Nem voltam soha különösebben elégedett magammal. Még akkor sem, amikor életem legjobb formáját hoztam a késő húszas, kora harmincas éveimben. Szerettem a hajamat, a számat, de formátlannak és vastagnak találtam a lábaimat, idegesített a kócos fogsorom, és sokáig a mellméretemmel is csak akkor voltam elégedett, amikor a testtömegindexem már a csillagos eget verte. Szerencsére utóbbi területen helyreállt az önbizalmam, amiben – hogy úgy mondjam – a páromnak is döntő szerepe van, hálás is vagyok érte.
Ha viszont valaki azt kérdezi, melyik testrészemmel voltam valaha a legelégedettebb, biztosan a kezemet mondanám. Kicsi és pufók gyerekként még fogalmam sincs, mit gondoltam róla, de arra az időszakra pontosan emlékszem, amikor tinédzser voltam, és elkezdtek megnyúlni az ujjaim, a csuklóm pedig egyre vékonyodott. Akkoriban egy csomó színes, műanyag karkötőt hordtam – tudjátok, azt, ami olyan volt, mint a telefonzsinór –, és elkezdtem kísérletezni a körömlakkokkal is, de persze csak hétvégén, mert anyám el nem engedett volna iskolába úgy, hogy ki volt festve a körmöm.
Anyunak finom puha keze volt. Emlékszem, az övét sokkal jobban szerettem fogni kisgyerekként, mert sokkal lágyabb volt, mint apám férfias, erős tenyere. Amikor anyu meleg kezébe csúsztattam a kis mancsomat, az mindig adott valami hihetetlen megnyugvást. Tudtam, hogy ilyenkor semmi, de semmi baj nem érhet. Ezt a megnyugtató, lágyan elringató érzést csak az anyai érintés tudja nyújtani, semmi más a világon.
Huszonéves koromban állandóan hidegek voltak az ujjaim. Hidegek és hosszúak. „Olyan szexi kezed van, hogy az valami őrület” – mondta az egyik exem kapcsolatunk hajnalán, amikor még nem tud az ember betelni a másik porcikáival. Akkoriban jó sokat dohányoztam, és persze a jelenlétében mindig kacéran pörgettem az ujjaim között a cigarettát, mert tudtam, hogy teljesen beindul a látványtól.
Aztán, mióta nem dohányzom, az én kezem sem hideg már. Az ujjaim még mindig hosszúak, de már régen nem zavar senkit, ha hétköznap is lakkozom a körmömet. Télen sosem járok kesztyű nélkül, és mindig van a táskámban jó minőségű kézkrém, mert ma már tudom, hogy vigyáznom kell magamra, és sajnos már senki nem figyelmeztet, hogy „kislányom, hideg van kint, el ne indulj kesztyű és sapka nélkül”.
És bár a tükörből most is ugyanaz a harminc körüli női arc mosolyog rám, aki sok évvel ezelőtt, de ha a kezemre pillantok, arcon csap az igazság. Látom, hogy már nem olyan, amilyen tíz évvel ezelőtt volt. Az idő egyre mélyebb barázdákat vés rá, már nem olyan feszes rajta a bőr, mint egykor. Hiába, ez már nem egy bakfis finom kis kacsója, hanem egy negyvenhez közeledő, lassan középkorú nőé. Néha kicsit úgy érzem, hogy megcsalt, máskor simán csak meghökkenek a látványától.
Mikor illant el az elmúlt tíz év? Hol voltam én közben?
A válasz rém egyszerű: egy csomó klassz és még annyi rettenetes helyen – térben és időben egyaránt. De nem cserélném el a tapasztalataimat semmire, és nem bánok egyetlen ráncot sem. És ha jobban megnézem, azt kell hogy mondjam, most is elégedett vagyok a kezemmel. Nem lett szebb vagy csúnyább, csak rajzolt rá ezt-azt az idő.