„Netes hős lett a magyar lány, aki felajánlotta haját betegtársainak.” „Ünneplik a fiút, aki lesegítette a nyolcvanhárom éves bácsit a mozgólépcsőn.” „Az életét kockáztatta, hogy megmentse szomszédja kutyáját.” „A kisfiú megmentette testvére életét” – csupán néhány cím a közelmúltból, amelyek mind azt bizonyítják, hogy a hősök igenis köztünk élnek. A most következő három történet főszereplőjét is tarthatnánk annak, csakhogy egyikük sem gondol magára hősként. Ha úgy vesszük, nincs is bennük semmi különleges. Hiszen segíteni a körülöttünk élőknek nem valami hatalmas nagy tett, bárki képes rá nap mint nap. Ráadásul nagyon is „megéri”, hiszen általában magunk is jobb kedvűek leszünk tőle, még akkor is, ha a viszonzás „csak” egy mosoly. Persze nem is ezért tesszük!

„Bárki képes segítséget nyújtani másoknak”

Tollasi Zsuzsanna amellett, hogy gyereket nevel, háziállatokat tart és házat vezet, igyekszik mindig időt szakítani egy kedvességre is, amivel szebbé teheti mások napját. Ő az, aki az esküvője napján egy pillanatra még a nászmenetet is megállította, csak hogy segítsen egy gazdátlanul kóborló, riadt kutyának. De legyen szó idős szomszédról, akinek nincs pénze ennivalóra, vagy egy elfelejtett medencéről, esetleg egy ház bedőlt faláról, Zsuzskára bizton lehet számítani. 

Szerinte nincs mit csodálkozni ezen, hiszen a segítség olyasvalami, ami mindenkinek ott lapul a tarsolyában. „Hosszú évekkel ezelőtt barátnőmmel ételt és forró teát osztottunk rászorulóknak, hajléktalanoknak. Éveken át csináltuk: melegben-hidegben, a barátnőm begipszelt, törött lábbal. Sokat sírtunk és nevettünk, a jó ügy éltetett minket. Abban az időben sokféle embert láttunk, sokféle sorsot ismertünk meg. Rengeteget tanultunk” – mondja Zsuzska, aki szerint mi, magyarok alapvetően nyíltszívű, segítőkész emberek vagyunk, akik ennek ellenére nehezen mernek segítséget kérni.

„A legfontosabb az odafigyelés. Sokféleképpen lehet segíteni, és nem kell feltétlenül nagy dolgokra gondolni. Van, akinek elég, ha megosztasz vele egy információt. Van, akinek csak egy kedves szóra, bátorításra van szüksége. Vagy itt egy példa a közelmúltból: a minap átugrottam a magányos, idős szomszédasszonyomhoz egy kis saját készítésű ebéddel. Tudom, hogy »dobozosat« eszik, de aznap kicsit többet főztem, és biztosra vettem, hogy nemcsak a friss étel, de a társaság is jól fog esni neki. És valóban így volt, a csillogó szeme és a mosolya elárulta.”

Zsuzskának van másik példája is. „Nem is olyan rég egy ismerősömnek segítettem rendet tenni a kertjében. Egyedül ez hatalmas munka lenne, amire érthető okból nehezen veszi rá magát az ember. Pláne, ha van annyi minden más. Ketten viszont feleannyi idő alatt megvoltunk. Néhány nappal ezután ez a kedves ismerősöm sütit hozott nekem, mert tudja, hogy édesszájú vagyok.”

Zsuzska szerint a segítségnyújtásban az a legjobb, hogy bárki képes rá. „Egy dologra azonban figyelnie kell annak, aki szeret másokért tenni: hogy ne vigye túlzásba. Ha többet adsz, mint amennyi valójában belefér az idődbe, energiádba, akkor be kell húzni a féket. Bármilyen ellentmondásosnak is tűnik, csak addig tudsz önzetlenül foglalkozni másokkal, míg a saját életed szükségletei rendben vannak.”

„Minden napra igyekszem egy jó cselekedetet beiktatni”

Dr. Radácsné Reszegi Rita anyukájától örökölte a szociális érzékenységét. „Ő volt a példaképem. Gyerekkoromban láttam, hogyan segít családokat: havonta postán adtunk fel dobozban ruhákat, játékokat” – meséli Rita, aki már egész kicsiként tudta, hogy felnőve gyerekekkel szeretne majd foglalkozni.  

Rita tanárként kezdett dolgozni, így került egyre közelebb és közelebb gyerekkori álmához. Az élete 2008-ban változott meg gyökeresen, mikor várva-várt kisfia, Béni, a terhesség 26. hetében a világra jött. „Nem sok előjele volt. Az orvosok először azt mondták, a fiam nem marad életben, később pedig azt, hogy soha nem él majd teljes életet.” Béni most nyolcéves, már általános iskolába jár, és jól teljesít.  

Rita azt mondja, ez a személyes dráma, amely szerencsére jól végződött, elgondolkodtatta. „Ma már nem hezitálok, ha látom, hogy valakinek segítségre van szüksége: legyen az egy kedves mosoly, egy jó szó vagy egy zsák ruha, igyekszem segíteni. Hiszem és tudom, hogy ezeket a jó cselekedeteket jegyzik nekünk ott fenn” – mondja, majd hozzáteszi, kisfia születése óta egyre több időt tölt rászoruló gyerekekkel. „Elmondhatatlanul jó érzés adni. Látni, ahogy egy reménytelennek mondott gyerek kinyílik a segítségünkkel. A minap odajött hozzám az egyik anyuka, akinek a kisfiával lovasterápia keretében foglalkozom a szabadidőmben, és azt mondta nekem, már tudom, miért szeret téged annyira a gyerekem. Ott álltunk egymás kezét fogva, és csak zokogtunk.”

„Nekem az önzetlenség a legnagyobb örömforrás”

Az eredetileg agrármérnök, most a gyógyszeriparban dolgozó Gáll Marcell gyerekkora óta lelkesen gyűjtögeti a sorsukra hagyott, gazdátlan állatokat. „Gyerekként még többnyire cicákat és néhány kutyát mentettem, akiket aztán pár hónap rehabilitáció után a szüleim segítségével helyeztünk el új gazdinál” – kezdi Marcell, aki a mai napig emlékszik az első általa mentett cicára.

Közös ajándékkal lepték meg feleségüket az átmeneti otthonban lakó apák

„Persze, hogy emlékszem, hiszen ő volt a legszebb: gyönyörű, kék szemű cirmos cica, aki mellém szegődött az utcán, miközben panaszosan nyávogott. Fogtam és hazavittem, hogy adjak neki enni, mire ő úgy döntött, hogy szimpatizál itt mindenkivel, ezért maradna, ha lehet. Így is lett.”

Marcell, ha csak teheti, azóta is szán időt az állatokra. „Ideiglenes és egy kutya esetén már végleges befogadó vagyok. Gyakran járok rendezvényekre is, és ha kell, segítek egy-egy örökbe adásnál vagy problémás kutya szocializálásával. Mivel a családom nagy németjuhász- és vizslarajongó, előfordul, hogy besegítünk az ezekkel a fajtákkal foglalkozó alapítványoknak is. No, nem kell nagy dologra gondolni: ilyenkor általában megsétáltatjuk az örökbefogadóra váró kutyusokat, vagy játszunk velük, hogy ezzel dobjuk fel a várakozással töltött napokat.”

Marcell elárulja, hosszú távon nehezen bírná az állatok nélkül, ezért kifejezetten örül annak, hogy családja is osztozik a lelkesedésében, és ha csak tehetik, elkísérik őt. „Enélkül azért elég nehéz lenne a szervezés” – mondja, majd hozzáteszi, akkor a legboldogabb, ha olyan kutya gazdisodik, amelyiket személyesen is ismert. „A közelmúltban az egyik rendezvényünkön összefutottam az egyik újdonsült gazdival, aki lelkendezve mesélt arról, milyen szépen beilleszkedett hozzájuk az a kutyus, akit előtte sokszor sétáltattam. Nagyon örültem neki, hogy emlékezett rám, és hogy mesélt a kutyusról, így kicsit azt érezhettem, hogy részem van a boldogságukban. Amúgy nekem az önzetlenség a legnagyobb örömforrás. Az a legjobb benne, hogy a viszonzás igénye nélkül meg tudok tenni valamit, ami másnak hasznos, és örömet okoz.”