„Mónika bennem van, és ki akar törni” – egy transzszexuális nő, aki apaként él

1972-ben nehezen akartam megszületni, két-három héttel hordott túl anyám egy borzalmasként leírt kórházban és körülmények között Budapesten. Apám nem volt jelen a szülésnél, be sem ment a kórházba, inkább a hétvégi nyaralót választotta. Hatéves koromig semmi emlékem nincsen az életről, fogalmam sincs, milyen bölcsődébe, óvodába jártam, mintha ezt valami kitörölte volna az emlékeimből. Az biztos, hogy szüleimnek hamar vissza kellett menniük dolgozni, így én a helyi bölcsődében kötöttem ki. Az óvodai évek hasonlóan teltek. Pár fekete-fehér kép megmaradt abból az időből, ezekről a képekről egy szomorú, szőke, hosszú hajú gyerek néz ma vissza rám.

Szinte mindennap bepisiltem, ezzel „vittem színt” az óvónők szocialista apátiájába, amit ők sorozatos megalázásokkal honoráltak – anyám elmondásából tudom. Egyedüli gyerekként nőttem fel annak ellenére, hogy nyolcéves koromban lett volna egy testvérem, akit anyám elvetetett végül, mert az orvosok azt javasolták, illetve apám sem nagyon rajongott volna egy újabb gyerekért.

Az iskolás évek nehezen indultak, kiközösítések és csúfolódások tarkították az első éveket. Nem voltak barátaim, magányosan mászkáltam az udvaron, focizni sem igazán tudtam, mint a többi fiú. Tíz-tizenkét éves koromban már voltak barátaim, és ahogy az lenni szokott ilyen korban, én is szerelmes lettem. Nem mertem elmondani a másik osztályba járó lánynak, addig halogattam a dolgot, míg tizennégy évesek lettünk, és mindenki szétszéledt az iskolából. A szerelem érzése hamar feledésbe merült, és felváltotta valami szokatlan, nyugtalan keresés, kutatás. Valaki hiányzott mellőlem, belőlem, mintha nem lettem volna egész ember. Elkezdtem figyelni az utcán a nőket, és szinte mindenkiben kerestem valakit. Nem a régi szerelmemet, hanem egy nőt, akiről azt sem tudtam, kicsoda.

Harisnyák és tűsarkúk

Tizennégy éves koromban anyám harisnyáit és cipőit kezdtem el titokban hordani, majd hamar magamnak is elkezdtem venni harisnyákat és magas sarkú cipőket.Amikor felvettem ezeket, egyre inkább azt éreztem, hogy megtaláltam a másik felemet. Hogy az, akit az utcán a nőkben kerestem, az bennem van. Ilyenkor előbújt Mónika, és én megéltem őt, sőt arra vágytam tizennégy évesen, hogy ne maradjon rejtve. Őt nem titkolni kell, ő az én részem. Így már tizennégy évesen női ruhákban mászkáltam az utcákon, és nagyon élveztem azt, hogy Mónika él, én adtam életet neki. Ekkor kezdtem érdeklődni a rockzene iránt, és elkezdtem szép hosszú, szőke sörényt növeszteni, amit természetesen a szüleim elleneztek. A szűk rockerfarmer viszont valahogy elment náluk. Vettem egy női sztreccsfarmert, amiben iskolába is jártam. Imádtam, mert a kicsit hosszabb hajjal és ezzel a nadrággal már a mindennapokban is meg tudtam élni a női belsőmet.

Tizenöt éves lehettem, amikor megjelent nálunk is az internet, kezdetleges kis analóg modemekkel, és ez kinyitotta a világot. Angolból már jó voltam, így elkezdtem kutatni a külföldi oldalakat, és próbáltam minél több információhoz jutni. Véletlenül ráakadtam egy induló transzvesztita klubra. Pár találkozó volt is egy-két sráccal, együtt öltöztünk át, és jártunk az utcákon. Egyikük annyira bátor és határozott volt már akkor, hogy döntött, és elindult a hormonkezelés útján. Azóta is nagyon bánom, hogy nem tartottam vele, pedig hívott magával. A csoport aztán szétszéledt, én pedig tovább éltem magányos travi életemet. Nem voltak barátaim. A suliban visszafogottabban, otthon, utcán, vásárláskor nőiesebben, Mónikaként éltem az életet, amikor a szüleim nem látták. Nem tudtak semmiről.

Apám szempillája vagyok?

Egy alkalommal viszont a vasárnapi reggelire apám váratlanul kifestett szempillákkal érkezett, mire anyám elzavarta az asztaltól. Bár magam akkor már vastagon éltem duális belső életemet Mónikával, apám megnyilvánulását nem tudtam hova tenni. Soha többé nem is volt ez téma nálunk.

Tizenhat éves korom körül aztán egy véletlen összehozott egy lánnyal, akivel jártunk egy évet, de utólag arra jöttem rá, hogy benne is csak egy lányt kerestem újra. Valakit, akit korábban. Időben megérkezett a behívó a katonai szolgálatra. Minden pillanatát utáltam, kirázott a hideg, amikor katonásdit kellett játszani fegyverekkel. A barátnőm ekkor el is hagyott. Miután vége lett a rémálomnak, elég hamar jött egy újabb lány, akivel – a mai napig nem tudom, miért, de – hirtelen összeházasodtunk, és huszonhárom évesen megkezdtem önálló életemet. Külön lakásban, új feleségemmel.

Mónikaként éltem az életet, amikor a szüleim nem látták (Képünk illusztráció – Fotó: istock)

Hét év hármasban egy házasságban

Hamar kiderült, hogy nem tudunk férfi-női kapcsolatban élni. Nálam pár hónap után visszatért Mónika, és még erőteljesebben kopogtatott belül, hogy szeretne élni. Újra életre kelt. Először titokban, aztán már otthon, végül nyilvánosan is. A feleségem nem szerette, de próbálta megérteni, és hét évet éltünk le így hármasban. Ő, Mónika és egy férfitest. Elváltunk, mert már csak egymás mellett élt három ember, érzelmi, testi kapcsolat pedig már nagyon rég nem volt közöttük.  

Egyedül maradtam Mónikával, és teljesen összezavarodtam. Ki vagyok én, Mónikaként éljek tovább, vagy sem? Ebben az időben már stabil, jól fizető munkám volt, az egzisztenciám egyre jobban megszilárdult: saját lakás, autó, megtakarítás. Most akkor hogyan tovább? Bizonytalanul írtam a randivonalra, és három-négy találkozás után egymásra találtunk egy lánnyal. Én Mónikát láttam benne is, és úgy éreztem, megtaláltam magamon kívül azt, akit keresek. Megmondtam neki, hogy él bennem egy nő is, időként női ruhákat hordok, de a hormonok úgy intézték a dolgokat, hogy ő túllépett ezen, és kisvártatva ismét egy házasságban találtam magam. Fél év után Mónika eltűnt a lányból (nem is volt benne igazából), és bennem ébredt fel újra.

Végleg megértettem: Mónika abban a lányban sincs meg, ő bennem van. Titokban újra életre kelt. Minden alkalommal, amikor csak lehetett, élt, lélegzett, és végre boldog volt.

Persze nem maradhatott sokáig titokban, előbb-utóbb lebukik az ember, én is lebuktam. Balhé, kiabálás…, de együtt maradtunk. A bűntudat bennem – mint korábban sokszor – felébredt, és próbáltam Mónikát kinyírni, elnyomni, visszatuszkolni a palackba. Minden női cuccomtól megszabadultam immár nem is tudom hányadszor (úgy egymillió forint van Mónika felszerelésében, ruháiban), és megpróbáltam elfelejteni őt. Nem ment, mert ő a részem.

Már a harmincas éveim közepén jártam, amikor előkerült a gyerekkérdés. A szexuális életünk közel sem volt jó, ennek több oka is lehetett (köztük persze Mónika is).  Az érzelmek hamar kihűltek, és így már nehéz volt természetes úton megoldani. Elkezdtünk mindenféle hormonkezelést végezni a feleségemnél. Rengeteg inszemináció, lombikprogram, körülbelül 600 ezer forint és két-három év után feladtuk. Hogy miért akartam gyereket? Ez jó kérdés. Azt gondoltam, ha lenne gyerekem, Mónika végleg háttérbe kerülne, és apaként élhetnék egy boldog családban. De gyerek nem lett, Mónika maradt.

Mónikától meg kell szabadulni

Feleségem otthon volt a kezelések miatt, illetve annyira jól fizető állasom volt, hogy nem is volt szükség rá, hogy dolgozzon. Ekkor kezdett el egyre jobban foglalkozni Istennel és a katolikus vallással. Egyre többet beszélt nekem megtérésekről, csodákról, alkoholisták gyógyultak ki, drogosok hagyták el a tűt. Én teljesen ateista voltam, ilyen családban nőttem fel, még egy imát sem tudtam elmondani. 2006. december 1-jén úgy keltem fel, hogy Isten hív. Menjek el egy misszióba, segítsek embereken, és akkor ő is segíteni fog rajtam.

Ezekben az években Mónikára úgy tekintettem, mint egy beteg gócra magamban, amitől meg kell szabadulni. Azt gondoltam, Isten segítségével minden lehetséges, így elmentem én is egy-egy misére. De nem éreztem semmit, amit állítólag kellett volna. A misszióból persze nem lett semmi, nem kötöttem ki Afrikában beteg gyerekek mellett, de elmentem a Mária Rádióba, és jelentkeztem önkéntes stúdiómunkásnak. Jártuk a templomokat, így találkoztam Székely János lelki gyakorlataival. Az ő beszédei kezdtek elvarázsolni, és a templomi közösség „beszívott”. Nagyon hamar egy családos közösségben találtuk magunkat, ahol szerető emberek vettek körül minket, és egy hittancsoportban megtanították nekünk a hit alapjait. Faltam mindent, ami Istennel kapcsolatos. Kerestem, kutattam, vártam a csodát. Minden imában kértem Istent, hogy gyógyítson meg, vegye el Mónikát, és élhessek normális életet. A katolicizmus egyik sajátossága a folyamatos bűntudat kérdése, nem csoda, hogy a bűntudatom ezerszeresére nőtt, kezdtem magam egy semmire nem jó embernek tartani.

Pasik, anyák, gyerekek

Mónika ekkor is jelen volt. Hol el tudtam nyomni egy kicsit, hol erősebben jött, folyamatosan kidobtam, vettem, kidobtam, vettem a ruhákat neki, sokszor már az őrület határán voltam. Ekkor kezdtem el egy szexcsetoldalon férfiak társaságát keresni, és nagyon hamar rengeteg pozitív visszajelzést kaptam tőlük. Egyszerűen odavoltak értem, megőrültek a lábaimért, a testemért, mindenki le akart fektetni. Én pedig elkezdtem ebben lubickolni.

Eleinte csak cseteltünk, majd valódi találkozások következtek, amikre Mónikaként mentem el. Őrjítően hangzik, de hamar megtaláltam a boldogságomat a pasik kezei közt. Az ujjaim köré csavartam őket, és imádtam ezt a helyzetet, de nem szexet kerestem velük, csak Mónikának szerettem volna egy társat. Férfitársat, aki nőként kezel, megért engem és szereti Mónikát. De be kellett látnom, hogy egy ilyen helyen mindenki szexet akar, mást nem.

2011-ben teljességgel érthetetlen és isteni csodának tekinthető módon a feleségem terhes lett. A fiam születése azonban semmit nem változtatott Mónika státuszán, sőt előjöttek az „anyai” ösztönök, és hirtelen mintha két anyja lett volna a gyereknek…

Apám titka

Hat évvel ezelőtt aztán gyökeresen megváltozott az életem. 2013-ban cisztát találtak bennem, és a teljes lépemet el kellett távolítani. A szüleimet – amióta huszonhárom évesen külön laktam – ritkábban láttam, főleg hétvégenként. De az feltűnt, hogy apám is „rohamos” léptekben halad a transzszexualizmus útján. Borotválta a lábát, a körmei hosszúak voltak… Akkor értettem meg, hogy az a szempillakifestés nem volt véletlen. Nem igazán ismertem őt. Annyit láttam, hogy olyan, mint én, de nem éreztem semmilyen kapcsolatot közöttünk sem apa-fia viszonylatban, sem olyan tekintetben, hogy mindketten transzok vagyunk. Nem gondolom, hogy azért lettem transz, mert ő is az volt, és azt sem hiszem, hogy én lettem volna rá ilyen befolyással.

A műtétem után hazavitt, ő pedig egyedül kirohant a nyaralóba. Meg volt beszélve, hogy pár nap múlva visszajön, és segít az autóm szervizelésében. Az adott nap előtt próbáltam hívni, nem vette fel a telefont. Mikor késő este sem jelentkezett több hívás után, megkértem a szomszédot, hogy nézze meg, mi van vele. Visszahívott, és annyit mondott, hogy baj van, menjünk gyorsan anyámmal. Én frissen műtött, keresztben szétvágott hassal indultam, még a varratok is bennem voltak.

Mire odaértünk, azt láttuk, hogy a házban rengeteg női cucc van, és alkohol (pedig soha nem ivott), és kifestett körmökkel fekszik az ágyon. Jajgatott, de nem volt igazán magánál. A mentők kijöttek, kórházba vitték, ahol kiderült, hogy hatalmas ütés érte a fejét, a CT-kép alapján két centiméterrel mozdult el az agyállománya. Az intenzívre vitték, anyám ott mosogatta a vörös körmeit, miközben ő már eszméletlenül feküdt. Egy hét múlva meghalt.

Utólag kiderült, hogy piásan, magas sarkúban mászkált a kertben nyáron, talán a lépcsőn akart felmenni, mikor elvesztette az egyensúlyát, egy meglazult korlátba kapaszkodott, és legurult hanyatt a lépcsőn. Meghalt, és az ő Mónikáját is magával vitte úgy, hogy szinte nem is ismertem, nem tudtam róla semmit, azt sem, hogy ő mit élt át, hogy élte meg a női létét.

Apám halála után anyám nagyon sok olyan dolgot elmondott róla, amit nem tudtam. Ez neki könnyített a lelkén, de egyben a súlyt áttette rám. Akkor tudtam meg például, hogy nem jött be a kórházba, amikor születtem, és hogy nem akarta, hogy megtartsák a nyolcéves koromban születni készülő testvéremet.

Korábban is voltak enyhébb depressziós hullámaim, de ezek után a mélység kimondhatatlan méreteket öltött. Nem tudtam kezelni a gondolatot, hogy apámnak mindene volt az unokája, foglalkozott a fiammal, de velem szinte egész életében alig. Féltékeny voltam a saját fiamra.

A munkám is kezdett unalmassá válni, hirtelen abban sem találtam már a motivációt. Mónika sietett a segítségemre. Olyan erővel jött elő bennem, ahogy még soha. Később tudtam meg, hogy ennek van pszichológiai magyarázata: az elhunyt viselkedését, cselekvését is átveheti az életben maradt családtag.

Nem bírtam már dolgozni sem, rosszul lettem a munkahelyen, és otthagytam mindent. Először az életemben elmondtam egy nővérnek mindent, és segítséget kértem. Hihetetlen szeretettel és megértéssel fordult felém, és egy olyan rendtársát ajánlotta, aki korábban pszichiáterként is dolgozott. Egy éven át jártam hozzá, hetente két órát beszélgettünk. Imádtam minden pillanatot, de amikor egy év múlva megkérdezte, hogy hol is tartunk, hova jutottunk, úgy éreztem, hogy igazából sehova. Jókat beszélgettünk, éreztem a szeretetét, de nem kaptam választ tőle arra, hogy mit tegyek, hogyan éljek tovább. Javasolt egy szexuálpszichológust, akivel oda jutottunk, hogy Mónikát éljem meg titokban továbbra is. Akkor azt kérdeztem magamtól, hogy ezért minek fizessek bárkinek?! Ezt csináltam eddig is.

A neten jutottam el a S.A.G.E. és COGIATI (kombinált, transzszexualitást kutató) tesztekhez, mindkettő azt mutatja meg, hogy a tesztalany hol áll a transzszexuális identitási skálán. Mondjuk úgy, hogy a „hobbitravitól” a post-op transziig nagyjából belövi az embert.

Több mint száz online kérdésből állnak, többször is kitöltöttem mindkettőt, és mindig az jött ki, hogy én egy pre-op transzszexuális nő vagyok, azaz ajánlott a hormonkezelés megindítása és végül az SRS, a nemváltó műtét.

El akartam menni ebből az életből Mónikaként, ami majdnem sikerült is… (Képünk illusztráció – Fotó: istock)

Kerestem apámat, kerestem Mónikát

Eljöttem a munkahelyemről, és bár hamar lett másik, ott sem találtam a helyem. Két év alatt öt munkahelyet fogyasztottam el, kerestem apámat, kerestem Mónikát, minden erőmmel és időmmel, pénzemmel női hormonokat akartam. A depresszió azonban előbb tetőzött, és egyik magányos délután egy kötéllel a nyakamban álltam a garázsban harisnyában, miniszoknyában. El akartam menni ebből az életből Mónikaként, ami majdnem sikerült is. Egyre kevesebb levegőt kaptam, kezdtem szédülni, amikor megjelentek képek előttem. Apám képe, ahogy jajgatva fekszik az ágyon, és a fiam képe, ahogy játszunk. És itt pánikszerűen elkezdtem menekülni, de nem engedett a kötél. Talán az utolsó pillanatban valahogy sikerült kicsúszni belőle, és elájultam. Nem tudom, meddig feküdtem a földön, de lassan magamhoz tértem és nagyon rosszul voltam.

Elmentem a kerületi pszichiáterhez, akitől reméltem valamilyen papírt, amivel majd tovább tudok lépni. Írt nekem antidepresszánst, de fogalma sem volt arról, hogy mi az a transzszexualitás, keverte a homoszexualitással, aztán mikor elmagyaráztam neki, hogy miről van szó, megértette, de azt mondta „ilyennel” még nem találkozott, ebben nem tud segíteni. Megköszöntem, és elkezdtem szedni a gyógyszert. Másfél hónap után jobban lettem, de azt éreztem, hogy ez csak egy műjókedv. A problémák, Mónika kérdése, apám dolgai továbbra is megoldatlanok. Magamtól leálltam a gyógyszerrel. Nagyon nehéz időszak volt, de sikerült!

Hajtottam tovább a hormonokat, mert tudtam, hogy ez az utam. Utánaolvastam annak, mi a módja, hogy kapjak, ki írja fel, és mi alapján. Ekkor döbbentem rá, hogy ez mennyire bonyolult. Kell hozzá pszichológusi és pszichiáteri szakvélemény, urológiai vizsgálat és egy csomó vérvizsgálat, labor, és még akkor sem írja fel bármelyik endokrinológus a receptet.

F64.0

Nem sok pszichiáter/pszichológus van, akinek a szakvéleményét elfogadja később a hatóság is, több szakemberben csalódtam, mire végül egyikük ajánlott egy klinikai szakpszichológust, akinek a szakvéleménye alapján kaphatok pszichiátriai szakvéleményt. Nekem mindegy volt, ki mit vizsgál Mónikán, csak legyen a végén egy betű és egy szám: F64.0. Ez a kódja a transzszexualizmusnak, ami szükséges a későbbiekben mindenhez. Nehezen, de sikerült bejelentkeznem a klinikai szakpszichológushoz, aki odaírta persze egyből a végére az F64.0-t, de bekerült pár sor arról is, hogy javasol valamiféle gyógyszeres kezelést. Ezt nem értettem, de visszamentem a pszichiáterhez, várva az ő F64.0-s papírját is. Ekkor már minden egyéb fizetős labor- és vér-összeférhetetlenségi tesztem megvolt. A pszichiáter viszont nem adta ki a papírt, ragaszkodott ahhoz, hogy szedjek újra gyógyszert, és majd fél év múlva újra teszt, aztán meglátjuk. Itt összeomlott bennem a világ. Nem hiszem el, nem akarok gyógyszert szedni, én egy papírt szeretnék csak! Nem adta ki.

Összetörten tértem vissza a közösségbe, és kerestem újra Istent, akivel megszakítottam ekkorra a kapcsolatot. Találtam egy ószövetségi részt, ami korábban nem tűnt fel, amiben egyértelműen le van írva, hogy férfi ne hordjon női ruhát, mert ezt az Isten kifejezetten utálja. Itt elveszett minden hitem, elhagytam a közösséget és Istent is. Amúgy sem tett csodát eddig, csak a bűntudat nőtt bennem, amellett meg minek imádni egy olyan Istent, aki téged meg utál?

Persze aztán a közösség hittudósai próbálták magyarázni, hogy az az Ószövetség, és igazából az Újszövetséget kellene olvasni, nézni, de nekem ez már sok volt. Otthagytam az egészet. Búcsúzóul kaptam még egy telefonszámot, egy vallásos mentálhigiénés szakemberét, aki talán tud segíteni. Elmentem hozzá úgy hat-nyolc alkalommal, de éreztem, hogy ezzel nem tud mit kezdeni. Annyi haszna volt a dolognak, hogy előkerült a családállítás fogalma. Rendben, legyen, elmentem. Ott persze kiderült, hogy a transz eseteket gyakran az ikervesztés okozza. Az én családállításomban is megéreztem ezt, és a lány, aki velem szemben térdelt a szőnyegen, mintha egy magzatburokban lennénk, tényleg olyan volt, mintha a részem lett volna. Átfutott rajtam ez az érzés, és itt értettem meg, hogy ki az, akit keresek tizenkét éves korom óta. Lehet, hogy van egy elvesztett ikertestvérem, aki bennem él tovább? Ezek az információk tovább kavarogtak bennem, és tovább növelték a zűrzavart, viszont találkoztam egy lánnyal, aki nagyon megértő volt. A feleségemmel ekkor már eljutottunk oda, hogy mindennaposak voltak a veszekedések.

Pecsétes papírom volt arról, hogy transzszexuális nő vagyok, és bevittem a családba Mónikát.

Nem tudtam tovább távol tartani a gyerekektől őt (nem tervezett módon, de ismét valami csoda folyamán megszületett a lányom is). Beköltözött a házba, és én elkezdtem nőként élni otthon is. Ez óriási feszültségeket okozott annak ellenére, hogy a feleségem végig tudta rólam ezt. Elkezdte szétvágni Mónika ruháit, kidobálta a szemétbe, mindennaposak lettek az ordibálások a gyerekek előtt, amik végén összetörve rohantam el otthonról, és töltöttem több éjszakát autóban, panziókban.

Eljutottam a Transvanilla csoporthoz, de valahogy ott sem találtam meg a helyem. Én nem egy átlagos, egyedül élő, női hormonokon és férfihormon-blokkolókon élő transz nő vagyok. Nekem gyerekeim vannak, családom van. Itt értettem meg, hogy nekem a női hormonok már nem nyitnak utat. Egyrészt negyvenhat éves lettem, az idő elment, a gyerekeket pedig nem akartam egy idegösszeomlás szélére került anyára hagyni, szükségük van rám. Rájöttem, hogy nincs értelme ennek az egész pszichológus/pszichiáter ördögi körnek. Még utoljára bejelentkeztem egy újabb pszichiáterhez, aki talán kiadta volna az F64.0-t, de aztán lemondtam, nem mentem el oda.

Most egy széthullott család vagyunk, a feleségem már rég elment volna tőlem, csak az a gond, hogy én teremtettem meg az ő egzisztenciáját is, neki nagyon nincs hova mennie. Élünk együtt egy fedél alatt a mindennapos szurkálódásokkal, bántásokkal, rosszalló nézésekkel. Közös programot már régóta nem tervezünk. Nem tudom, hogyan tovább, hogyan alakul az életem, legszívesebben elmennék nagyon messzire, és új életet kezdenék, de a felelősség ott van a vállamon, két gyereket el kell indítanom az életben. Kínlódás és őrlődés.

Egy transzszexuális nő vagyok hormonok nélkül, ami még több időt, energiát emészt fel, mint ha lennének hormonok. Eközben Mónika él, és minden percét szeretné megélni ennek az életnek – vagy ami még maradt belőle.