Ismét konzultálunk nemzetileg: „Egyetért-e ön azzal, hogy egyetért velünk?”

A Magyar Időkben hozták le az új konzultáció kérdéssorát, amit postáznak nyolcmillió magyar állampolgárnak. A célja nem egészen tiszta, hiszen bármit is válaszolunk rá, nem változtat semmin, talán csak arra jó, hogy kihámozható a kérdésekből, milyen terveik vannak odafönn arra, hogy egyre több “magyar gyerek” szülessen.

A kérdések kissé ködösen fogalmaznak, de ezt már megszoktuk, mindig olyan kérdéseket tesznek fel, hogy az emberben marad egy kis émelygős bizonytalanság, hogy mégis most mire kellene válaszolni.

Megpróbáltam megfejteni a kérdéseket, hogy nektek már ne kelljen annyit görcsölni rajta.

„Egyetért-e Ön azzal, hogy a népességfogyást nem bevándorlással, hanem a családok erőteljesebb támogatásával kell orvosolni?” 

Az én gyerekem szülinapját ne az állam rendezze!

Már a kérdés eleje eléggé értelmetlen, mert senki sem akarja felduzzasztani a magyar népet bevándorlással (volt ilyen komoly gondolat valaha?!). Két külön témát mosnak össze egy kérdésbe. A markánsan nem létező bevándorlásnak és a létező népességfogyásnak a világon semmi köze egymáshoz. Az kétségtelen, hogy szuper lenne, ha erőteljesebben támogatná bárki is a családokat, de ez független attól, hogy milyen bevándorlók nem akarnak ide bevándorolni.

„Egyetért-e Ön azzal, hogy az új családtámogatási programokat a továbbiakban is munkavégzéshez kell kötni?” 

Mire gondolhat a költő? Ha nincs munkád, akkor haljon éhen a gyereked is? Ha úgy alakul az életed, hogy épp nincs munkahelyed, akkor támogatásod se legyen, nehogy még a végén talpra tudj állni, és ne a híd alatt köss ki a gyerekeiddel együtt életvitelszerű létezésedben? Vagy itt megint a jól bevált előítéletekre építés megy? Misztikus kérdés.

„Egyetért-e Ön azzal, hogy a fiatal házaspároknak támogatást kell adni az önálló életkezdéshez?” 

Nyilván mindenki egyetért azzal, hogy támogassuk a fiatalokat az önálló életkezdésben. Ott a kérdésben a csavar, hogy csak a házaspárokat támogatnák. Azaz ha csak együtt akarnál élni életed szerelmével, vagy netán azonos nemű a partnered, esetleg csupán szingli akarsz lenni, akkor arra nem jár támogatás. Gyerünk házasodni – minden más létforma elutasítva.

„Egyetért-e Ön azzal, hogy több gyermek vállalása esetén több támogatást kell adni?” 

Akinek több gyereke van, kapjon több támogatást, egyértelmű. Hiszen több gyereket kell ellátnia, gondoznia, életben tartania. Csakhogy a kérdés ennél furfangosabb: arra akar buzdítani, hogy vállalj minél több gyereket, ami már mindjárt máshogy hangzik. Mert amikor az ember elkezd minél több gyereket vállalni, hogy több támogatást kapjon, akkor máris rossz indokkal hozza világra az utódait, amivel könnyen megnyomoríthatja saját és a gyerekei életét.

Akinek nincs minimum három gyereke, az azért még anya? (Részlet a Tucatjával olcsóbb című filmből – Forrás: iMDb)

„Egyetért-e Ön azzal, hogy a legalább három gyermeket vállaló édesanyáknak kiemelt támogatást kell adni?”

Én részemről nem értek egyet azzal, hogy diszkrimináljunk, és azt az üzenetet közvetítsük a nőknek, hogy ha nincs minimum három gyerekük, akkor nem is számítanak. Annyira szeretném elmondani az államtitkár asszonynak, hogy az élet nem fekete és fehér, a gyerekek száma nem csupán azon múlik, hogy mennyi gyereket akar vagy nem akar szülni valaki.

„Támogatja-e Ön azt, hogy az állam ismerje el a valódi főállású anyaság intézményét?”

A valódi főállású anyaság alatt vajon azt értik, hogy anya otthon van a gyerekekkel, és ezért fizetést kap? Arra a huszonpárezer forintra gondolnak, amit most is lehet kapni főállású anyaként? Esetleg a valódi főállású anyáknak tilos lesz dolgozni mellette? És kapnak majd megkülönböztető jelzést is, amit a mellkasukra tűzhetnek? Vagy lesz a valódi státusz mellé valódi pénz is? Megannyi kínzó kérdés.

„Egyetért-e Ön azzal, hogy a beteg gyermeküket otthon ápoló családtagok nagyobb támogatást kapjanak?”

Egyetértek. Már húsz évvel ezelőtt is sokkal több támogatást kellett volna kapjanak. Lehetőleg annyit, amennyiből tényleg el is tudják látni a beteg gyermeküket. Nem lehet nem észrevenni, hogy itt ismét álkérdéses önfényezés zajlik, hiszen az emelés nemrégiben megtörtént. Vagy még tovább emelnének? Nos, tessék csak!

„Egyetért-e Ön azzal, hogy a gyermekeink szellemi, lelki és fizikai fejlődése olyan érték, amelyet a magyar államnak védenie kell?”

Trükkös, trükkös. Nem, nem kell a magyar államnak védenie a gyerekem szellemi, lelki és fizikai fejlődését. Ez az én feladatom, meg az apjuké. Az állam ne akarja kivenni a gyerekek nevelését a szülők kezéből, mert abból csúnya világ lesz. Helyette inkább meg kellene hagyni a döntés szabadságát, jó oktatást és egészségügyi ellátást kellene biztosítani a gyerekeknek, hogy ép ésszel fel tudjanak nőni.

„Egyetért-e Ön azzal az alapértékkel, miszerint a gyermekeknek joguk van anyához és apához?”

Homályos kérdés, mert mégis mit jelent ez? Joguk volt eddig is anyához és apához, általában úgy születnek a gyerekek, hogy anya és apa összerakja a sejtjeit, és gyerek lesz belőle. Gyanítom, hogy nem a hiányos biológiai ismeretek szülték ezt a kérdést, hanem arra utal, hogy nehezebbé akarják tenni azt, hogy elváljanak az emberek. Sőt el tudom képzelni azt is, hogy majd nem lehet apa nevére anyakönyveztetni a gyereket, ha nem házasok a szülei. És persze ebben a kérdésben ott van, hogy a feltevője teljesen kizárja az egyedülállókat és a meleg párokat a gyerekvállalás elfogadott köréből – de ez már igazán nem lep meg senkit.

„Egyetért-e Ön azzal, hogy a gyermekeiket nevelő családoknak járó költségvetési támogatások kétharmados védelmet kapjanak?”

Mármint hogy a költségvetési támogatások kétharmadát a gyermeket nevelő családok kapják? Ja, nem. Ez egy másmilyen kétharmad. És pardon, ‘gyermekeiket’, szigorúan többesszámban, mert ugye azt már egy ideje tudjuk, hogy akinek egy gyereke van, az nem igazán teljesíti a szaporodási kötelességét. Amúgy nem szép dolog csak a gyerekes szülőkre koncentrálni, él ugyanis nem kevés magyar, akinek nem lehet gyereke vagy nem akar gyereket, de attól még ugyanolyan, teljes jogú állampolgár, mint akinek tíz van. A költségvetési támogatásokat pedig valahogy igazságosan kellene elosztani, már amennyiben a népesség ügyében nemcsak a mennyiség, de a minőség – az életminőség – is számít.