Szeretnél értesítést kapni?

Az értesítések bármikor kikapcsolhatók a böngésző beállításaiban.

Engedélyezem Nem kérem
Aktuális

„Én viszketek attól, ha a rendszert szidják” – interjú Joós Andrea élménybiológussal

Alázattal áll a munkájához és ahhoz, hogy sztárpedagógusként is emlegetik. Azt mondja, nagyon sok a kiváló tanár Magyarországon, akik 21. századi módszereket alkalmaznak, de ők nem állnak ki, nem csinálnak weboldalt. Joós Andrea azért szeretne tenni, hogy ők és a jövő pedagógusai sokáig lelkesek maradjanak.

Hol tanítasz mostanság?

Korábban több középiskolában is óraadó voltam, jelenleg csak a tehetséggondozásban tanítok, iskolában nem. Kéthetente vidéki nagyvárosokban foglalkozom fiatalokkal a Mathias Corvinus Collegium Fiatal Tehetség Programjának keretében. Olyan szaktanárokat hívnak meg, akik különféle innovatív módszerekkel tanítanak.

Joós Andrea biológia-környezettan szakos tanár, tréner, tudománykommunikációs szakember. Korábban televíziós műsorkészítőként is dolgozott Lévai Balázs szerkesztő-rendező-műsorvezető-producer mellett. 2014-től a Klubrádió tudományos és egészségügyi műsorainak volt szerkesztő-műsorvezetője.

Tanári munkája során elsősorban az élménypedagógia és a tapasztalati tanulás módszereit alkalmazza. Abban hisz, hogy az órát kell a diákokra formálni, nem pedig fordítva. A Deák Téri Evangélikus Gimnázium diákjai a 2015/16-os tanévben az év tanárának választották. 2015 tavaszán a TEDxDanubia nagykonferencián tartott előadást „A tanári pálya márpedig menő!” címmel. 2017 novemberében jelent meg első, felnőtteknek szóló anatómiai színezőkönyve, a Szívtetkó.

Nagyon klasszak a rajzaid a színeződben. Tanultad ezt?

Nem, de nagyon sokat rajzoltam mindig. A kamaszkorom azzal telt, hogy becsuktam a szobám ajtaját, kemény rockot hallgattam, és népi motívumokat rajzoltam. Később ezt összekötöttem a biológiával: emberi szerveket díszítettem népi motívumokkal, és ebből lett egy egyedi stílus. Aztán egy kollégám meglátta, ő javasolta, hogy lehetne belőle színező. Amikor beteg voltam, mindennap készítettem egy rajzot a testemről, ami öngyógyításként is hatott. Aztán egy Kickstarter-akcióval megvalósult a színező. Sokan rendelték, betegeknek is. Az édesapám és az egyik bátyám orvos, az emberi test iránti érdeklődésemet ők is erősítették. Most készítettem egy könyvet csak a szívről, amelyben a rajzok mellett fontos információk is vannak. Éppen ma küldtem nyomdába.

Láttam az oldaladon, hogy a rajzaid is az élménybiológa részei. Hogyan lettél élménybiológus, és mit jelent ez egyáltalán?

Egy kollégám mondta egyszer: Andikám, te élménybiológus vagy. Nagyon megtetszett ez a szó. Csináltam egy Facebook-oldalt, ahová biológiai témájú, érdekes dolgokat, vicceket tettem ki. Kiderült, hogy sok embert érdekel egy tudomány népszerűsítésének ez a formája. Így lett brand ebből. Az Élménybiológia elsősorban tudománykommunikációs blog, másodsorban oktatási stílus.

Joós Andrea (Fotó: Nagy Mihály)

Sokat lehet hallani az egyedi számonkérési módszereidről. Meg arról, hogy óra közben „dumaidőt” alkalmazol, ha úgy érzed, hogy kell egy kis szusszanás. Vagy hogy csirkeszárnyat meg disznószívet boncoltok a gyerekekkel. A kezdetektől alkalmazod ezeket a módszereket?

Elkezdtem tanítani, és rájöttem, hogy nem akarok olyan tanár lenni, mint amilyenné válhatnék: krétadobálóssá, naplócsapkodóssá. Nagyon nem tetszett. Úgy döntöttem, „meghekkelem saját magamat”. Bevezettem új módszereket, és egy új osztályban már így kezdtem a tanítást, a régiekben pedig fokozatosan hoztam be új dolgokat. Videófeleletet, csoportos feleletet, páros dolgozatírást, rádióműsor-készítést, a gamification elemeit vagy a tanarblog.hu eszközeit. Persze az egész sokkal melósabb az első évben, mert az egész tananyagot át kell dolgozni, és közben alkalmazkodni kell a körülményekhez, ami nem könnyű, ugyanis szaktanárként sokkal kevesebb idő van megismerni a gyerekeket. Azt azért hozzátenném, hogy ezeket a módszereket velem párhuzamosan több száz tanár alkalmazza, szóval nem az én találmányaim, csak mások nem kommunikálják ezt hangosan.

Sztár vagy?

Minden tanár sztár egy kicsit.

Na jó, de te ismert vagy, a TED-es előadás óta sokat lehet hallani rólad médiaszerte.

Vállalom: szeretek szerepelni, miközben ez nagy felelősséggel jár. Kapok visszajelzéseket tanároktól, tanárszakos hallgatóktól, hogy „hú, Andrea, de jó, hogy kimondod ezeket a dolgokat, most végre úgy érzem, nem vagyok egyedül”. Ha tehetem, szívesen találkozom is velük egy beszélgetésre. De ez nem arról szól, szerencsére, hogy osztom az észt, hanem pont fordítva: én is töltődöm, együtt ötletelünk.

Szívtetkó szervszínező (Fotó: Nagy Mihály)

Egy tanárnak mindig a helyzet magaslatán kell állnia? Esetleg érezted már magad tehetetlennek?

Persze, legutóbb Kecskeméten. Még sírtam is utána. Dühös lettem egy diákra, és elragadtak az érzelmek. Ez a pálya olyan, hogy újra és újra előállnak szituációk, amelyekre nem tudsz felkészülni. Pedig amúgy imádok viselkedészavaros fiatalokkal foglalkozni, magam is az voltam gyerekként. Ha anno diagnosztizálták volna az ADHD-t, én lettem volna a mintapéldány.

Nehéz elfogadni, hogy te sem tudsz mindenkivel boldogulni?

Minden tanárnál megvan az alapmotiváció, az, hogy miért választotta ezt a pályát. A legtöbben hatalommotiváltak, és nagyon sokan szereplésmotiváltak. Én olyan vagyok, hogy szeretem az irányításom alatt tudni az eseményeket. Ha ismerem a motivációmat, tudok vele mit kezdeni: a hajtóerőt fel tudom használni adott szituációban. Mérgelődöm, aztán egy nappal később már csitítom magam: néha hagyni kell, hogy a dolgok csak úgy maguktól megtörténjenek. A kudarc mindig segít változtatni, bár nagyon sok energiát emészt fel. Nekem egyébként nem is célom, hogy mindenki áhítattal nézzen. A gyerekek fejlődése szempontjából sokkal jobb, ha vitatkozunk. Ez tulajdonképpen egyfajta tanári evolúció is: az éncentrikusságból eljutsz oda, hogy valójában azért dolgozol, azért vagy a helyeden, hogy a gyerekek fejlődjenek.

Fotó: Mathias Corvinus Collegium

Azt hallom tanároktól, hogy alig van mozgásterük. Szerinted el lehet várni tőlük, hogy még újítsanak? És az új módszereiket elfogadtassák a vezetőikkel, a szülőkkel, a gyerekekkel?

Bennem kalandvágy van, szeretem a kihívásokat, és sokat beszélek a munkámról. De tudom, hogy a legtöbben épp hogy a víz fölött tartják a fejüket. Ezért azt lehet csak mondani, hogy te a saját hatáskörödben ezt és ezt teheted. Ha van energiád, kedved, tanárként alkalmazz új módszereket. Igazgatóként menj el vezetői képzésre. Minden szinten lehet tenni. És minden szinten lehet azt mondani, hogy bocs, nem az én hibám, hanem a tiétek.

Sajnos mindenhol jellemző az egymásra mutogatás meg a konfliktuskerülés. Ritka, hogy az oktatási rendszer tagjai kiálljanak magukért, az elképzelésükért.

Nagyon félelmetes dolog kilépni a komfortzónából. Azt mondani, hogy megállítom a rutinomat, amit tíz éve csinálok napi tíz órában, és fejest ugrok a végtelenbe. Nem tudhatod előre, hogy mi fog kisülni a dologból. Mindemellett jól kell tudni kommunikálni, konfliktust kezelni, az is igaz.

Volt már konfliktusod az egyéni stílusod miatt?

Van egy diák, aki nem áll velem szóba, és igaza van. Mert valahol miattam nem sikerült a felvételije. Nem a lexikális tudásra fektettem a hangsúlyt, neki pedig arra lett volna szüksége. Nem jól kértem számon rajta a tananyagot. Beismertem, hogy hibáztam. Egyébként félévente kérek anonim visszajelzést a módszereimről a gyerekektől. De talán ez is azért olyan magától értetődő, mert Y-generációsként nem nagy ügy nekem összerakni egy Google sheetet. Ezt egy idősebb tanártól nem feltétlen lehet elvárni.

Fotó: Turchányi Dániel

Pedig sokan azt mondják, hogy a tanároknak alkalmazkodni kellene a Z-generációhoz.

Igen, sokat lehetne és kellene tanulni tőlük. Amúgy meg túl sok „kellene” meg „lehetne” van. Talán elég lenne, hogy amire van ráhatásom, azon változtassak, és higgyem el, hogy az tényleg számít és értékes.

Neked van kihez fordulnod nehéz helyzetekben?

Volt egy külföldi mentorom, de sajnos már meghalt. Ő volt az, akinek megírtam a konfliktusaimat, és azzal segített, hogy visszakérdezett, segített rávezetni a probléma okára. Most nincs szupervízorom, a páromnak szoktam elsírni magam, aki egyébként szintén ügyes kérdéseket tesz fel. És sokat imádkozom. Katolikus nevelést kaptam, amiből egy időben nagyon elegem lett, de úgy hat éve visszatértem a hithez. Azt a fajta spiritualitást, amire szükségem van, a jezsuitáknál találtam meg. Megtanultam meditálni – ez most napi szinten jól jön. 

A saját tanáraid is inspiráltak arra, hogy ezt a pályát válaszd? 

Volt néhány nagyon inspiráló köztük. A biológiatanárom például klasszikus stílusú pedagógus volt, de konzekvens, nagyon szerettem. A magyartanárom önmagát adta, ezt várta tőlünk is, és az órákon partneri, őszinte beszélgetéseink voltak. Imádtam. De őket sem szerette mindenki, amit akkor nem értettem. Később tanárként rájöttem, hogy nem lehet mindenkinek megfelelni. Eltelt pár év persze, és eleinte nagyon nehéz volt, mert elhatároztam, hogy én leszek a jó fej Andi néni. Nagy megkönnyebbülés volt, amikor el tudtam engedni ezt.

Fotó: Kőrösi András

Azt mondtad, megkeresnek hallgatók is. Nekik mit szoktál tanácsolni?

Leginkább azt, hogy mielőtt tanítanak, próbáljanak ki más munkát is, ha tehetik, akár külföldön. Azért, hogy más helyzetekben is jobban megismerjék önmagukat. Azt gondolom, hogy egy tanárnak az első és legfontosabb feladata az, hogy önmaga tudjon lenni, mert csak úgy tudja segíteni ugyanebben a diákokat.

Ezen a pályán sokak problémája a kiégés.

Oké, nézzünk meg egy tanárt, aki tehetséges, pszichológiailag is rátermett, jól kezeli a konfliktusokat, de mondjuk öt év alatt a túlterheltség miatt kiég. Ezt nézhetjük úgy is, hogy borzasztó. De úgy is, hogy letanított öt évet, és azalatt inspirált egy csomó gyereket. Ez önmagában nagy dolog.

Hiszel abban, hogy az emberek előbb-utóbb változtatnak a hozzáállásukon?

Én abban hiszek, hogy az embereket inspirálni lehet. Gandhi mondja: „be the change you wish to see in the world” („te magad légy a változás, amit látni szeretnél a világban” – a szerk.). Ha azt akarom látni, hogy a diák kiálljon magáért, szülőként, tanárként példát kell mutatnom. Ha azt akarom, hogy tudjon bocsánatot kérni, akkor nekem kell először bocsánatot kérni tőle.

Sajnos szinte mindenhol vannak pedagógusok, akikkel úgy vagyunk, hogy felesleges vitába keveredni velük, inkább hagyjuk. Tudod, akiknek a viselkedéséből az jön át, mennyire frusztráltak. Persze sajnáljuk őket is, de annyira szomorú, hogy a gyerekeknek kell szenvedni miattuk. Vagy a rendszer miatt, amitől ilyenné váltak…

Először is, én viszketek attól, ha a rendszert szidják. Tudjuk, hogy a rendszer rossz, de azzal nem leszünk előrébb, ha csak szidjuk. Ha tehetünk bármit is hatóságként, pedagógusként, szülőként, gyerekként azért, hogy a helyzet, amiben vagyunk, jobb legyen, akkor tegyünk!

Fotó: Nagy Mihály

Közben a szülők inkább sorra veszik ki a gyereküket az állami rendszerből.

Valószínűleg én magam is ezt tenném, ha lenne gyerekem. Sajnos érthető, hogy azok, akik megtehetik, főleg az értelmiségi középosztály tagjai, kimentik a gyerekeiket, elviszik őket magániskolákba, tanulócsoportokba. Közben az olló egyre nyílik, mert a hátrányosabb helyzetűek, akiknek nem áll módjukban ezt tenni, egyre rosszabb körülmények között vannak. És ne higgyük, hogy ez csak Magyarországon probléma, Európa-szerte gond van az oktatási rendszerrel, néhány országot leszámítva. Viszont azzal, hogy kihúzom a gyerekemet, nincs megoldva a helyzet, legfeljebb a sajátom.

Te hol kezdenél bele a javításba?

Szerintem azzal kellene foglalkozni, hogy a tanárokba fektessünk. Nem úgy, hogy még egy bőrt lehúzunk róluk, hanem végre adni kellene nekik valamit. Mondjuk, legyen egy órájuk hetente, amikor relaxálhatnak. Nem kötelező programokkal terhelném őket, hanem töltődési lehetőséget biztosítanék. Már egy ideje gondolkozom egy olyan finanszírozási rendszer kidolgozásán, amely azokat a cégeket, csoportokat, magánszemélyeket fogná össze, akik tudnak és akarnak segíteni. Szerintem sok ember csak a lehetőségre vár. Évek óta tartok előadásokat, tréningeket, dolgoztam csapatépítő programokban. Sok munkavállalónak tartottam inspirációs előadásokat. Ebből a tanárok úgy profitálhatnának, hogy amikor egy cég megrendel egy ilyen programot, egyúttal megrendelné a tréninget egy tanári karnak is. Én látok nyitottságot a társadalmi felelősségvállalásra, ráadásul a közoktatás egy olyan terület, amely mindenkit érint.

Tetszik, hogy mindenben a pozitívat keresed.

Nemrég olvastam egy cikket, amelyben egy Afrikába járó magyar orvos, dr. Fodor Réka mesél a missziós tevékenységéről. Mélyszegénységben élő emberek között dolgozik nap mint nap, akik a sokszor kilátástalan helyzetük ellenére jókedvűek. Meg is kérdezte őket, hogy miért mosolyognak. Mire a válasz csak annyi volt: te miért nem? Ez nagyon szíven ütött. Tényleg, mi miért is nem?

Ha kommentelni, beszélgetni, vitatkozni szeretnél, vagy csak megosztanád a véleményedet másokkal, az nlc Facebook-oldalán teheted meg.

Címlap

top