele: Mi van Janikám, már megint az asszony? Most hova taxizol, édes egy Janikám?

Családon belüli erőszak: a fotós, aki megörökítette, ahogy a férj veri a felségét

Anna félt a vezetéstől. Akkoriban kezdték magára hagyni vezetési ambíciói, amikor megismerkedett Jánossal. Először csak azért, mert János boldogan szállította újdonsült bombázóját a Ferrariján. Jót tett az önérzetének, ha frissen suvickolt álomautójába beültette azt a pompázatos nőt, akit akkoriban választott magának kocsidíszként. Később meg azért nem akaródzott Annának vezetnie, hogy ne kelljen végighallgatnia János dörgedelmeit, amik azokban a ritka pillanatokban törtek felszínre a düh feneketlen barlangjából, amikor Anna mégis a volán mögé ült.

De a vezetéstől való félelem valójában csak apró, jelentéktelen tüske volt félelme terebélyes mamutfáján. Azt vette észre, hogy mindentől fél. Olyan volt, mint Örkény hőse, aki félt a saját hangjától vagy tüsszentésétől is, a gyufa érdes felületétől, vagy épp önnön meztelen, harisnya nélküli lábától. Azt vette észre, hogy minden zajra összerezzen, és mindenben olyan hátsó szándékot keres, ami életére tör.

Nem hitt semmiben, kétségbeesve kereste egykori énje mumifikálódott maradékát. Baktériumnyira zsugorodott jóléte fekete tengerében. S valóban úgy is érezte magát: ő egy ártó molekula, egy vírus, ami csak kárt okoz, mert másra, értelmesre vagy jóra képtelen.

Amikor Jánosnak már nem volt annyira fontos, hogy luxusbarátnőjével tegyen tiszteletköröket a városban, akkor jött az ötlet, hogy inkább vesz neki egy saját autót. Ezzel több legyet is üthet egy csapásra. Egyrészt fárasztó nejét lekapcsolhatja egy időre, másrészt újból demonstrálhatja a világ előtt, hogy ő milyen remek férj és üzletember. Az efféle bemutatóknak természetesen megvannak az aranyszabályai. Egyik fő szempont például a kocsi márkája. Hisz akármilyen guruló alkalmatossággal nem szúrhatja ki saját maga jobbhoz idomított szemét. Úgyhogy csakis valami extravagáns jöhet számításba. Így esett választása a tűzpiros Porschéra.

– Vettem egy kocsit az asszonynak! – dicsekedett másnap a haveroknak.

– Hű barátom, láttuk ám! Ez már valami! Te aztán megadod a módját! Micsoda vajszíved van, összeteheti a nőd a két kezét, hogy ilyen lovagot kifogott.

János nem szólt erre semmit, hisz egy úriember nem dicséri saját magát, de jóleső elégedettséggel söpörtre be a bókokat. Maga is úgy érezte, bizony igaza van a haveroknak, ő egy talpig snájdig ember, aki kitett magáért, nem kukacoskodott, és ezáltal maximálisan megérdemli, hogy piedesztálra emeljék, így van ez rendjén.

Anna egyre mondta neki: “Nem kell ez, Jancsikám. Nem kell nekem kocsi, tudod, hogy vagyok én a vezetéssel, béna vagyok, te is megmondtad már sokszor, nem tudok én vezetni.” Ilyenkor János elgondolkodott, és az akkori lelkiállapotának megfelelően válaszolt. Volt, hogy megengedően bólogatott: “Kijöttél a gyakorlatból, anyukám, de majd belejössz, mint kutya az ugatásba.” És bácsikás jóindulattal megpaskolta Anna kemény fenekét. De volt, hogy felpaprikázta magát: “Ne nyafogj már, a kurva anyádat, inkább örülj, hogy ilyen járművet teszek a segged alá!” S időnként, amikor totál fáradtan esett haza a napi energiacsapoló pénzhajkurászásából, nem ismert kegyelmet. Felhúzta magát Anna idegesítő ellenállásán, és úgy érezte, szétrobban, ha nem adhat nyomatékosabban hangot akaratának. Mikor már nem győzte érvekkel, akkor fáradt idegeitől vezérelve akkora pofont adott Annának, hogy az az ülőgarnitúra előtt landolt kétrét görnyedve, rászorítva oltalmazó tenyerét égő bőrére. Aztán már nehéz volt eldönteni, hogy a könnyek vagy a pofon csípte az arcát olyan pirosra, mint a vita tárgyát képező autó pirosa.

Nem volt mit tenni, Anna elkezdte vezetni az autót. Azzal vigasztalta magát, hogy nem ez a legnagyobb kín, amit egy asszonynak el kell viselnie a férje részéről. Igazán visszás lenne azon keseregni, hogy neki egy luxusautóval kell városszerte közlekednie.

Csak annyira nehéz volt. Úgy félt. Hiába vett órákat, nem jött meg az önbizalma. Minden útnak indulás maga volt a kínok kínja. Kis gyomra öklömnyire zsugorodott valamennyi beszállásnál, és felliftezett a szíve helyére. Halálfélelem kerítette hatalmába. Percek kellettek, míg keze remegését le tudta tompítani annyira, hogy érezze a kormányt görcsbe rándult ujjai alatt is.

Az utcában lakók irigykedtek az új szerzeményre, és hosszasan bámultak a ködbe, amit az autócsoda maga után hagyott a figyelő szemek sárgatestén. De mázlista ez a nő! Mindent megad neki a férje! Mindene megvan ennek a dögnek, a kisujját sem kell mozdítania semmiért! Volt, aki csak szimplán irigy volt – fene a jó dolgukat –, volt, akinek némi düh is költözött a szívébe, amikor elhajtottak kerítése mellett: hogy fulladnának meg a rohadt zsidók!

Zöld mérgük akkor is csak egyfajta elégtétellé sárgult, amikor szétfutott a hír a szélrózsa minden irányában: Anna balesetet szenvedett. Beleszaladt egy parkoló teherautóba, amikor egy kis utcából remegve balra fordult.

– Megérdemelte – huhogta a lakók kemény magja.

– Megérdemeltem – lehelte Anna, amikor piros vére ráfolyt a kárpit ropogós pirosára.