„A nyomornak nincs vallása” – megkerestük Kárpátalja legszegényebb magyarjait

Azt hittem, tudom, hogy néz ki a szegénység. Jártam én már mindenhol a kelet-magyarországi zsákfalvaktól a Hős utcai horrorépületeken át a szedett-vedett vagy éppen illegálisan elfoglalt erdei hajléktalankunyhókig mindenhol, meghallgattam az ott élők általában teljesen reményvesztett történeteit, láttam a civilek erőfeszítéseit, a helyi politikusok széttárt karját, a kommentelőktől pedig azt is tudom, hogy a szegény emberek hibája, hogy szegények, el kellene menni dolgozni, és igenis be lehet költözni azokba a szállókba.

Aztán elmentem Kárpátaljára, és rájöttem, hogy eddig nem tudtam, hogy néz ki a szegénység.

Fotó: Neményi Márton

Amikor a magyarországi szegénységet járjuk körbe, mindig képesek vagyunk legalább utalni a megoldásra, és arra, hogy ehhez képest hogy csinálják (rosszul) azok, akik akár tehetnének is valamit. Lehet, hogy reménytelennek tűnik a helyzet, de valami kiút azért mindig akad. Akit kilakoltatnak, annak elvileg van hova mennie, legfeljebb nem kér belőle; akinek tényleg semmije nincsen, az valami kis segélyt csak-csak kérhet; aki éhes, az előbb-utóbb talál egy sort, ahova beáll, és jóllakik. Kárpátalján mindez nincs meg.

Fotó: Neményi Márton

Itt ha szegény vagy (és még magyar is), esélyed sincs kitörni, mert nincs hova. Nincs munka, nincs segély, nincs felzárkóztatás, állami, önkormányzati és civil projektek, csak a szegénység van, és az ezzel járó semmittevés, meg a várakozás a legközelebbi kisbuszra, amiből talán neked is jut egy műanyag zacskónyi kenyér, pelenka, mosószer.

Fotó: Neményi Márton

Sokat elmond a kárpátaljai magyarok helyzetéről, hogy azt sem tudjuk, hányan vannak. Az biztos, hogy 18 éve még 150 ezren voltak (a terület teljes lakossága ekkor egy és negyed milliós volt), hét éve 140 ezresre becsülték a magyar lélekszámot, a lassú, de kíméletlen kihalás, a válságok miatti kivándorlás és a háború miatt ez a szám ma biztosan jóval kisebb, 130 ezernél nincsenek többen.

Fotó: Neményi Márton

De nemcsak azt nem tudjuk, pontosan hányan vannak, hanem azt sem – vagyis egyre kevésbé tudjuk –, hogy mit jelent az, hogy magyar. Azontúl, hogy természetesen mindenki képes válaszolni a kérdésre: annak vallja-e magát vagy sem, etnikailag, kulturálisan, társadalmilag és úgy általában ennél vegyesebb társaságot nem nagyon találunk Európában. Nemcsak azért, mert sok nemzetiség és vallás él egymás mellett (hegyén-hátán), hanem mert rengetegen maguk sem tudják, kik és mik.

Fotó: Neményi Márton

„Van itt minden az ukrán mellett az orosztól a zsidón át a tatárig” – ezt Fodor Gusztáv, a Magyar Református Szeretetszolgálat lelkésze és koordinátora meséli, miközben Beregszász felé zötykölődünk egy adományokkal teli kisbusszal. A népcsoportok intenzíven keverednek, ami Kárpátalját illeti, mára valószínűleg mindenkiben van mindenből legalább egy kicsi. Beregszász a magyar központ, a 24 ezres város több mint fele magyar, így ott még nekik erősebb a gravitációjuk, a betelepülők jó eséllyel elmagyarosodnak, bárhol máshol azonban inkább ukránosodnak. Bárkit kérdezünk, ugyanazt mondja: az ukrán döntéshozóknak nem csak nem áll érdekükben a magyar kultúra megőrzése, hanem ott ugrasztják össze a népeket, ahol csak tudják.

Fotó: Neményi Márton

„A magyar kisebbség 75 százaléka kistelepülésen él, s az anyanyelvű képzési lehetőség hiányosságai miatt döntően alacsonyabb társadalmi presztízsű foglalkozást űz (alig van például magyar jogász), így nagymértékben ki van téve a munkanélküliség veszélyének.” Így fogalmaz diplomatikusan a kárpátaljai magyarság helyzetét körbejáró 2006-os tanulmány, amely megjegyzi, hogy hiába a megnyugtató számok (akkoriban öt-hat százalék volt a nem dolgozók aránya), a látens munkanélküliség (a kényszerszabadságon lévők, a részmunkaidősök, az alkalmi munkákból tengődők száma) hatalmas. Idéznénk frissebb adatokat, de ehhez hasonló kutatás azóta sem készült – és ez ugye még a válság előtti kép.

Fotó: Neményi Márton

Hogy hol tart a térség az Európai Unióhoz képest (amelybe innen nézve bőven beletartozunk mi is), az rögtön az utakon is látszik és érződik, vagyis azok hiányán: a főutakat leszámítva több a kátyú, mint az aszfalt. Vagy azért kavarodik fel az ember gyomra, mert kerülgeti a krátereket, vagy azért, mert áthajt rajtuk. Gusztáv lelkész rutinosan alkalmazza mindkettőt, látja, mi az, amit kibír a szolgálati kisbusz, és mi az, amit jobb elkerülni, és persze figyelni kell arra is, mit választ az előttünk szlalomozó rendőrautó, a velünk szembe szerencsétlenkedő kombájn és az út szélén túlélni igyekvő biciklis. Mindezt hegyek (mármint igazi hegyek, nem olyanok, mint amiket mi itthon hegynek hívunk) árnyékában. Kárpátalja négyötöde hegyvidék, a legmagasabb kétszer akkora, mint a Mátra, groteszk, hogy milyen szép tájakon találjuk meg a szegénységet.

Fotó: Neményi Márton

– írja le jól irányzott metaforával Kárpátalját a lelkész, aki csukott szemmel is eltalálna a helyi viszonylatban is súlyosnak számító házakhoz, ahol tényleg a legszegényebbek laknak, már ha ezt lakhatásnak lehet nevezni. Hetente többször kerülnek a szeretetszolgálat munkatársai és aktivistái, hogy eljuttassák az alapvető élelmiszerekkel és tisztasági csomaggal megpakolt fehér zacskókat a rászorulóknak, akik senki mástól nem számíthatnak semmire.

Fotó: Neményi Márton

„Ukrajnában nincs szociális háló, nincsenek segélyek, ellátórendszer, munkalehetőség” – taglalja Fodor Gusztáv. Akinek tehát nincs munkája, az szó szerint a túlélésre játszik. Ezen a téren az államot az egyházak próbálják helyettesíteni, például a reformátusok – itt ők működtetik a legnagyobb és leghatékonyabb segélyszervezetet. Felekezethez tartozni itt tehát egy kicsit mást jelent, mint Budapesten. Arról persze szó sincs, hogy e szerint válogatnák meg, kinek segítenek, a zacskó és az egy-két barátságos mondat baptistáknak, katolikusoknak, görög-keletieknek, zsidóknak és ateistáknak is jár.

Fotó: Neményi Márton

Csak ők, csak idén 200 milliós értékű segélyt terveznek kiosztani, ebben benne van az óvoda- és iskolafejlesztés, táboroztatás, tanszergyűjtés, a fogyatékosok segítsége, az egészségügyi tűzoltás és persze maguk a csomagok. 

Fotó: Neményi Márton

A rászorulók mindenhol fegyelmezetten várják, hogy sorra kerüljenek, feszültségnek, tülekedésnek nyoma sincs. Úgy, hogy mindenki pontosan tudja: nem jut mindenkinek. A cserélgetés és a seftelés csak odabent, a színfalak mögött indul be, ezzel nincs mit tenni, joguk van hozzá. Aki kimarad, azt pár nap múlva előre engedik. Aki pedig lejönni sem tud a csomagért, ahhoz a csomag megy fel.

Fotó: Neményi Márton

Beregszász legszélén áll egy ránézésre is életveszélyes, pár hónapja kiégett épület, ahova visszaköltöztek, ahogy elszállt a füst, és azóta is ott élnek a koromban, közművek nélkül. Ehhez képest a két hírhedt Hős utcai tömb Four Seasons.

Fotó: Neményi Márton

Ezzel együtt is flottul megy az adományosztás, hála a kiskamasz Erzsikének, aki magára vállalta a szervezést a távol lévő anyukája helyett: rászorultsági listát készített, és név szerint szólította azt, aki jöhet a csomagért. Megtermett, felnőtt férfiak ugrottak a szavára, nem is volt kérdés, ki a főnök. Ha pár száz kilométerrel arrébb és két létrafokkal feljebb születik, most diákönkormányzati elnök lenne egy elit gimiben.

Fotó: Neményi Márton

A kisbuszban zötykölődve megkérdezem, hogyan menthetők meg az ilyen tehetségek, mielőtt elvesznének. Síri csend.