„Anyám megígértette velem, hogy nem megyek férjhez” – Amerika legbelterjesebb családjában 15 testvér született az unokatestvérek házasságából

Ray mindent megért, de nem beszél. Kutyaugatás-szerű hangokat hallat, ha fontos közlendője van. Lorene-nel és fiával, Timmyvel még Raynél is nehezebb kommunikálni. Kenneth és Larry tudnak ugyan beszélni, de nem szívesen teszik. A szót tehát Betty viszi. Egy hetvenes évei elején járó nő, akinek saját bevallása szerint az a legkedvesebb időtöltése, hogy a verandán üldögél, egy kutyával az ölében. Nemcsak a Whitaker-ház szószólója ő, de a család feje is. Ő az, aki a saját egészségügyi problémái ellenére is gondoskodik a súlyos rendellenességekkel született testvéreiről. Főz, most, takarít, bevásárol, ügyet intéz, amikor pedig nem, a verandára készített karosszékében üldögél felpolcolt lábbal, és olyan kérdésekre válaszolgat, mint, hogy: „milyen emberek voltak a szülei” és hogy „szokott-e néha magányos lenni”.

Betty Ann – éppúgy, mint Ray, Lorene, Kenneth és Larry – egyike a tizenöt Whitaker testvérnek, akiket a 2000-es évek elejéig a szomszédok védtek a rosszakaróktól és a kíváncsi szemektől – vadászpuskával. Aztán 2004-ben egy amerikai fotóművész, bizonyos Mark Laita mégis eljutott a nyugat-virginiai családhoz, és a készülő könyvéhez (Created Equal) portrésorozatot készített a testvérekről – és ezzel együtt indirekt módon azokról a rendellenességekről is, melyekkel születtek és a mai napig együtt élnek. A Whitaker család attól a naptól kezdve világszerte ismert, csakhogy esetükben ez az ismertség nem járt sem sikerrel, sem csillogással: „Amerika legbelterjesebb családjának” fotóit főleg elrettentésként mutogatják; arra példaként, milyen hatással van az emberi genetikára a vérfertőzés. Pedig a család ennél sokkal, de sokkal több.

Első találkozás: „Kész őrület volt”

Mark Laita, aki 2004 óta már legalább háromszor visszalátogatott Whitakerékhez, sőt, még egy gyűjtést is indított a rettenetes körülmények között élő családnak, egy éve a Koncrete című podcastben idézte fel az első találkozás körülményeit. Laita elárulta, a családhoz egy virginiai rendőrtiszten keresztül jutott el, de csakis azután, hogy részletesen elmagyarázta neki, hogy egy „Amerika arcai” – jellegű projekten dolgozik, és ahhoz keres karaktereket. „A lelkemre kötötte, hogy oda, ahova vinni fog, mindenképp vigyek videókamerát. Akkoriban nem igen foglalkoztatott a videózás, jól meg is feledkeztem a dologról, így amikor két hét múlva elindultunk a Whitaker családhoz, és beismertem neki, hogy nincs nálam kamera, konkrétan leszúrt miatta” – emlékezett vissza a fotós, akit őszintén mellbe vágott, ami a megérkezésükkor várta:

„Egyszer csak feltűnt, hogy elfogyott alólunk az aszfaltozott út és hogy egy földúton megyünk tovább. Aztán egy idő után megálltunk. A kocsi egyik oldalán egy lepusztult lakókocsi, a másikon egy háznak csak erős jóindulattal nevezhető épület, tele mindenféle limlommal… És ott voltak ezek az emberek… Csak lézengtek igazából. Amikor kiszálltunk és elindultunk feléjük, olyan hangokat adtak, mintha ugatnának ránk. Aztán emlékszem a férfira, aki miután meglátott, rám ordított, majd futásnak eredt az ellenkező irányba úgy, hogy még a nadrágja is lecsúszott róla. Életemben nem láttam, nem hogy ilyet, de még ehhez hasonlót sem. Kész őrület volt, őszintén.”

Csak kevésen múlt, hogy Laita végül el tudta készíteni a sokat emlegetett portrékat aznap. „Mint kiderült, a család nem sokkal korábban veszített el valakit. Gyászoltak, és teljesen érthető okokból semmi kedvük nem volt fotózkodni.” A fotós végül azzal győzte meg őket, hogy készített egy Polaroid-felvételt a családról, amit azzal adott át Bettynek, hogy tegyék az elhunyt szerettük koporsójába. „A gesztus elég volt hozzá, hogy megtörjön a jég, így végül nem kellett üres kézzel távoznunk.”

Második találkozás: „Néha elég magányos vagyok itt”

Tíz évvel később, amikor Laita ismét Nyugat-Virginiában dolgozott, beugrott Whitakerékhez is, akiket az első találkozás óta kisebb-nagyobb adományokkal támogatott. Másodszor már nem felejtett el videókamerát vinni: a telefonjával rögzített is egy meglehetősen szürreális beszélgetést, amit – lévén, hogy a jelenlévő családtagok közül egyedül ő tudott beszélni – Bettyvel folytatott. A nagyjából 20 perces beszélgetésből az derült ki, hogy Betty a család motorja. Ő gondoskodik mindenkiről: készíti a reggelit, intézi a mosást és a vásárlást, számon tartja az egészségügyi panaszokat, és ha mindez nem lenne elég, a család által befogadott négy kutyán is rajta tartja a szemét. Mindezt persze úgy – vagy annak ellenére – hogy családtagjaihoz hasonlóan, a nap nagy részében Betty is a verandán ücsörög.

Betty az egyetlen, akitől a kívülálló úgy-ahogy képet kaphat arról, milyen volt régen és milyen most a Whitaker család tagjának lenni. „Igen, néha magányos vagyok” – bukik ki belőle egy ponton, aztán magyarázatképpen hozzáteszi azt is, hiányoznak neki a rég elköltözött gyerekkori ismerősök, a családi barátok, akik évtizedek óta feléjük se néztek. „Megvagyunk így magunkban” – fejezi be a gondolatot az asszony, aki szenvtelenül és végtelenül őszintén válaszolgatott még a legotrombább kérdésekre is. Így derült ki, hogy a testvérek közül alig páran jutottak el iskolába (érettségije például csak Lorene fiának, Timmynek van), hogy alig-alig emlékeznek a szüleikre („kedves emberek voltak”), nem tudják, mikor haltak meg („nem emlékszem, melyik évben, olyan régen volt már”) és, hogy a leghalványabb fogalmuk sincs arról, mi okozhatja a családban halmozottan jelenlévő fogyatékosságokat („nem tudom, így születtek”).

Harmadik találkozás: „Anyám megígértette velem, hogy nem megyek férjhez”

A második és harmadik találkozás között eltelt egy évben a fotós létrehozott egy GoFundme-oldalt, ahol jelentős összeget (több mint 30 ezer dollárt, vagyis nagyjából 10 millió forintot) gyűjtött a Whitaker családnak. Egy pillanatig sem tagadja, hogy ezzel a gyűjtéssel a család körülményein igyekezett javítani: „Soha nem hallottam őket panaszkodni, de ettől a tény még tény marad: évi 10 ezer dollárból élnek mindannyian. Nehéz életük van” – magyarázta a tavalyi podcastban Laita, akit a család harmadszor már régi, jó ismerősként üdvözölt. Ray és Timmy például hatalmas ölelésekkel.

Ezen a találkozón valahogy már Betty is sokkal közlékenyebb volt. Mosolyogva árulta el például, hogy Ray a család mókamestere, aki bár 67 éves, még mindig egy gyermek lelkesedésével veti bele magát bármibe, ha csínytevésről van szó. Büszkén sorolta, mi mindenre futotta a 30 ezres adományból; hogy új tetőt és ablakot csináltattak, felújítottak két szobát a házban, sőt, még Lorene és Timmy orvosi költségeire is futotta belőle – anya és fia ugyanis néhány hónap különbséggel kapott komoly szívrohamot.

A matróna ezután pár mondat erejéig a saját szerepéről is szólt: elárulta, hogy testvéreivel a kezdetektől igen elszigetelt életet éltek, hogy sosem ismerkedtek igazán (hiába viccelődik Ray azzal, hogy neki volt barátnője). „Házasodni? Dehogyis! Édesanyám megígértette velem, hogy sosem megyek férjhez. Hogy itt maradok Oddban és gondoskodom a családról” – magyarázza Betty, aki saját bevallása szerint még fiatalabb korában sem igen vágyott utazásra, se nagy kalandokra. „Dehogy akartam én világot látni! Jó nekem itt. Itt van a családom. Itt boldog vagyok.”