5 könyv, ami lelkileg feltölt

Boldizsár Ildikó: Hamupipőke Facebook-profilja

A mesékkel való felnőttkori ismerkedésem Boldizsár Ildikó gyűjtésének, a Mesék nőkről férfiaknak című kötetnek köszönhető. Újságíróként természetes, hogy odavagyok a történetekért, különösen azokért, amelyekkel mindenki tud azonosulni, és amelyek elindítanak az emberben kérdéseket, kreatív gondolatokat ébresztenek, sőt, saját életük újragondolására is késztetnek. Már gyerekkoromban is beszippantottak az ősi mitológiai történetek, amelyeket apukám mesélt, de a népmesékkel való találkozásom igazából jóval későbbi, felnőttkori élmény. Rögtön éreztem, hogy a mesék jóval többet adnak, mint ahogyan az első olvasásra tudatosulhat, és egészen mély rétegeket nyitnak meg az emberben. Ezt a sejtésemet nem sokkal később a mesekutató Hamupipőke Facebook-profilja című könyve is alátámasztotta, amely izgalmas esettanulmányok útján mutatja meg, hogyan működik gyakorlatban a meseterápia, illetve, hogyan tudjuk a népmeséket saját fejlődésünk, gyógyulásunk szolgálatába állítani.

A könyv olyan nagy hatást tett rám, hogy gyorsan jelentkeztem is a pont akkor induló mese-szakpedagógusi képzésre, és egy év múlva Magyarország első alkotó-fejlesztő mese-szakpedagógusai között végeztem az Eszterházy egyetemen. Bár most már ismerem a módját, hogyan „bújjak bele” egy mese mélyebb rétegeibe, néha van úgy, hogy csak felütök egy népmese-gyűjtést egy jó kávé mellett. Persze aztán elkezd hatni, megmozgatni bennem valamit a történet, megfog egy kép vagy egy jelenet, és máris tudom, dolgom van a történettel.

Hamupipőke Facebook-profilja (Fotó: Libri.hu)

Szerb Antal: Utas és holdvilág

Egy könyv, amely szerintem mindenkire hatást tett, aki valaha is a kezébe vette. Bár olyan régen olvastam, hogy a cselekményét már nem tudnám teljesen tisztán felidézni, a hangulatai, képei örökre belém ivódtak. És mint minden jó regény, az Utas és holdvilág is meghatározza azt az életkorszakot, amiben olvastam, ez adott neki ízt, hangulatot, dallamot is utólag. Emlékszem, hogy az egyik randim előtt is ezt bújtam a Batthyány tér egyik padján, miközben várakoztam, és a fiú első mondata ez volt hozzám, amikor megérkezett, „Utas és holdvilág? A kedvencem”, én pedig jól és azonnal beleszerettem, persze reménytelenül – ahogy ehhez a könyvhöz illik. Aztán hogy, hogy nem, magammal vittem Olaszországba is a könyvet, ahol épp a Velence-Bologna vasútvonalon vettem elő az ideillő részt, (nyilván nem kevés szándékossággal és időzítő tehetséggel), miközben a holdat bámultam, és az élet mulandóságán merengtem. Szerettem magam is regényként megélni akkoriban az életemet, de hát fiatal voltam és bölcsész, és legalább annyira a szabadság-elköteleződés dilemmái között vekengtem, mint Mihály. Kíváncsi lennék, hogy most, kinőve azóta sok ifjúkori álomból és szorongásból, vajon hogyan hatna rám a regény.

Edith Eve Eger: A döntés

Feltöltő, de egyben megrázó olvasmány volt számomra Edith Eve Eger könyve, az első felét például csak szakaszokban tudtam olvasni, hiszen olyan őszintén, már-már naturálisan ír a koncentrációs táborokban történt borzalmakról, hogy az olvasottak elviseléséhez is kellett pár lélegzetvételnyi szünet, vagy akár több nap pihenő. Az az erő és életigenlés viszont, ami megjelenik a lapokon, elsöpör minden szorongást, még ha nem is olyan értelemben tölt fel, mint egy finom tea.

Edith Eve Eger egész élete példa arra, hogy ha nem is tudjuk mindig meghozni a helyes döntést, választhatunk, hogy megbocsátunk magunknak. Története nemcsak a túlélésről szól, de az emberi szellem erejének, elpusztíthatatlanságának bizonyítéka is, inspiráció mindazok számára, akik valaha is találkozhattak belső vagy külső akadályokkal, amelyek veszélyeztetik jólétüket vagy akár életüket is. Amikor Gunskirchenben, járásra képtelenül, a halál szélén felüti a fejét a kannibalizmus az éhező foglyok között, és Edith látja, amint valaki egy halott húsát eszi, úgy dönt, ő ezt nem teszi. Az összetaposott sárból fű nő, a szálakra bámul, és úgy határoz, füvet fog enni. „Ezt a fűszálat fogom választani, nem pedig amazt. Elfoglalom a tudatom a döntéssel. Ezt jelenti a döntés.” Az ajándék című könyve, amelyet 93 évesen írt, szintén azokat a hiedelmeket, gondolatokat mutatja be, amelyek megakadályozzák a kríziseinkből való gyógyulást, ám nekem kicsit csalódást okozott (az erről szóló kritikánkat itt olvashatjátok).

Edith Eve Eger (Fotó: Robin van Lonkhuijsen / ANP / AFP) / Netherlands OUT)

Haiku válogatások

A kevesebb néha több. Amikor igazán szeretnék a napi dara után a lehető leggyorsabban átkerülni egy mélyebb, békésebb hangulatba, akkor csak felmegyek a netre és a Terebess haiku-gyűjteményeit, Andrassew Iván vagy Fodor Ákos modern haikuit forgatom. Szerintem nem véletlenül van divatja manapság a haikuknak, hiszen úgy működnek, mint néhány mély be- és kilégzés, azonnal képesek kiszakítani a napi pörgésből és elrepíteni a természetbe, vagy hozzásegíteni akár mélyebb filozófiai összefüggések képek általi gyors megértéséhez, arról nem is beszélve, hogy összehasonlíthatatlanul többet adnak, mint egy mondatnyi, kiragadott Szabó Péter-idézet a Facebookon. „Életünk annyi, mint kivárni valahol egy zápor végét” – néhány szép kép, hangulat és benyomás, mégis a lét legfontosabb kérdései kerülnek terítékre három sorban. Most épp kínai és japán verseket olvasok Kosztolányi Dezső fordításában.

Fotó: Unsplash

José Saramago: Ricardo Reis halálának éve

Ehhez a könyvhöz is fűződik némi személyes élmény, amely pályaválasztásomra is hatással volt, a Saramago-regény főszereplője ugyanis az a Ricardo Reis, akit a 20. század elején élő portugál Fernando Pessoa alkotott meg költői alteregóként, úgymond önmagából összegyúrva, önmaga alakmásaként. Pessoa költészete pedig annyira nagy hatással volt rám, hogy ezért vettem fel a portugál szakot az egyetemen. A regény mondanivalója kicsit elvont: a fiktív Ricardo utolsó éveiben találkozik az egykor ténylegesen létező költő, Pessoa szellemével, aki azért jár ki a temetőből, hogy beszélgethessen vele, Ricardo azonban nincs tisztában azzal, hogy ő Pessoa teremtménye, nem vallja magát azonosnak azzal a Ricardóval, akit Pessoa alkotott. Tudom, ez így nagyon „metán” hangzik (akárcsak az új Facebook), de a regény még számos érdekes kérdést vet fel; szerkezete bravúros, összefogja a triviális újsághíreket, a politikai eseményeket, Reis fiktív szerelmi kalandját, élő és halott szellemi tornáját és párbeszédét, versidézetek sokaságát.

Megjelenik a könyvben a spanyol polgárháború és Franco katonai puccsa, a fasizálódó Európa korabeli újságokból vett idézetek segítségével. Mégis ezeknél is hangsúlyosabb talán a filozofikus mondanivalója, amely az élet puszta szemlélésén alapszik. Eszerint semmi sem tudható meg a világmindenségről, csak annyi, amennyit képesek vagyunk megtapasztalni, épp ezért elégedjünk meg a dolgok megfigyelésével, „együnk, igyunk és szeressünk (de ne kötődjünk érzelmileg az ételhez, italhoz és a szerelemhez, mert ez később kellemetlenségeket okozhat)”.  Szimpatikus mondanivaló, és bár egyszerűnek tűnik, egy élet is kevés ahhoz, hogy megtaláljuk ezt az egyensúlyt.

Kapcsolódó

• „A szövegek gyakran helyettünk mondják ki azt, amit mi még nem tudunk” – Így működik az irodalomterápia
• Ennél menőbb mozgó könyvtár nincs a világon