Dühítő bérfeszültség: „Most vettek fel valakit – a fizetésem másfélszereséért!”

Egy közel ezerfős magyar vállalatnál kereken tíz nyitott pozíció van az IT osztályon. Informatikai szakemberekből Dunát lehet rekeszteni, elvben tehát semmi ok az aggodalomra. A jelentkezők végzettsége, tapasztalata általában megfelelő, jól is haladnak az állásinterjúk, egészen addig a pontig, amíg szóba nem kerül a fizetésigény. „Szeretném, ha közelítene az egymillióhoz!” – válaszolja a jelentkezők többsége az ott dolgozó HR-esek szerint. Amivel egyébként lőttek az esélyeiknek, ennyit a cég nem fizet. De kicsit kevesebbet igen, és máris a jelenlegi dolgozók bére fölött vagyunk 20-30 százalékkal.

Szintén magyar vállalat. Évről évre növekszik a profit, a bérek ehhez képest alig mozdulnak. Könyvelők, pénzügyesek, adószakértők sorra állnak fel a cégtől, az itteni (nettó átlag két-kétszázötvenezres) fizetések másfélszereséért (bár a bér csak az egyik tényező). A jelentkezőket – jellemzően a húszas, fiatal harmincas korosztályt – az interjúkon itt sem kell félteni. Szemrebbenés nélkül hangzik el a nettó 400-500 ezer, amit ez a cég az adószakértőknek nem egyszer ki is fizet. Az újakat ezután a régiek tanítják be, ilyenkor „pici” feszültséget jelent a fizetések közti különbség… Hiába akarja ugyanis titkolni a cég, hogy ki mennyit keres, pontosan tudja mindenki, mennyi az annyi.

Hosszasan lehetne még sorolni a példákat, ezek az esetek ugyanis nemcsak az IT szektorban vagy az alulfizetett könyvelőknél tipikusak. Kőművesek napi tizenöt alatt már nem mennek el, plusz ebéd. (Ami minimum háromszázezer, jó, nincsenek bejelentve.) A szerelők órabére a csillagos ég. Budapesten, a belvárosban egy új felszolgáló már nem egyszer ragaszkodik a nettó minimum háromszázezerhez, miközben a kollégái esetleg csak kétszázhúsz-kétszázötvenet visznek haza havonta. Sokszor pedig hiába ajánlanak jóval magasabb összeget, senki nem akar jelentkezni a betöltetlen állásra (lásd, vidéki óvónők vagy vidéki háziorvosok esete.) Egy állásinterjún szinte mindenki jóval többet kér, mint ami az ott dolgozók fizetése. A cégek pedig sokszor kénytelenek ezt megadni, hiszen a csapból is az folyik, hogy nehéz ma jó embert találni. Ennyire egyszerű lenne a képlet? Ha igen, mi a megoldás, és mit tehet az, aki tíz éve dolgozik ugyanannál a cégnél, de nem akar váltani?

„Hatalmas a munkaerőhiány a magyar munkaerőpiacon, legyen szó gyári munkásokról, vagy felsőfokú végzettséggel rendelkező szakemberekről, ráadásul ez – párhuzamosan a munkaerő kiáramlásával – egyre csak növekszik – mondta el az NLCafénak Pék Eszter, karriercoach és HR-szakember, az Aon Magyarország Kft. munkatársa. – A megnövekedett kereslet az elmúlt években magasabb bérigényekhez vezetett, valószínűleg ez a tendencia sem fog mostanában változni. Az emberek követik a híreket, hallják egymástól a történeteket, közben gyűlnek a saját tapasztalataik is. Észreveszik, hogy ha ma elküldik az önéletrajzukat néhány helyre, négy-öt ajánlatot is kapnak. Ezért válogatósabbak, magabiztosabbak lettek.”  

Mennyi az annyi? (Profimedia)

A szakember szerint az említett trend ellenére a cégeknek muszáj tisztában lenniük azzal, hogy a fizetés egyáltalán nem az egyetlen tényező, ami a munkavállalókat megtartja, vagy épp ellenkezőleg: elűzi. „Az új toborzást ma a jelenlegi munkaerő megtartása jelenti – folytatja Pék Eszter. – Tévhit, hogy az embereket egyedül a pénz érdekli. Nem megfizethető ugyanis, ha nem érzed jól magad. Ha rosszak a körülmények, ha megvisel a hangulat, ha hosszú távon nem látsz a munkádban perspektívát. Természetesen fontos a normális bérezés, de hacsak nem számít a családi kasszában tíz-húszezer forinttal több, illetve a tehetősebb rétegnél ötven-százezer forint, az emberek nem váltanak csak ezért. Ezt igazolják a cégünknél, az Aon Magyarországnál végzett saját kutatásaink is, amelyek kimutatták, hogy a fizetésemelés mindössze néhány hónapra elegendő ösztönzés a munkavállalóknak.”

Ágnes (35) sem a pénz miatt mondott fel a munkahelyén, pedig tényleg keveset keresett. Ő a már említett magyar cégnél dolgozott, adószakértőként. A fiatalabb új kollégát, akit ötvenezer forinttal magasabb fizetésért vették fel, ő tanította be. Ágnes egyedül él egy albérletben, jelentős pluszmunkát kell vállalnia, hogy kitermelje a saját költségeit. Mégsem az évek óta befagyott bére nyomasztotta a leginkább. „Nagyon szerettem a csapatot és a munkát, ami ráadásul elég kihívást is adott. Dohogtam a rengeteg túlóra miatt, amit evidensnek tartottak, de valószínűleg maradtam volna, ha van egy normális főnököm, aki emberszámba vesz. Érdekes, hogy egyetlen ember miatt mennyire el lehet veszíteni előbb-utóbb minden motivációt… Velem is valami ilyesmi történt. Ha a főnököm magatartásán azt éreztem volna, hogy fontos vagyok a cégnek (nemcsak a többi partnernek, akikkel együtt dolgozom), és hosszú távon terveznek velem, szerintem pénz ide vagy oda, nem váltok.”

Ágnes végül felmondott, ma már a konkurenciánál dolgozik, harminc százalékkal magasabb bérért, egy korábbinál sokkal jobb főnök mellett, ráadásul jóval kevesebbet kell túlóráznia. Eszébe sem jut, hogy visszamenjen. Nem úgy, mint a jogász végzettségű Katalinnak. „Folyamatosan kértem, hogy hat év után emeljenek végre a fizetésemen. Hiába. Tudtam, hogy az egyik konkurens cégnél a bérem másfélszereséért vesznek fel új alkalmazottat, hisz a kollégáim közül jó páran ott dolgoztak már. Volt egy visszatérő konfliktus is a csapatban, amit a felettesem képtelen volt megoldani, és ami rengeteg feszültséget okozott mindenkinek. A vége felé már nap mint nap gyomorgörccsel mentem be. Elegem lett. Kinéztem magamnak egy állást a munkaerőpiacon, és jelentkeztem. Meglepetésemre azonnal behívtak, a második kör után pedig szó nélkül megadták azt a pénzt, amit mondtam.” Katalin története itt nem ér véget, mert néhány hónappal később megkereste a régi főnöke. Kiderült, nem találtak senkit a piacon, akinek a tudása (és személyisége) Katalinéhoz hasonló. Visszahívták, a korábbinál magasabb fizetésért. Sőt, egy sor egyéb kérését is teljesítették. Önálló irodát kapott, rugalmasabb munkaidőt, és kevesebbet kellett túlóráznia.

Nyilvánvalóan kifizetődőbb, ha egy cég képes figyelembe venni a munkavállaló igényeit, mintha hónapokig betöltetlen az állás, majd másfélszeres szorzóért találnak valakit, netán visszahívják a régi dolgozót. De hogyan lehet a legkönnyebben megtartani ma a munkaerőt? Mi kell nekünk, dolgozóknak? Több szabadság? Rendszeres továbbképzés? Jövőkép? Ingyen kávé, ballonos víz?

Pék Eszter szerint az egyes ember munkavállalói élményét leginkább az befolyásolja, hogy adott-e a folyamatos párbeszéd a munkavállaló és a munkáltató között, az őszinte, jó viszony a vezetővel, aki valóban kíváncsi a beosztottja jelenlegi élethelyzetére, igényeire és motivációjára. „A munkavállalók nyitottak arra, hogy elmondják a véleményüket, ha látják, hogy van fogadókészség a túloldalon, és van lehetőség a változásra, változtatásra.” 

Lehet, hogy így van, ennek ellenére mi egy kicsit szkeptikusak maradunk. Nyitottság és megértő légkör ide vagy oda, igenis rosszul esik az embernek, ha az új kolléga több pénzt kap. Egyrészt érthető, hogy a piaci viszonyok megváltoztak, ugyanakkor a régiek már bizonyítottak, és nem mellesleg ők lojálisak a céghez, pedig éppenséggel ők is válthatnának… Ezért is dühítő, hogy érdemi béremelésről a régi dolgozók esetén valahogy ritkábban hallani.

Kinek ezért, kinek azért, egyszer eljöhet az a pont, amikor elkezdünk körülnézni a piacon. A szakember szerint – kellő önismerettel, megfelelő kommunikációval és felkészültséggel – jó eséllyel sokkal jobb fizetésre szerződhetünk egy új munkahelyen. Számoljuk azonban vele, hogy az új munkahelyre való beilleszkedésnek, az új rendszerek megtanulásának is van „költsége”, amit nekünk kell állnunk. Így az a dilemma, hogy mikor éri meg váltani, és mennyit nyer ezzel az ember valójában, soha nem egyszerű.