Hivatalosan is büntethető a hajléktalanság mint deviáns viselkedési forma. Jó, ne legyünk igazságtalanok: e hét szerdán nem az került bele az alaptörvénybe, hogy maga a hajléktalanság büntethető (azaz tilos), csak az, ha az utcán merészelnek élni.
Jogászul: ha életvitelszerűen használják a közterületet.
A kormányzati indoklás szerint az ilyesmi teljesen okafogyott, egyszerűen azért, mert van éppen elég hajléktalanszálló, tessék beköltözni oda! Mindenki nyer: a fedél nélkül élők kevesebb betegséget szednek össze, nem fagynak meg, a szállókon pedig mégiscsak van némi szociális háló (plusz tilos az alkohol, ami jól jön, hiszen tudjuk jól, hogy ezek alkeszek), a tisztességes, kereső középosztálynak meg nem kell látnia, szagolnia, hallania, tudnia a létezésükről.
Fotók: Neményi Márton
Az egyébként egyszerű, hangzatos és kényelmes logikában van pár bökkenő. Például:
- Nem tudjuk, van-e elég szálló; még a kormány is beismeri, hogy pontos statisztikáik nincsenek arról, hányan élnek az utcán. (Amely nem egyenlő a hajléktalansággal, utóbbi ugyanis „csak” annyit tesz, hogy az illetőnek nincs bejelentett lakcíme.) Az biztos, hogy csak Budapesten és környékén több ezerről tudnak a velük (is) foglalkozó civil szervezetek, mint például a Magyar Vöröskereszt.
- A szigorítás előtt sem felmérést, sem tervet, sem konkrét segítséget nem pakolt össze a(z ön)kormányzat, legfeljebb egy homályos ígéret jött, hogy hajlandóak „komoly forrást” elkülöníteni erre. Azaz úgy kriminalizálták az utcán élést, hogy nem kínálnak alternatívát.
- Nem világos, kik és hogyan érik majd el, hogy az érintettek be is tartsák a szigorú szabályokat. A rendőrség egyesével szállítja majd a szállásokra az utcán élő hajléktalanbűnözőket? Hogy tartják őket ott? Mi van, ha megtelik a szálló? Hogy büntetik a „visszaesőket”? Csekket kapnak? Hogy hajtják be? Megannyi kérdés!
- Maguk az utcán élők egybehangzóan állítják: mennének ők szállásra, ha kevesebb lenne a tetű, a poloska és a tolvaj. Ezeknél ugyanis még az aluljáró is jobb.
- Azokról nem is beszélve, akik nem a városban, hanem annak szélén, az erdőkben, elhagyatott épületekben húzzák meg magukat; ők azok, akiknek többnyire munkájuk, egzisztenciájuk, akár családjuk is van, de képtelenek (vagy érthető módon nem hajlandók) a fizetésük négyötödét lakbérre áldozni. Ők járnának a legrosszabbul, ha szállókba kergetnék őket.
Természetesen boldogan nyugtáznánk, ha sikerülne – mármint tisztességesen rendezni a helyzetüket tiltás és elkergetés nélkül –, már csak azért is, mert mi sem tudjuk a tutit arról, hogy mit kellene tenni. Ellentétben a kommentelőkkel.
Számtalan hajléktalansággal és szegénységgel foglalkozó cikk – hír, interjú, (kép)riport – jelent meg az NLCafén, természetesen mind kommentelési lehetőséggel. Az, aki nem teljesen új az interneten, és látott már kommentdobozt, akkor tudja, hogy ez mit jelent. Mi most végignyálaztuk őket, összegyúrtuk a hasonlóakat és a legtipikusabbakat elküldtük azoknak, akik nap mint nap fedél nélkül élők között dolgoznak: Mohácsi Attila Csabának, a budapesti Vöröskereszt munkatársának, aki kollégáival naponta teszi a köröket Kőbánya erdős részein, és Tapasztó Orsolyának, aki civil kollégáival együtt ételt és ruhát oszt Budapesten. Haladjunk sorban.
Nekem ne mondja senki, hogy nem ő tehet róla! Biztos nem véletlenül került az utcára!
Tapasztó Orsolya: „A feleségemmel szétmentünk, nem működött már a házasságunk. Neki hagytam a házat, meg a gyerekeknek, én mentem el. Míg volt munkám, tudtam fizetni az albérletet. Aztán jött a válság, a munkahelyem megszűnt, kiraktak, a következő hónapban már nem tudtam fizetni a lakbért, tartalékom sem volt, hisz a fizetésemből épp csak megéltem. Utcára kerültem. Azóta nem tudok talpra állni.” Ez csak egy példa, de az egyik legáltalánosabb történet az utcán élők sorsaiból. Senki sem akar oda kerülni és a közhiedelemmel ellentétben, sokan nem lustaságból, alkoholizmusból adódóan kerülnek oda. Ebből a helyzetből pedig már nagyon nehéz visszajönni. Az, hogy vannak olyan tragikus sorsú hajléktalanok, akik feladják és már nem is keresik a visszautat, inkább következmény, nem kiváltó ok.
Mohácsi Attila Csaba: Hogyne tehetne! De kik vagyunk mi (szintén EMBEREK), hogy ítéletet mondunk azonnal, „jogerősen”, anélkül, hogy megismernénk egy sorsot?
Azzal nem segítek, ha pénzt adok neki! Úgyis piára költi!
TO: Sokan piára költik vagy cigire. De ha az ember segíteni akar, el kell engednie az elvárásokat. Ebben a helyzetben a nagyon apró, alig észrevehető dolgok jelenthetik az egyik napról a másikra történő túlélést. Egy tál meleg étel, egy bátorító mosoly, egy jó szó és persze 100 forint, amiből lehet, hogy alkoholt fog venni és néhány órányi enyhülést. Nyilván senki nem szeretné támogatni az alkoholizmust, de próbáljunk meg nem bíráskodni egy olyan ember felett, akinek a sorsát jó eséllyel nem bírnánk elviselni.
MACS: Ön pedig lehet, hogy a fizetését költi alkoholra, és meg is kapja minden előítélet nélkül. Higgye el, hogy segít!
Oké, sajnálom őket, meg minden, de miért kell nekem ezt nézni és szagolni az aluljárókban, parkokban, erdőkben? Mégsem várhatják el, hogy én ezt toleráljam! A padok meg a kapualjak egyébként sem azért vannak, hogy ott aludjanak!
TO: Mindenkinek jobb volna, ha nem a közterületeken kellene meghúzniuk magukat. A megoldás azonban nem merülhet ki annyiban, hogy eltüntetjük a nehéz sorsú embereket a szemünk elől, jobban működő intézmények kellenének ennek a valós kezelésére. Amíg ez a helyzet nem változik, türelmet és megértést kívánok mindenkinek, aki a látványuktól, szaguktól szenved.
MACS: Nem kell tolerálni! Semmit sem kell! Lehetőségem van rá, hogy ne szagoljam, illetve nézzem. Ön dönt. Amiket említ, azok a közterület részeit képezik. Őt is megilletik a használati jogok. Az igénytelenség pedig az Ő döntése, és az is az lesz, ha megtisztálkodik. Egyébként érdemes bemenni mondjuk egy péntek éjszaka a Kazinczy vagy a Nagymező utcába, na, ott érdekes dolgokat láthat majd a padokon és a közterületen. Ja, és ők nem hajléktalanok.
Nem értem, miért nem megy szállóra az ilyen!
TO: Sajnos egyelőre a közterek és a nem hajléktalan emberek jelenléte jelenti számukra azt a biztonságot, hogy nem verik meg, nem rabolják ki őket, ami sajnos a hajléktalanszállókon és egyéb, a köz elől eldugott helyeken gyakran megtörténik.
MACS: Mert nem szeretne. Döntött. Fogadd el. Ilyen egyszerű.
Csak teher a társadalomnak, nehogy már az én tébémből fizessék az ő ellátásukat!
TO: Egy társadalmat, sok egyéb mellett az is jellemez, hogy hogyan bánik az elesettjeivel. De a szolidaritáson túl a lehetőséget is látni kellene. Minél több hajléktalant sikerülne visszaintegrálni a társadalomba, annál többen termelnék meg a saját ellátásukat. Ehhez persze megint az kellene, hogy a társadalom részéről érkező segítséget (adók, tb) a mostaninál sokkal hatékonyabban használják fel a szociális rendszerek ezeknek az embereknek a visszaintegrálására.
MACS: Kérdezzük meg a társadalmat, kedves olvasó! Érdekelne az eredmény. Én bízom a segítő társadalomban. És persze önben is. A rászorulók sok mindenben különböznek, de egy közös van bennük: elfogadják a segítséget. Tényleg! Ön kinek segített ma? Szerintem ma intravénásan kellene az általános iskola alsó tagozatától tanítani a feltétel nélküli elfogadást, az előítélet-mentességet, az empátiát, a segíteni akarást. Ezek ugyanis nem ösztönös tulajdonságaink. Ne csak karácsonykor és mínusz 15 fokban legyünk szociálisan érzékenyek, hanem holnap és júliusban is. Csak úgy. Mert rászorulnak.
