Halálbüntetés nyilvános csókolózásért – hihetetlen, de igaz

Van némi bizonytalanság a dologban, de a legtöbb forrás szerint 456 évvel ezelőtt Nápoly magisztrátusa úgy rendelkezett, hogy betiltja a nyilvános helyen csókolózást, sőt halállal bünteti. Épp a mai napon, pontosabban egy nagyon régi, 1562-es március 9-én.

Olyan drasztikusnak hangzik, hogy már-már el sem hinnénk, ha nem tudnánk, hogy akkoriban azért történt ez-az, és sok helyütt nemhogy a szabadságjogokkal nem finomkodtak, de az emberélettel sem.

Nem akarok úgy tenni, mintha értenék a történelemhez, úgyhogy meg sem próbálom komolyan vehetően kitalálni az ide vezető okokat. Úgy általában a néplélekben/lélekben tudok csak gondolkodni, nem leszögezve, de megengedve, hogy az lényegileg még 456 év alatt sem változik. Ismeretében pedig az vélelmezhető, hogy az ilyesmi oka elsődlegesen az irigység: akinek nincs kivel csókolóznia, vagy nem csókolózhat azzal, akivel szeretne, ámde felettes énje nem kellőképpen fejlett ahhoz, hogy ezen az – általában átmeneti – disszonancián túllépjen, az hajlamos ferdén nézni arra, akinek fentiek megadattak. Ha pedig hatalom is van a kezében, esetleg nem átall dühödt ámokfutásba kezdeni.

De van itt más is.

Szemforgatás (álszentség, kétszínűség…), ami megint csak nem volt ritka vendég vallási buzgalommal átitatott korokban (és maradt a mai napig, de ez mellékszál). Ez pedig valami olyasmit jelent, hogy más az erkölcs az utcán, és más a hálószobában. Kifelé azt mutatjuk, amilyenek lenni szeretnénk – egy tökéletes világban. És azt hazudjuk, hogy olyanok is vagyunk. Mindenki tudja, hogy nem, de ez egyáltalán nem érdekes, mert ismert jelenség: ha mindenki ugyanazt hazudja, a dolog elkezd igaznak tűnni. Emellett régi társadalmi szerződés: én úgy csinálok, mintha elhinném, hogy ilyen és ilyen vagy, cserébe te se gondolkodj azon, hogy én vajon csak a szülői értekezleten nem verem a gyereket vagy otthon sem.

Az évforduló persze csak az apropó, itt nyilván az az érdekes, hogy ma hogyan viszonyulunk a köztéri csókolózáshoz.

Egyrészt bízom benne, hogy odáig ma már nem jutnánk el, hogy halálbüntetés terhe mellett tilosnak nyilvánítsák. De egy szolid betiltást simán el tudok képzelni (lásd még: életvitelszerű közterületen tartózkodás) – ami mondjuk önmagában elég ijesztő.

Sok-sok boldog szabálysértő (Profimedia)

Először is tisztázzuk: jelenleg nem tilos. Pontosabban…

A Btk. nem rendeli büntetni, mert bár gondolhatnánk szeméremsértésnek a dolgot, a jog szerint az csak akkor valósul meg, ha valaki magát „nemi vágyának felkeltése vagy kielégítése céljából más előtt szeméremsértő módon mutogatja”. Nem csupán a nyelvét. (Ez már nincs benne a törvény szövegében, csak én teszem hozzá.) És hát egyébként is… ki mondja meg, hogy a csók nemi vágy felkeltésére irányult-e, vagy mondjuk a határtalan szerelem kifejezésére? Esetleg mindkettőre, de nem tudatosan, vagy nem tudjuk, milyen arányban – és így tovább.

A nyilvános csókolózás inkább minősülhet a közerkölcs megsértésének, ami viszont legalább már csak szabálysértés (igaz, hogy így is belekerülhet akár 150 ezer forintba). Merthogy „aki közterületen, nyilvános helyen vagy közforgalmú közlekedési eszközön a közerkölcsbe ütköző magatartást tanúsít, szabálysértést követ el”. Hát, ebbe sok minden belefér, de ritkán fajulnak odáig a dolgok, hogy bele is férjen – bár a Margit-szigeten nyaranta látni, hallani azért ezt-azt. A csókolózást mindenesetre honfitársaink nemigen művelik nyilvános helyen olyan profizmussal, hogy az már a közerkölcsbe ütközzön, vagy ha igen, azt takarásban teszik.  

Úgyhogy sem szájra pusziért, sem nyelves csókért nemigen büntetett még közterület-felügyelő (miközben például nyílt színi szeretkezésért vagy fa mögötti pisilésért igen).

Tabudöntő csók a téli olimpián

A „közszemérem” mint jogi kifejezés szerencsére már nem létezik. Legalább annyira képtelenség, mint a „közerkölcs”. Mindkét alapfogalomban az az érdekes ugyanis, hogy kifejezetten személyesek: ezerfélék az emberek olyan szempontból, hogy mennyire szemérmesek vagy mit diktálnak az erkölcseik. Tegyük fel, én simán kiiszom a más tejét a munkahelyi hűtőből, de soha le nem nyúlnék egy céges laptopot – valaki meg fordítva van ezzel. Szóval olyan, hogy közerkölcs vagyis „magyarok erkölcsi mércéje”, nem létezik a valóságban, a Btk.-ban viszont sajnos igen, úgyhogy ha valaki úgy véli, hogy az ő erkölcsei közelebb állnak a közéhez, mint a tieid – aki, tegyük fel, nemcsak hogy bátran smárolsz a Duna-parton, hanem mondjuk még a másik ágyékára is téved a kezed –, akkor téged bizony megbírságolhatnak.

Szerencsére az emberek még relatíve normálisak e téren, és megelégszenek azzal, hogy félrenéznek, még akkor is, ha rendkívül frusztráltak amiatt, hogy pillanatnyilag nem őket csókolják.

A valós idejű szexben és rokon tevékenységeiben egyébként pont az az érdekes, hogy külső szemlélő számára ritkán ízléses (most ne a Hollywoodban fotografált, hamis jelenetekre gondoljatok), egyszerűbben mondva: érezni kell, és nem nézni. Valahogy így van ez egy kiadós nyelves csókkal is: a franc se akar belekeveredni a buszon – még passzív résztvevőként sem.

Szerencsére azonban a „közízlés” fogalma végképp nincs a törvénykönyvünkben, ezért gondoljunk bármit is a más nyáláról, én azt mondom, cserélje csak, aki ezt szeretné tenni, én örülök, ha más boldog. Nekem meg a legegyszerűbb az, ha kibámulok az ablakon.

Ha négyszáz-valahány évvel ezelőtt halálra ítéltek volna azért, mert megcsókolom a szerelmemet az utcán, akkor biztos nem így gondolnám, de most már megkockáztatom: ennél fontosabb évfordulók is kötődnek a mai naphoz. Egy valahai március kilencedikén született például Jurij Gagarin, Bajor Imre, Rákosi Mátyás. És ez még mind semmi ahhoz képest, hogy élő állat tért vissza az űrből (igen, Gagarin szülinapján: szuper ötletes ajándék) valamint eltemették Sztálint.

Tényleg, arról még nem is beszéltünk, hogy a csók a világ leges-leges-legjobb dolga, és hogy szerintem van az a csók, ami megér egy halálbüntetést.