Szeretnél értesítést kapni?

Az értesítések bármikor kikapcsolhatók a böngésző beállításaiban.

Engedélyezem Nem kérem
Aktuális

Őrültek ezek, hogy még októberben is bicikliznek?!

Mostanában, ahogy hűl az idő, egyre többen néznek rám elkerekedő szemekkel: „Te még mindig biciklizel?! De hát mi a jó ebben?!” Elmondom. És azt is, hogy mi nem.

Tizennégy évvel ezelőtt, ilyentájt kezdtem el kerékpárral járni Budapesten. Kis távolságokra indultam eleinte, bátorságot kellett gyűjtenem, hogy kimerészkedjek a forgalomba. Abban az évben volt az első Critical Mass, és a következőn már én is ott voltam, öntudatosan emelve bringámat a Városligetben, a tízezer felvonuló egyikeként (egy évvel később ellopták szegényt).

Ekkoriban kezdődött a nagy budapesti kerékpáros forradalom. A biciklisek még szemkontaktust tartottak, és köszöntek egymásnak. Azt üzentük tekintettel: nahát, te is, testvér?! De jó! Hajrá! Kerékpáros kisebbségiként még szinte élhetetlen volt a város. Se bicikliutak, se tárolók, ahová ki lehetett volna kötni a járgányokat az utcán, intézmények, áruházak közelében – ez utóbbi tekintetében ma sem sokkal jobb a helyzet, de közlekedési táblák, kerítések, vékonyabb csövek is megteszik jobb híján. A kerékpárutak egyes szakaszain a gyalogosokkal vagy az autósokkal osztozunk – hát nem egy életbiztosítás, na!

Bringás tél

Az első bringás telem enyhe volt, egy-két hetet leszámítva. Utálatos dolog a hidegben tekerni, mert egybefolyik a könnyed a taknyoddal, percenként kell ismételned a „kesztyű le, zsebkendő elő, kifúj, eltesz, kesztyű föl” akciót.

Mikor megérkezel, izzadtan dobálod le magadról a melegben a rétegeket, és cseréled váltóruhára. Mindettől úgy megedződsz, hogy nincs az a bacilus, amelyik fogást találna rajtad. De nem ezért csinálod. Hanem azért, mert egy idő után, mint valami függőség, fogva tart. Együtt élsz a város lüktetésével, átsuhansz a hídon, tiéd a folyó, a rakparti fasor, a szabadság érzése költözik a lelkedbe. Hiába rohansz értekezletre, a kötelességeid után, a suhanás közben valahol elmarad mögötted a stressz. Ja, és a legjobb kardioedzés egy-egy versenyfutás az értekezlet kezdési időpontjával.

Időcsapda

A kerékpározás pszichés csapdája, hogy azt hiszed, a menetidő nagyrészt tőled függ. Nem baj, ha kicsit késve indulsz, legfeljebb majd gyorsabban tekersz. De hiszen máskor is gyorsan tekersz, nem tudsz még gyorsabban, és olykor meg is kell állnod. Úgyhogy én ezt mindig elbuktam.

Nagy változást jelentett, amikor a fővárosból Érdre költöztem. Húsz kilométer oda, húsz vissza. Nem is a távolság húzós, hanem az idő: belvárosi munkahelyem egy óra húsz perc háztól házig, ha erőteljesen megnyomom. És ötven perc tömegközlekedéssel. Viszont bringával az enyém a Kondorosi útig a Duna-part: a hárosi vadon – a horgászok és a kerékpárosok paradicsoma –, a halnevű utcák, a gyártelepek mögötti hepehupás bozótos, a gát. Mostanában, amikor az autósok minden lehetséges egérúton próbálják megközelíteni a csepeli felhajtót, én elsuhanok szépen a sor mellett. Ha este indulok haza, valahol Nagytéténynél vagy öt fokot esik hirtelen a hőmérséklet, minden táblánál pontosabban jelezve, hogy vidéken vagyok – nyáron üdítő, télen nem annyira.

Vonat vs. két kerék

Nagyon különbözőek a mobilitási lehetőségek az országban. Érdnek arról a részéről, ahol lakom, egyértelműen a vonat a nyerő: 13 perc Kelenföld. Verhetetlen, bár csak óránként egyszer jár. Az elővárosi Flirt kellemes, kulturált, pontos – maga a csoda. Túl pontos is, a csudába! Eltelt három év, mire eljutottam oda, hogy elég jó arányban elérjem (bringával négy perc, ha még ki akarom kötni, plusz 15 másodperc).

(Profimedia)

Mivel még épp belefér a Budapest-bérlet hatótávolságába a környék, ahol lakom, olcsó is vonattal járni. Érd más részein a helyi járat-távolsági busz kombó egész élhető, de a legtöbb városrész autó nélkül elérhetetlen. Illetve innen is, ahol lakom, minden más útirány. A ház előtt, amelyet általában öten lakunk, öt autó áll, úgy, hogy nekem nincs. A kerékpározás mint közlekedési lehetőség egyszerűen hiányzik a környék kultúrájából. A vasútállomásig is kevesen járnak bringával – ennek részben az az oka, hogy a tolvajok előszeretettel vágták le az ott hagyott bicikliket. Engem két ronccsal rövidítettek így meg – ezek tényleg csak a vonatig vittek el, úgyhogy sok könnyet nem ejtettem értük. (De akkor is, a fenébe!) Mindez együtt részben magyarázza, miért is lehet ez talán az utolsó olyan agglomerációs város, ahol ismeretlen fogalom a kerékpárút. Konkrétan: nincs! Egyetlen méter sem. Gondoltam már rá, hogy összehozzok Érden egy Critical Masst, de nem vagyok az a szervező alkat.

Mostanra kialakítottam egy rugalmas közlekedési szisztémát: ha esik az eső, ha fagy, nyákos, ocsmány az idő, a tömegközlekedés a befutó. Ha kerékpározható az idő, és van 1 óra 20 percem beérni, tekerek. Ha közepesen sietek, fölrakom a bringát a vonatra, és két megálló után leszállok, levágva ezzel a fölösleges kitérőt, így még öt percet rá is verek a full-tömegközlekedéses verzióra. Ha egy fokkal jobban ráérek, egy megállót megyek, és még az enyém a legszebb Duna-parti szakasz. Ha pedig nagyon-nagyon sietek, akkor tíz perc alatt föltekerek az Érd-alsónál megálló zónázóhoz, és 20 perc múlva leszállok a Déliben. Lehetnék én a B+R (bike and ride) mozgalom arca akár, ha olyan nagy arc volnék.

Az utolsó éjjeli flört

Hogy mi mindent határoznak meg az életemben a mobilitási kérdések? Sok mindent. Mit veszek fel reggel ,és mit teszek a táskába? Kell ma esőkabát, vízálló cipő, váltóruha, napszemüveg, esti szemüveg bogarak és szél ellen, lámpák (rajta hagyni nem lehet, mert lopják), kesztyű, fejpánt, polármellény? Általában kétféle táskával járok, az egyikben ezek – évszaktól függően – alapértelmezett felszerelések. De mi legyen, ha este színházba, koncertre megyek? Hol kötöm ki, hol hagyom éjszakára a bringát, hol érem el reggel a legkönnyebben? Illetve el tudom-e még kapni az aznapi utolsó alacsony padlós Flirtöt? Mert az éjszaka már nem jár, én pedig nem tudok biciklit fél kézzel vállmagasságba emelni és közben fölszállni. Ha lemaradok, tekerhetek haza a hideg éjszakában.

Nem akarok én panaszkodni, hiszen ezt választottam. Nem azért nem járok autóval, mert nem telne egy használt roncsra, amellyel még épp eljutok a városig. Minden egyes nap azonban, amikor elhúzok a budafoki úti dugó mellett, megerősít abban, hogy jobb nekem. Ők nem áznak, én viszont szabad vagyok. Ha valamire leváltom a biciklit, az a tömegközlekedés.

Masszőr és vágányzár

A kedd reggel az egyetlen, amely olykor megingat. Az időjárás, az bizony mindig izgalmakat rejt, mert ilyenkor szoktam átbringázni a kertek alatt kb. 5 kilométerre levő százhalombattai masszőrömhöz. Kivéve, ha zuhog, mert olyankor marad a pusztaszabolcsi vonal vágányzári menetrendje vagy a helyközi buszjárat, amivel a másfél órás kiruccanás mindjárt háromórásra kerekedne, úgyhogy inkább elkuncsorgom a párom autóját, ha tudom.

https://nlc.hu/wp-admin/post.php?post=666460&action=edit

Azt vettem észre, hogy – ha őszinte akarok lenni – a bringás kisebbségi létben olykor föl-föltámad bennem a prolidüh, és szabályt szegek, ahol csak büntetlenül lehet. Ha nekem minden kereszteződésben pirosra vált a lámpám, mert így adja ki az autós zöld hullám, akkor én bizony átmegyek a piroson (autóval ilyet sosem tennék). Kerekezek járdán is, ha csak kevés gyalogost kell lecsengetnem az útról. Ők ezt nem tudják, de én mélyen együttérzek velük a zaklatás miatt. Úgyhogy szépen hangosan megköszönöm, hogy elengednek. Én is utálnám, ha lecsengetnének. Sokáig nem tettem, de rájöttem, hogy a csengő a kisebbik rossz – amikor én vagyok a helyükben, attól ijedek meg jobban, ha némán elsuhannak mellettem.

Tahók és suttyók

Az identitásom bizony sokszor tudathasadásos, nemcsak akkor, amikor én vagyok tahó, hanem amikor más bringások suttyósága miatt háborgok. Van például az a fajta, aki nem tudja, hol a kerékpárján a fék: szembejön velem egy gyalogosokkal közösen használt úton, előtte egy szerencsétlen kétlábú, de még mielőtt elütné, átjön az én sávomba. Persze mindig én vagyok a gyáva nyúl, aki kitér. Naná! Van az a fajta is, aki nemcsak lecsengeti, de le is ordítja a gyalogost, ha áttéved a bicikliútra (ami bizony gyakran megesik, miután csak egy felfestés jelzi a két út közti különbséget). Ilyenkor legszívesebben bocsánatot kérnék, a kasztom nevében.

Se a kasztgőg, se a prolidüh nem vezet messzire, erről épp két napja kaptam leckét, úgyhogy a 14 éves jubileumomat most sajgó könyökkel ünnepelem. Csak nem fogok meghátrálni egy útlezárás előtt, gondoltam. Egész olcsón megúsztam: még csak el sem tört a csontom. Amúgy az a szép, hogy a szabálykövetéssel még többet kockáztatnék: ezen a két kilométeres szakaszon két helyen is azzal járok jobban, ha átmegyek a lezárt szakaszon. Ha nem tenném, akkor vagy a sötét, hepehupás, elhagyatott susnyásban törném össze magam, vagy Budafok határában üthetném bottal a semmibe vesző kerékpárút nyomait.

A körülmények ellenére ritkán esem, és eddig még nem ütöttek el. Ezért legfőképpen az őrangyalomat illeti nagy-nagy köszönet. Sokszor látom a tekintetekben, hogy fanatikusnak tartanak, de én nem érzem magam annak. Csak élni, túlélni próbálok. És ehhez mindenki más-más stratégiákat választ.

Címlap

top