Nemi szerv és identitás – törvényileg akarják meghatározni, ki a férfi és ki a nő

1965. augusztus 25-én született egy kisfiú a kanadai Winnipegben. Nyolc hónapos korában orvosi műhiba miatt elvesztette a péniszét a körülmetélés során. Az orvosok azzal próbálták megoldani a helyzetet, hogy a megmaradt részeket női nemi szervvé alakították, és a szülőknek azt javasolták, neveljék lányként a kis David Reimert, és hallgassanak a dologról. Onnantól Brendának nevezték a kisfiút, ő azonban kamaszkorában felismerte, hogy nem tud azonosulni a női szereppel. Csak ekkor tudta meg, mi történt vele csecsemőként. Megpróbált újra férfiként élni, de a rekonstrukciós műtétek nem igazán sikerültek, és a magánélete is tönkrement. David végül harmincnyolc évesen öngyilkos lett.

Eltelt 55 év (?)

Valójában nincs abban semmi meglepő, hogy Semjén Zsolt miniszterelnök-helyettes a magyar kormány nevében benyújtotta azt a törvényjavaslatot, aminek 33-as paragrafusa betiltaná a transznemű emberek számára a jogi nemváltoztatás lehetőségét. Habár… annyiban mégis, hogy ez legalább egy álláspont szokatlanul bátor felvállalása szemben azzal a maszatolással, ami eddig meghatározta ezt a területet, és a végeredménye ugyanez volt.

Merthogy eddig ugyan a törvény engedte a dolgot, a valóságban már három és fél éve szinte senkinek nem adnak ki nem- és névváltoztatási engedélyt, ilyen csak egy rövid időszakban, a 2018-as választások idején fordult elő. Volt indoka is a felfüggesztésnek: majd egy egységes, átláthatóbb szabályozást dolgoznak ki. Valahogy most mégsem szabályozás lett a dologból, inkább a teljes betiltás az, ami kinéz.

„Születési nem” – ez lenne a meghatározó fogalom, ez az, ami bekerülne az anyakönyvi kivonatba, és onnan az összes személyazonosító okmányba – kitörölhetetlenül.

És mi ezzel a baj? – kérdezhetik most sokan. Hiszen egyértelmű: akinek pénisze van, az fiú, akinek vaginája, az lány. A baj ezzel az, hogy ez nem mindig van így. Az esetek elsöprő többségében igen, viszont van az a fránya néhány százalék. És egy felelős embernek, pláne politikusnak bizony illene figyelembe vennie mindenki szempontját – ezt hívják azonos bánásmódnak, diszkriminációtól való mentességnek.

Pénisz és/vagy hüvely

Már vagy harminc éve is lehetett hallani a pletykát híres színészünkről, akinek mindkétféle nemi szerve megvolt, és bár férfiként ismertük, állítólag rendszeresen menstruált. Nem ő az egyetlen híresség, akiről ilyesmit beszéltek (aminek a hátterében talán csak annyi állt, hogy az illetőnek férfiként magas vagy nőként feltűnően mély hangja volt).

Persze vannak a pletykák, és vannak az orvosi vizsgálattal alátámasztott tények. A dél-afrikai olimpiai bajnok futónőről, Caster Semenyáról az élsport kapcsán végzett tesztekkor derült ki, hogy nincs petefészke és méhe, vérében pedig nagy mennyiségben található tesztoszteron, rejtett heréjének köszönhetően.

Nehéz elfelejteni a borostás Thomas Beatie várandósfotóit is, aki azóta több gyermeket is szült.

Bár a csecsemők egy százaléka olyan kromoszóma-rendellenességgel vagy sejtosztódási zavarral születik, amely a nemi fejlődés zavarát okozza, sokaknál ez csak akkor derül ki, ha családot alapítanának, vagy bármilyen okból genetikai tesztre kerül sor náluk.

Ez egy kicsit bonyolultabb…

Egy alapképzettségű orvos, pszichológus vagy pszichiáter is tudja, hogy a nemi identitás több elemből álló, összetett dolog – már csak a kialakulása is.

Mindannyian nőként kezdjük az életünket – szól a leegyszerűsítés, ami abból adódik, hogy a genetikai nem csak a fogantatást követő hetedik héten dől el. Valójában addig sem „lány” a magzat, inkább semleges nemű vagy kétnemű, de tény, hogy nőneművé fejlődik, amennyiben a „nyertes” spermiumnak köszönhetően nem kap egy Y-kromoszóma által beindított tesztoszteron-löketet a kialakuló heréken keresztül. De mit is jelent a két irány? Merthogy innen még több állomás hátravan.

Kialakul az anatómiai nem, vagyis a külső és belső ivarszervek csoportja a herétől és pénisztől kezdve a vaginán át a szeméremtestig (elsődleges nemi jellegek), majd erre ráépülnek a másodlagosak (izom-zsír arány, testi felépítés, mellek, ádámcsutka, szőrzet, ivarsejt-termelődés, menstruáció…), amelyek viszont csak serdülőkorban mutatkoznak meg.

És még mindig nincs vége. Mert jön a lelki beállítódás, a viselkedés, a „ki minek érzi magát” és a „kit minek lát a társadalom” – vagyis a pszichés és szociális összetevő.

Vagyis van egy legalább öt elemből álló, bonyolult fejlődési folyamat, amiben minden egyes állomásnak összhangban kell lennie egymással ahhoz, hogy a végén egy önazonos személy álljon előttünk. A biológia pedig a maga összetettségében igazán csodálatos, a pszichológia nemkülönben; olykor meglepő fordulatokra képes. Ha a folyamat bármely ponton zavart szenved, akkor a „végeredmény” olyan ember, akit nem könnyű férfinak vagy nőnek besorolni (akár saját maga számára sem). Például transznemű (biológiai neme eltér attól, aminek érzi magát) vagy interszexuális (nemi szervei vagy kromoszómái alapján, orvosilag sem osztható be nő vagy férfi kategóriájába, esetleg mindkettőnek megfelel). És akkor még mindig csak a tényleges variációkról beszéltünk, arról nem, hogy mennyi „nőies férfi”, illetve férfiasnak tartott nő él köztünk, illetve egyáltalán nem érintettük az ezerféle szexuális irányultságot, ami a fentiektől függetlenül variábilis.

Sajnos még a közeli évtizedekben is előfordult, hogy csecsemőkön vagy gyerekeken végeztek el egyértelműsítő beavatkozásokat aszerint, hogy az orvos vagy a család „minek látta” vagy szerette volna látni a kicsit. Emiatt sokan kényszerültek felnőttkorukban újabb műtétekre és jogi bonyodalmakra – ha egyáltalán meg tudtak birkózni a lelki teherrel.

Logika és emberség

Ilyen körülmények között orvos vagy hivatalnok legyen a talpán, aki fel meri vállalni, hogy egy életre meghatározza valakinek a sorsát azzal, hogy milyen nevet, milyen nemet rögzít a papírjaiban. Persze társadalmunknak nagy szüksége van minél egyszerűbb kategóriákra (és mindenki esetében ilyen vagy olyan névre) ahhoz, hogy működni tudjon. Így aztán logikus dolog, hogy születéskor valahová besorolnak minket. De nem lenne a valóságot jobban lekövető és emberbarátibb dolog, ha a pubertáskor után mindenki maga dönthetne a nevéről és a neméről? Pláne, hogy a társadalomnak édes mindegy, hogy nőből vagy férfiból van-e eggyel több a bolygón.

Erre jött rá mostanra nem kevés ország vezetése, és ennek volt tudatában a mindenkori magyar kormány is. Ezért volt úgy egészen 2016-ig, hogy aki kérelmezte, az megkaphatta a nemének megfelelő iratokat (bár sok szakértői papír és hosszú várakozás árán), sőt egy ideig társadalombiztosítási finanszírozással akár műtéteken is áteshetett azért, hogy a biológiai nemét hozzáalakítsák a tudatában élő és általában külsőségekkel, öltözködéssel is hangsúlyozott nemhez (ez a tranzíciónak hívott folyamat: valójában nincs szó sem átalakításról, sem nemváltásról vagy -változtatásról – inkább hozzáigazításról). Nagy disszonanciák ebből nem keletkeztek, hiszen ilyenkor már az illető magának tulajdonított neme többnyire megegyezik azzal, aminek a környezete látja őt. Mindenki boldog lehetett: a transznemű belesimult a társadalomba, vagyis azt tette, amit sokszor elvárnak tőle.

Magyarország egyébként nem számított különösen forradalminak ezzel a joggyakorlatával, hiszen az Európai Unió huszonhét tagállamából ma huszonnégy megadja a transzneműeknek a nem jogi elismerésének lehetőségét, de így tesz például Oroszország, Törökország, Üzbegisztán vagy Kazahsztán is.

Semjén Zsolt viszont bátran szembemegy fent említett tudományok eredményeivel, de nemcsak ezekkel, hanem az ezekből adódó számtalan társadalmi szabályozó elvvel, fórummal és dokumentummal. Például a hazai Alaptörvény XV. cikkével, mely szerint „Magyarország az alapvető jogokat mindenkinek bármely megkülönböztetés szerinti különbségtétel nélkül biztosítja”. Aztán az Alkotmánybíróság korábbi döntéseivel is, amelyek szerint a transznemű emberek számára a nem- és névváltoztatás alapvető emberi jog. A módosítási javaslat ellentmond olyan nemzetközi normáknak is, mint az Európai Unió Emberi Jogi Chartája vagy épp az Európai Emberi Jogi Bizottság két évtizedes joggyakorlata.

Egy kérdés marad nyitva: miért? Miért fáj az bárkinek, ha emberek önazonosnak érzik magukat, illetve mi előnye származik abból a környezetnek, ha nem?

Mert csak

Az előterjesztésben szereplő indoklás szerint a nemet meghatározni kizárólag biológiai alapon lehetséges (az elsődleges nemi jellegek, illetve kromoszóma alapján), amire csak orvosok jogosultak. És mivel „a biológiai nem teljes megváltoztatása nem lehetséges, jogszabályban szükséges rögzíteni, hogy ennek megváltoztatására az anyakönyvi nyilvántartásban sincs lehetőség”. A parlamenti vitában pedig az hangzott el, hogy ez adminisztratív, egészségügyi és büntetés-végrehajtási okokból szükséges.

A Magyar LMBT+ szervezetek nyílt levélben követelték, hogy töröljék a törvényjavaslatból a rendelkezést. De pontosan mi is a bajuk (és velük együtt még sokaknak, például az Európa Tanács emberi jogokért felelős biztosának és az Európai Parlament tagjainak, akik egyértelmű többséggel szavazták meg azt az állásfoglalást, ami elítélte a magyar kormány transznemű és interszex emberek ellen tett lépését)?

Képzeljünk el egy fiatal nőt hosszú, szőke hajjal, blúzban, szoknyában, amint bemegy a postára az ajánlott leveléért. Majd átadja a személyiét, amiben ez a név szerepel: Berkes Péter. Az ügyintéző lefagy, a sor várakozik, félórás hercehurca kezdődik, ami alatt mindenki arra gondol: vajon mi van az illető lába között. Méltatlan, ugye? Azt se szeretné senki, hogy a női öltözőben együtt kelljen vetkőznie egy férfival (vagy fordítva), és persze mindkét félnek furcsa lenne a női mosdóban is összefutni.

„A törvénytervezet sérti az önazonossághoz való jogot, és erősíti a transznemű emberekkel szembeni diszkrimináció különböző formáit” – szól a huszonkét szervezet által aláírt nyilatkozat. „A transznemű emberek számára az okmányaikban helyesen feltüntetett nevük és nemük alapvető kihatással van létbiztonságukra: ennek hiányában nem férnek hozzá a számukra szükséges egészségügyi ellátásokhoz, magyarázkodni kényszerülnek állásinterjún, albérletkeresés során, bankban, de még a boltban is, amikor kártyával fizetnek. Bármilyen helyzetben, ahol a bejegyzett nevüket kell használniuk, kénytelenek előbújni és beszélni a nemi identitásukról, így sérül a magánélethez való joguk.”

„Ez a maga igazolványa?!”

„Az, hogy az érintettek hogy látják, teljesen közömbös” – mondta Vejkey Imre, az országgyűlés igazságügyi bizottságának elnöke, amikor egyik képviselőtársa érveket sorolt volna a tiltakozásból.

Mi azért csak kíváncsiak voltunk rá, úgyhogy idézünk is néhány transznemű nő véleményéből, amely eredeti formájában a Humen Online-on jelent meg:

Zsanett: „Amikor az egyetemen vizsgáztam tavaly nyáron, név szerint hívtak be minket, és persze a Neptunban a régi nevem van, úgyhogy az oktató névsorában is ez szerepelt. Jó hangosan olvasta fel a neveket, és amikor engem szólított, nem hitte el, hogy én vagyok az, úgyhogy még hangosabban megkérdezte, hogy biztos én vagyok-e. Elég megalázó volt, de a java csak utána jött. Vizsga közben mindenkinek személyi igazolvánnyal ellenőrizték a személyazonosságát, mikor pedig én kerültem sorra, megkaptam a kérdést, hogy »ez a maga igazolványa?!« – persze fennhangon, számonkérően. Végül ki tudtam magyarázni magam, de nem volt kizárva az sem, hogy akár csalás gyanújával elküldenek. Postán rendszeresen mondták azt, hogy »a saját igazolványát adja, ne a címzettét« vagy hogy »meghatalmazást kell írnia a férjének, hogy át tudja venni a levelet«.

Emma: „A mai napig, ha bemegyek egy kórházba vagy orvosi rendelőbe, a TAJ-számom alapján egy férfinevet fog feldobni a gép. Mivel a legtöbb transznemű emberről az átlagember nem mondaná meg, hogy transznemű, még egy egyszerű igazoltatás a dohányboltban, a diákigazolvány elkérése a vonaton vagy moziban is veszélyes lehet, hiszen nem tudjuk az adott emberek nézetét a témáról, kiszámíthatatlan a reakciójuk. Borzalmasan kiszolgáltatott érzés. Nekem már az iskolás éveim alatt is volt ebből problémám, és rengeteg embert ismerek, akik emiatt nem kapnak rendes munkát.”

Eszter: 

Ivett: „Előfordult olyan, hogy számomra fontos gyógyszerhez nem tudtam hozzájutni, mert nem hitte el nekem a gyógyszerész, hogy az én nevem szerepel a recepten. De a legdurvább eset az volt, amikor a rendőrséget akarták rám kihívni, mert azt hitték, más okirataival akarok visszaélni.”

Mások mondják meg, hogy ki vagy

Zsanett attól fél, hogy ezzel  a lépéssel a diszkriminációt, amivel eddig is nap mint nap szembesült ez a közösség, törvényi erőre emelik.

– hangsúlyozza.

„Nézzünk magunkba: kevés olyan ember van a világban, aki jól érzi magát nőként vagy férfiként, és ne élné meg tragédiaként, ha megfosztanák attól a nemtől, ami szerint él – mondja Ördög Ivett, transznemű aktivista. – Érthetetlen, miért kell egy orvosi adatnak – az illető nemének – szerepelnie bármilyen nyilvántartásban vagy okiraton, leszámítva az egészségügyieket. Ennek egyetlen eredménye az LMBTQ emberekkel szembeni diszkrimináció állami szinten való fenntartása. A transznemű és interszex embereket nem lehet »eltörölni«. Mi itt vagyunk köztetek.”

Eszter:

Mi jön most? A Törvényalkotási Bizottság vitája valamikor ezen a héten várható, május 4. és 7. között pedig már szavaz a parlament a javaslatról. Ha az eredmény a pártszínek arányában alakul, akkor a köztünk élő transzneműek nem sok jóban reménykedhetnek.

Mi pedig tovább törhetjük a fejünket a miérten – mert az még mindig nem világos. Az ugye nehezen hihető magyarázat lenne a 21. század Európájában, hogy vannak, akik képtelenek elfogadni a természet és az emberi lélek sokszínűségét, a tőlük különbözőt, elviselni, hogy a világ nem olyan szabályos és kiszámítható, mint amilyennek látni szeretnék, és ezt a frusztrációjukat mások ellehetetlenítésén keresztül vezetnék le?

Nyitókép: illusztráció, Getty Images

További cikkek a témában:

• Az első hír a „születési nem”-ről
• Azért imádkoztam, hogy fiúként keljek fel
• Nem engedték vért adni Esztert