Aktuális

„Csak arra tudtam gondolni, milyen lehet meglátni a kisfiad holttestét egy újságban”

Két menekült. Mindkettőnek háború dúlta fel az otthonát. Az egyik háromévesen vízbe fúlt, a másik túlélte, sikeres író lett, és most könyvet írt az előbbiről. Khaled Hosseini, a Papírsárkányok világhírű szerzője Londonban mutatta be új kötetét, és egy kicsit magát is. Mi is ott voltunk.

Majdnem pontosan három éve, egy őszi napon vagy tucatnyi holttestet sodort partra a Földközi-tenger Törökországban, Bodrum közelében. Először két kisfiút talált meg két arra járó helybeli, akik szokás szerint értesítették a rendőrséget, ők meg szokás szerint kicsit kijjebb húzták a testeket a vízből, és rezzenéstelen arccal jegyzőkönyveztek. Szokás szerint: ez akkoriban és arrafelé tényleg napi rutinnak számított, a vízbe fulladt menekültek látványa még úgy is megszokott volt, hogy a már görög fennhatóság alá tartozó Kos szigete csak négy kilométerre van, oda eljutni tehát elvileg nem bonyolult, de legalábbis meg lehet úszni élve. (Nem lehet, ha az ember csempészekre bízza magát.)

Szóval business as usual, egyvalamit leszámítva: egy török újságíró lefotózta a jelenetet, amint az egyik (hároméves) kisfiú tengervíztől felpüffedt holtteste fölött áll egy rendőr, és jegyzetel. Az egyszerűségében is erős kép azonnal felszántotta a sajtót, a közösségi médiát, hamarosan pedig az egész menekültválság jelképe lett. Az üzenete egyértelmű, le sem kell írni, ahogy a képet sem kell megmutatni, egyrészt láttuk már eleget, másrészt tényleg itt az ideje, hogy békén hagyjuk szegény kisfiút halálában.

Egy apa cipeli gyermekét a tüntetők és a rendőrök között egy görög menekülttáborban (fotó: Neményi Márton)

A neve egyébként Alan Kurdi volt, ahogy sokan, ők is Szíriából menekültek. A legfeljebb nyolc emberre tervezett nyomorult kis gumicsónak éjjel, egy elhagyatott partszakaszról, a határőrséget kijátszva indult. Pár perc múlva fel is borultak: olyan gyorsan hajtották a motort, hogy a csónak átbillent. Csak néhányan élték túl, például az apa, aki a másik fiát és a feleségét is elvesztette. A tetteseket – ha van egyáltalán egy ilyen helyzetben egyértelmű tettes – letartóztatták; ők végig állították, hogy nem embercsempészek, csak rájuk parancsoltak, hogy vezessék a csónakot (logikus: az igazi embercsempész nem teszi ki magát veszélynek), és egyébként sem érdekli őket, mi történik velük, nekik minden mindegy, ők is elvesztették a családjukat.

„A fotót már apaként láttam. Csak a fiú apjára tudtam gondolni: milyen érzés lehet meglátni a kisfia holttestét egy újságban?” Ezt már a világhírű író, Khaled Hosseini mondta három évvel később Londonban, ahol legújabb könyvét, az Ima a tengerent (Sea Prayer) mutatta be a közönség, majd újságírók előtt is. A vékony könyv szövege furcsa, versszerű próza, Dan Williams vízfestményeinek társaságában, és nem más, mint egy apa monológja, aki a fiát próbálja nyugtatni a tengerparton, a csempészeket várva. Egy városról beszél, ami régen nem volt romokban, de ezt a várost a gyereke már nem láthatta, ő már egész életében a bombák fenyegetésében élt.

Hogy miért pont Alan Kurdi, és miért pont most? Hosseini egy könyvéről adott elő éppen három éve, de nem akarta a szokásos paneleket pufogtatni, elkezdett hát a kisfiúról beszélni, akit mindenki ismert, és akinek a képe mindenki agyába beleégett, aki látta. Tudta, hogy az apa elvesztette az egész családját aznap éjjel, elkezdett hát a nevében mesét mondani a gyereknek a parton, miközben a „hajót” várták. A közönség annyira izgalomba jött, hogy Hosseini megírta a monológot önállóan is, ebből pedig virtuálisvalóság-kisfilm lett a Guardianben a jellegzetes vízfestményekkel együtt; ezt adták most ki.

Khaled Hosseini a londoni könyvbemutatón (Fotó: Neményi Márton)

Három év alatt persze sok minden változott: kevesebb menekült érkezik Európába, de az út veszélyesebb, mint valaha. Nemcsak a tengeren, hanem Ugandában is, ahol Hosseini már mint az ENSZ jószolgálati nagykövete járt.

Jöttek a buszok, rajtuk a menekültek, az asszonyok még kötényben, látszott, hogy a konyhából szaladtak ki, a gyerekeken még iskolaköpeny, mentek, nem tudták, hova, senki nem tudta, mi lesz. Ezt jelenti menekültnek lenni.

Miután a londoni bemutatón közép-európai újságírók is voltak, persze, hogy szóba került: „rendben, de miért jönnek idáig?”, „miért teszik ki magukat és a családjukat ekkora veszélynek?”, illetve „miért kellene az európai országoknak vállalni az összes terhet?” Hosseininek píszí, de logikus válaszai voltak. „Ez nem racionális döntés. Ők nem akarnak menekülni. Egy kabuli nőt például a koedukált edzőterme miatt utáltak ki, és üldöztek el, menekülnie kellett, nem tudta, hogyan, csak azt tudta, hogy el kell mennie.

Tudta, hogy csónakba kell szállnia, de csak halvány fogalma volt róla, mi az, hogy csónak.

Afganisztánban alig van természetes víz, senki nem tud úszni, nem is tudják tehát, mire vállalkoznak, amikor tengerre szállnak. Mégis útnak indulnak.”

„Hiszek az emberi jóságban – folytatta Hosseini. – Itt nyugaton azonban rengeteg a tévhit. Egyszerűen nem hisszük el, hogy ez megtörténhet.” Naná, ha a politikusoktól azt halljuk, hogy a menekültválság felelőtlenség a menekültek részéről, és összeesküvés a velük egyet nem értő politikusok részéről. „Sokan úgy tekintenek rájuk mint opportunistákra, akik az itteni lehetőségeket akarják elvenni az európaiaktól. Azt azonban elfelejtjük, hogy nyolcvanöt százalékban a környező országokban maradnak – Pakisztánban, Törökországban.” Ezek az államok pedig nem bírják a plusz milliókat, az élet menekültként sokszor alig elviselhetőbb náluk, mint a háború sújtotta otthonban. A politikusoknak az író szerint csak három alapvető dolgot kellene szem előtt tartaniuk:

A tényt, hogy ezeket az embereket elüldözték, a család szentségét és az ember alapvető igényét és jogát a méltóságra.

„Mentek, nem tudták, hova, senki nem tudta, mi lesz. Ezt jelenti menekültnek lenni.” (Fotó: Neményi Márton)

Három éve ömlik a médiából a menekültválság, a nagy részéből fenyegetésként, a kisebbikből humanitárius krízisként. Hosseini szerint érthető, ha a közönség egyszerűen elfáradt. „Az ember elméje képtelen felfogni a mennyiséget, hogy hányan haltak meg, hányan szenvednek. Ez nem közöny, nem apátia. Nem ítélkezem senki felett, ha belefáradt, ha már nem gondol rá, ha megy tovább a dolgára. Történetmesélőként viszont az a felelősségem, hogy a statisztikán túl emlékeztessek mindenkit: ők emberi lények.” Egyébként pedig nincs mese, egyszerűen nem tehetjük meg, hogy félrenézünk, „mégpedig éppen azért, mert ők is emberek”. Az sem igaz, hogy nincs mit tenni: Szicíliában közösségi támogatással hoztak létre olyan menekülttábort, amely nemcsak túlélni segít nekik, hanem tanulni, munkát keresni, elhelyezkedni, beilleszkedni. Nagyon-nagyon kevés pénzből és polgármesteri támogatással.

A könyvecske nem csak Alan Kurdi és édesapja előtt tiszteleg, hanem mindenki előtt, aki meghalt, elveszett, és azok előtt is, akik éppen most állnak a tengerparton, és várják a nyolc főre tervezett gumicsónakot, amelybe kétszer annyian zsúfolódnak majd be. Az egész helyzet aktuálisabb, mint valaha:

évekkel ezelőtt minden negyvenkettedik ember halt meg azok közül, akik megpróbáltak átkelni a Földközi-tengeren, most minden tizennyolcadik.

Az ENSZ legfrissebb jelentése szerint hiába csökkent az Európába érkező menekültek száma, több a haláleset és többen tűnnek el, mint valaha: idén eddig 1600-an.

Hosseini tudja, miről beszél: maga is menekült, igaz, sokkal szerencsésebb, mint Alan Kurdi, és nemcsak azért, mert túlélte, hanem azért, mert a szülei is túlélték. Például azért, mert befolyásos és – ahogy mondani szokták – köztiszteletben álló értelmiségiek voltak Kabulban, ahonnan jobbnak látták Párizsba költözni a hetvenes években, és bár megpróbálták, képtelenek voltak hazatérni a szovjet megszállás miatt. Maradt tehát Amerika, ahol megtapasztalták a menekültlét összes kínját: ételjegyek, az otthoninál jóval alacsonyabb státuszú munkák, miközben a fiú úgy próbált iskolába járni, hogy egy szót sem értett abból, ami körülötte folyik. „Kambodzsai menekültekhez sodródtam, mi sem értettük egymást, mégis volt köztünk némi kötődés, míg az egyendzsekis fiúk és a pomponlányok mintha egy másik bolygóról jöttek volna” – mondta egy Time-nak adott interjújában.

Khaled Hosseini (Fotó: Neményi Márton)

Biológus, majd orvos lett, de mivel ezer történet járt a fejében feldolgozatlan múltjáról, az ezredfordulón elkezdte írogatni a kabuli kisfiú, Amir történetét, amiből aztán a Papírsárkányok című regény lett. A könyv megtalált több tízmillió olvasót, a moziipar meg a könyvet; az azonos című film után végképp nem volt megállás, Hosseini a maga romantikus, pátosszal teli, de így is realista stílusával, és azzal, hogy minden könyvén érződik: így vagy úgy, de amiről ír, az megtörtént, a világ egyik legsikeresebb írója lett. Otthagyta az orvosi pályát, írt még két bestsellert, az ENSZ menekültügyi nagykövete lett. Így aztán körbeutazta a (harmadik) világot. Többször hazatért, Kabul azonban már sosem lesz az otthona: „Gombóccal a torkomban ülök a repülőn, miközben nézem az ablakon át, ahogy közeledik Kabul. Ismerem az utcákat, az embereket, nagyon-nagyon sokukkal beszélgetek, ha arra járok, de tudom, hogy közben eltelt negyvenkét év. Ők ezalatt átvészelték a szovjet megszállást, a polgárháborút, a tálibokat, szeptember 11-e következményeit.”

Nincs jogom az otthonomnak hívni. Nem osztogathatok pacsit az utcán.

A vékony, de gyönyörű Ima a tengeren öt perc alatt elolvasható – bár a direkt elnagyolt, de annál kifejezőbb vízfestményeket órákig lehet nézegetni –, megvenni tehát inkább gesztus, mint ár-érték arányban logikus befektetés, de hát az ember jó esetben nem is a vastagsága miatt vesz könyvet. Gesztusnak azonban csodás, egyrészt azért, mert a bevétel jó helyre megy, az ENSZ menekültprojektjeit támogatjuk vele, másrészt a lehető legértelmesebb ajándék annak, aki (önhibáján kívül) leragadt ott, hogy arctalan, gyanús, nálunk sötétebb bőrű embertömeg mászik át a kerítésen, hogy elvegye a kultúránkat. Ha ez a politikusduma nem csak nettó hangulatkeltés lenne, akkor sem vennék el: megvan nekik a saját kultúrájuk, nem is akármilyen, ezt pedig gyönyörűen és szó szerint illusztrálja Hosseini megrázó könyve.

Dan Williams festménye

Ha kommentelni, beszélgetni, vitatkozni szeretnél, vagy csak megosztanád a véleményedet másokkal, az nlc Facebook-oldalán teheted meg.

Címlap

top