A nőgyógyászati leleted nem tartozik az utastársaidra

“Jaj, Hajnikám, te olyanokat tudsz kérdezni! – nevetett fel kurtán a telefonba Márti. – Tapintat? Diszkréció? Miért nem írsz valami értelmesebb dologról? Nincs témád?” Hát igen, nem könnyű. Márai is azt mondja, hogy a tapintat emberfölötti képesség.

Mostanában, ha azt halljuk, diszkrét, akkor a vécépapír illata jut eszünkbe.

Esetleg az egészségügyi betét, mert azt, hogy a földgolyó fele havonta menstruál, azt valami eszement diszkrét módon kell kezelni. Legjobb lenne nem is tudni róla, csak a hülye reklámosok ilyen vindisgréc népség.

Így hát napok óta terméketlenül kódorogtam olyan kifejezéseket kóstolgatva, mint a “hallgatás gyöngédsége” (szintén Márai), amikor végre megnyílt előttem a téma, és rájöttem arra, hogy fogom megtudni, mi a tapintat, és fontos-e, van-e egyáltalán manapság. Úgy, hogy megmutatom, mi van helyette. Ezzel egy időben megtaláltam az első köznapi szinonimát is a hiányára:

“Ősbunkó! Ne haragudj, de a te volt férjed egy ősbunkó!” – A villa is megállt a kezemben, és nem érdekelt, hányan hallják a töröknél, ahogy harmadszor is leősbunkózom az exet. Aki valójában egy sármos, tanult, olvasott és intelligens férfi, ráadásul nem is találkoztam vele soha, hiszen Dórival a válásuk után ismerkedtem meg. És mégis.

Ősbunkó az, aki a kislánya és annak barátnőjével közös szülinapi buliját tartja megfelelő helyszínnek és időpontnak, hogy bemutassa az új barátnőjét. Így aztán rajta és a barátnőn kívül mindenki feszült volt, zavart és ideges. Az egész nap pedig fájdalmas és szomorú.

De ez csak másnap jött ki anyán és lányán, mikor a feszültség és az idegesség már elmúlt. Hol volt itt az, ami figyelmezteti az embert, hogy mi sok és mi kevés, hogy mi fájhat egy embernek?

És miért érzem most magam vaskalapos kékharisnyának, hogy a tapintatról és a diszkrécióról írok? Hát mert úgy érzem, csak nekem hiányzik.

Tudod, ezek valahogy olyan egyszerű és egyértelmű dolgok, és mégis olyan nehéz pontos definíciót találni. A tapintat? Hogy nem mászol bele emberek érzelmeibe és életébe, csak akkor és addig, ameddig ők ezt nem érzik bántónak és tolakodónak. Nem csak megfogalmazni nehéz, megélni is, mert az emberek sokkal kitárulkozóbbak online felületeken, mint régebben, sokkal kitárulkozóbbak, mint én szeretném, és ez a kitárulkozás engem sokszor zavarba hoz” – mondja Luca, aztán megbeszéljük, hogy még beszélünk erről, és rohanunk tovább.

Ez az újfajta kitárulkozás engem is zavarba hoz. A zónázón és a villamoson végighallgatott orvosi beavatkozások, vizsgálatok kitárgyalása, a véres székletre, az epeváladékra részletesen kitérve, a nőgyógyászati kenetek eredményére való különös tekintettel.

És nem feltétlenül a testi nyavalyák taglalását tartom tapintatlanságnak, hanem azt is, mikor azt kell végighallgatnom, hogy az anyós, a férj, az idősebbik testvér vagy a gyerek osztályfőnöke egy gyökér, hogy a Nimródka milyen aranyos, igaz, piros a kis segge, biztosan azért, mert fogzik és kicsípi a pisike.

És erre nem az a megoldás, hogy akkor fülhallgató, és hallgassak zenét, ha nem tetszik. Nem, erre a megoldás az, hogy legyünk tekintettel egymásra.

És vegyük észre, sem az autónk nem tesz minket láthatatlanná – fájdalom, de az van, a lámpánál várakozó, a másik sávban álló úrvezető igenis látja, ha könyékig az orrunkat túrjuk vagy a mitesszereket nyomkodjuk a bal halántékunkon –, sem a telefon nem képez hangszigetelő védőburkot körülöttünk, annyira meg nem lehet elfoglalt senki, hogy a villamoson legyen csak ideje megbeszélni a magánéleti és aranyérproblémáit. Hogy mennyire nem bír ki egy ember tíz percet csöndben, mennyire nem tud mit kezdeni magával és mennyire tapintatlan másokkal, az inkább kérdés.

Kedves idegen, kéretlenül ne okoskodj bele az életembe!

Jázmin még a pormaszkot is levette, úgy nevetett, mikor meghallotta, miről írok. Jázmin a körmösöm. Ha van a gyóntatópapnál diszkrétebb szakma, ez az. “Én magam vagyok a két lábon járó diszkréció és tapintat, drágám! Persze visszafelé ez már nem igaz. Tudod, három hónapja, hogy együtt vagyok a párommal” – kezd bele, és mosolyog, hogy aztán együtt forrjon az epénk. Nem tudom, gondolom magamban, persze miért tudnám, ő a pszichológusom, az én külön bejáratú Frajdom, a mentálhigiéném egyszemélyes felelőse, anyám, nővérem, lelkipásztorom és érzelmi szemetesem, honnan tudnám, hogy szerelmes lett, és összejött egy fiúval? Fészkelődök, mert szégyellem, milyen önző vagyok, és kicsit csodálkozom is, ki lehet ez a titokzatos fiú, aki miatt az egyetlen Tudatos És Érett Szingli ismerősöm fogta magát és asszonyi sorba lépett? De nem tudom megkérdezni, mert Jázminból már dől a szó.

Az első kérdések jólestek, láttam, van olyan vendégem, aki őszintén örül, hogy egymásra találtunk, és észreveszi rajtam, hogy boldog vagyok. Aztán eltelt 2-3 hónap, és megkezdődött a rémálom. Kivettem egy napot és elutaztunk kettesben. Mikor visszajöttem, olyan volt a szalon, mint egy felbolydult tyúkudvar, azt kérdezgették, fú, ez már ennyire komoly, és követelőztek, hogy meséljek el mindent. Mindent. Hol voltunk, milyen volt a szálloda, franciaágyas volt-e a szoba, ki fizette, szexeltünk-e a reggeli előtt, és egyáltalán, kinek az ötlete volt ez az egész, és volt-e pezsgő a gyertyafényes vacsorához.

“Ahogy teltek a napok, egyre rosszabb lett, az egyik szombat estém pedig egyenesen tragikomédiába fulladt. Lemondtam a délutáni vendégeket, mert a párom telefonált, menjek utána, segítségre van szüksége. Kocsiba ültem, mentem utána. Sok száz kilométerre, késő este fáradtan vacsoráztunk egy kockás abroszos étteremben, minden jó, ha jó a vége alapon, mikor a telefonom pittyegni kezdett. És nem is hagyta abba. Nem szokásom, de megnéztem, mi történhetett este tízkor, hogy jönnek az sms-ek, e-mailek, csörömpöl a chat. Azt kérdezgették, gyűrűt kaptam-e. Hogy azért kellett-e lemondanom a szombat délutánt, mert a ma esti vacsora után gyűrűt adott-e. És hány karátos? Milyen, fotózzam le, és küldjem el. Most mit röhögsz, nem hiszed el?”

Nem, nem hiszem el, ráztam a fejem, Jázmin meg mondja tovább: volt, aki berontott hozzá ebédidőben, hogy mondja meg, de őszintén, mi van, mert ha fogja magát és ukmukfukk férjhez megy, gyereket szül, vagy odaköltözik a párjához, akkor másik körmöst kell keresnie. “Na, tessék – teszi le a reszelőt – három hónapja vagyunk együtt. Mit szólsz? Kell még sztori a tapintatról?”

Nem is tudom, van olyan, hogy túl sok a tapintat?

Amikor Jani meghalt, akkora lett körülöttem a csönd, hogy azt hittem, belesüketülök. Mintha a halál fertőző betegség lenne, vagy nem is tudom. A temetésig fel sem tűnt, de az tényleg egy vízválasztó. A temetés után más. Nekem is akkor tűnt fel, hogy magam vagyok, hogy nem keres senki, még a baráti társaság tagjai sem. Az emberek nem tudnak mit kezdeni a betegséggel, a halállal, a gyásszal. Főleg akkor, ha fiatal a halott. Sokszor úgy éreztem, mintha én is meghaltam volna vele együtt. Mintha engem is eltemettek volna.

De legalábbis mintha engem is igyekeznének elfelejteni, nem csak az ő halálát. Ha ismerősökkel találkoztam az utcán, zavart mosollyal rám köszöntek és siettek tovább. Mintha valami sürgős dolguk lenne. Csak ne kelljen megállni velem beszélgetni. Aztán, ahogy telt az idő, ez változott, de nem lett jobb. Megálltak beszélgetni, de nem kérdeztek, nem akartak tudni rólam, magukról meg nem beszéltek, mintha bocsánatot kérnének azért, mert ők élnek, az én férjem pedig negyvenkét évesen meghalt. Ez nem tapintat, ez nem diszkréció. Ez gyávaság. Ez otrombaság. Ugyanolyan otromba dolog, mint a tapintatlanság. Végül nekem kellett ezt feloldanom, én kezdtem el keresni a többieket, és én kérdezgettem őket, én kezdeményeztem beszélgetést, együttlétet. Ettől megnyugodtak, és kezdődött egy új kerékvágás a régi helyett.

Diszkréció pedig csak annak jár, akinek hajbeültetése volt. Vagy a vacsoránál asztalt bont, mert a mosdóba megy, hogy tampont cseréljen. Pedig diszkrétnek lenni is egyszerű. Csak azért hisszük, hogy nehéz, mert nem figyelünk oda egymásra, emiatt nem tudjuk, mit bír ki a másik.

És nem figyelünk oda magunkra sem, ezért nem tudjuk felmérni, mi magunk vagyunk-e azok, akiknek az a szerepe, hogy a másik megtudjon valamit, vagy a mi feladatunk a hallgatás gyöngédsége?

De egyelőre elég az is, ha tárcsázás előtt feltesszük magunkban a kérdést: amit mondani készülök a másiknak a buszon, azt szeretném én magam hallani? És ha nem a válasz, bírjuk ki azt a két megállót.