Az nlc. fórumon 20 éves fennállása óta közel 300 ezer témában indult csevegés, és több mint 1 millió hozzászólás született. A Facebook megjelenése és térhódítása miatt azonban azt tapasztaltuk, hogy a beszélgetések nagyrésze áttevődött a közösségi médiába, ezért úgy döntöttünk, a fórumot hibernáljuk, ezentúl csak olvasása lehetséges. Új hozzászólást és témát nem tudtok indítani, azonban a régi beszélgetéseket továbbra is megtaláljátok.
A férfiak
Létrehozva: 2008. november 15. 18:44
olvasnak-e illetve néznek-e romantikus- könyveket, filmeket(Konkrétan nem a Biancára vagy a Homok titkára gondolok,hanem pl. A Jane Austen könyvklubra)?Vagy ez nagyon nem férfias dolog.
A fent említett filmet tegnap néztem,és szöget ütött a fejemben,hogy vajon hány férfit lehetne rávenni,hogy olvasson JAne Austent?
Hogy a topikot ne temessük már el - Rocki, hol vagy?
- , megkérdezem: az Utolsó látogatást látta valaki?
Nekem nagyon tetszett, bár kifejezetten ellenszenves volt a főszereplője.
Lemonjuice, ha láttad: mennyire találtad "férfifilm"-nek?
Én nem tudtam felfogni, hogy viselkedhetett valaki úgy, mint Charles, de igyekszem megérteni.
Arra gondoltam (lehet, hogy eléggé félreérthetően és túl cirkalmasan fogalmazok), hogy pontosan tudom, hogy neked az hiányzik, hogy igazi lelki társakat találj (többet, barátokat is). Ezért te a következőt teheted:
1. pontosan fogalmazd meg magadnak, mire vágysz (kik vegyenek körül, milyen szellemi, lelki, testi, stb. "adok-kapok" lenne az elvárásod, és hogy a másik is pontosan és önkéntelenül arra vágyjon, amit te tudsz nekik adni), és soha ne téveszd szem elől,
2. viszont nem várd, hogy egyből az általad vágyott formában megtalálod mindezt. Ezzel együtt akkor is emlékezz rá, MINDIG, mert igenis jogos igény, jogod van ezt az élettől várni. És ha képes vagy beindítani megfelelő hozzáállással a "rakétákat" (lásd az én korábbi történeteim, amiket leírtam), akkor igenis meg is fognak valósulni.
3. csakhogy ezért neked a következőt kell tenni: keresd meg az általad vágyott tulajdonságokat a körülötted élő, lényegesen tökéletlenebb (gyarlóbb) emberekben, meg fogod találni azokat, csak részleteiben, úgymond töredékes formában. Tanuld meg ezeket (és az azokat hordozó embereket is) megbecsülni, és tisztelni azért, amilyenek és akik ők. Ez az első lépés ahhoz, hogy kijuthass közülük a valóban hozzád méltók közé. Ez egy kikerülhetetlen lépés. Tessék ezt tudomásul venni, méghozzá önsajnálat nélkül. Tartsd észben, hogy még ha te most korpa közé is vagy keveredve, téged AKKOR SEM fognak megenni a disznók soha. Ameddig TE saját magad tudod, hogy milyen és ki vagy, meg hogy ki és milyen akarsz lenni. TE magad egy a környezeted többi tagjától független, külön "sztori" vagy és maradsz is mindörökre. Ne rontsd ezt el azzal, hogy akár csak részben, mintegy hátsó gondolatként a körülményekre hárítva a jelenlegi (ideiglenes) boldogtalanságod miatti felelősséget összemosod magadat a környezeteddel. Na, most megint belebonyolódtam, de azért remélem, érted, mit akarok.
A hivatásról majd még írok. Ezügyben én is igencsak töprengek, bár magamban már jutottam valamire, de még szavakkal nem fogalmaztam meg.
Ja, ami engem illet, meg a társ nélküli életet: ennek konkrétan az volt az oka, hogy ezen a téren egyszerűen nem tudtam pontosan meghatározni, hogy mi az, amit akarok, Csak azt tudtam, hogy mit NEM akarok. Konkrétan: páni félelem lett úrrá rajtam attól, hogy valaki bármilyen formában birtokolni akarjon, mert, mint már említettem korábban, én szabadságmániás vagyok. Egyébként a másik, hogy pontosan emiatt (védekezés) én eléggé elhanyagoltam a külsőmet az utóbbi pár évben. (Ápolt, meg tiszta vagyok, de lepukkant összhatást keltek, a ruházkodás miatt, és hát túlsúly is van rajtam, meg mivel nem mozogtam az utóbbi években rendszeresn, ezért formátlan lettem. A biciklit, azt csak tavaly októberben kaptam, és istenigazából mostanában kezdtem használni is, ezért annak még nincsen látható eredménye, csak a lelki plusz, amit már említettem, utóbbinak viszont hosszú távú jótéteményei lesznek, ezt már most látom.)
De mostanában már kezdek rájönni, hogy mi is az, amit viszont SZERETNÉK e téren. De még egyszer hangsúlyoznám, hogy csak ELKEZDTEM rájönni. Konkrétan arra, hogy mi az a tulajdonságegyüttes, amit még talán el tudnék viselni. De nem akarok semmit sem elsietni, sem magamra erőltetni, mert annak elég gázos következményei lehetnek. Tipikus példa, hogy tavaly, év közepe táján elég szar volt az önbizalmam (főleg a női önbizalmam). Ezért, de csakis ezért a lelkem mélyén nagyon szerettem volna, hogy ha valaki vonzónak talál. Hát, bakker, két perccel az év vége előtt ezt megkaptam kamatostul. Fura és ellentmondásos eset volt, ami szerintem az akkoriban bennem meglévő sajátos ellentmondásokat hajszálpontosan tükrözte vissza. Mindenesetre meghatározó élménynek bizonyult számomra: még a mai napig tart ennek a feldolgozása. Konkrétan: ha jobban belegondolok, teljesült egy kívánságom. Azt próbálom felidézni éppen ezért, hogy milyen lelkiállapotban voltam, mikor még csak vágyakoztam, mármint arra, hogy jobb legyen az önbizalmam, és hogy erre valamilyen külső visszajelzés okot is adjon számomra. Aztán más tényezők elterelték erről a figyelmemet, és úgy alakultak a dolgaim, hogy képes voltam kikapcsolni, és teljesen önfeledtnek lenni. Eljutottam arra a pontra, hogy tulajdonképpen semmire sem vágytam, mert amim már volt akkor, abban épp elég örömet találtam. Konkrétan az, hogy lett egy olyan mobiltelefonom, amivel fényképezni tudtam (végre!), ami szintén segített a kikapcsolódásban, másrészt, amivel tudtam hallgatni az ily módon újra fölfedezett kedvenc brit popzenéimet. Miközben ráadásul fölfedeztem egy csodaszép környéket, ami a lakóhelyem közelében van, és amiről addig nem is tudtam. (Ott sétálva hallgattam a zenéket.) Visszatérve a dologra: már csak azért is mondhatom, hogy az teljesült, amit kívántam, mert igazából csak arra vágytam (de egyébként úgy, hogy ezt még magamnak sem fogalmaztam meg), hogy valaki jó nőnek tartson. (Ez már csak azért is megvalósult, mert akkor még a szokásosnál is lepukkantabb voltam. Ehhez képest, mikor az illető odajött hozzám, meg a kolléganőmhöz bemutatkozni, és velem is kezet fogott, olyan arcot vágott, mint aki mindjárt elájul.) Partnert viszont NEM akartam, nem éreztem erre késznek magam semmilyen szempontból. Ezért az élet olyasvalakit hozott az utamba, aki ugyan fölöttébb jól iskolázott volt, sőt, a szó klasszikus értelmében véve művelt és kifinomult, és ápolt is, plusz túlsúlytól is mentes, viszont a fizikai tulajdonságai - amikből szerintem önkéntelenül visszakövetkeztettem egy csomó lelki tulajdonságra - engem egyértelműen taszítottak (tipikus GEEK, avagy NERD, ha érted, mire gondolok). Igazság szerint ritka nagy görénynek éreztem magamat, mert én is vágyakoztam már reménytelenül mások iránt - ennek döbbenetes másolata volt egyébként az, amit most én láttam viszont a másik szemében - mégsem tudtam magamon erőszakot tenni. Erre úgy jöttem rá, hogy először nagyon beteg lettem, aztán valahogy "saját erőből", egyik napról a másikra meggyógyultam. Egyértelműen éreztem, hogy gyógyulás hatására, de valahogy kialakult bennem egy olyan dachangulat, hogy "na, ezt azért nem!"
Ja, igen, szóval visszatérve rád: szerintem mindenképpen keress magadnak barátokat. Azok, akik nekem a barátaim, teljesen véletlenszerűen jöttek az életembe, és olyan is van köztük, aki nem egy csúcs intellektus, viszont a legjobb indulatú és legtisztább lelkű emberek egyike, akivel valaha találkoztam. Olyan is van köztük, aki nagyon értelmes, tanult, ugyanakkor az egyik legfelszínesebb ember az ismeretségi körömben. Pontosan ezért nem aggódik semmin, és mindig optimista. Minden helyzetben képes meglátni a jót, és az embereket a pozitív kisugárzása meg az előnyös külső tulajdonságai mágnesként vonzzák, ahol csak megjelenik. Neki van a legkevesebb baja az önbizalmával az összes barátom közül. Ugyanakkor azt sem lehet mondani róla, hogy beképzelt lenne. (Őszintén megmondom, eléggé irigylem ezért az egyensúlyért.) Aztán van jó néhány olyan, akiknek gondja van az önértékelésével, a lehető legkülönbözőbb mértékben. Ugyanakkor hihetetlenül intelligens emberek, a szó intellektuális és érzelmi szintjén egyaránt. Ezek mind hétköznapi emberek.
Téged különben szokott a multi munkahelyed különböző céges rendezvényekre és csapatépítő tréningekre citálni? Mert ha nem, szerintem nyugodtan elkezdhetnél törekedni arra, hogy jóbarátokat gyűjtsél. Akár a neten keresztül, mondjuk úgy, hogy egy blogba, ami tetszik neked, beírsz egy kommentet, vagy ilyesmi.
És még egy javaslat: próbálj meg nem azzal foglalkozni, ami körülvesz, hanem arra koncentrálni, hogy mit szeretnél. A társ-témát szerintem most egy kicsit hagyjad pihenni, legalábbis addig, amíg meg nem emészted ezt a Talánmásikfeled okozta traumát. Tekintsd őt viszonyítási pontnak, amit őbelőle téged vonzó, és még mindig jó tulajdonságának tekintesz, azt jegyezd meg magadnak, amik miatt meg kiábrándultál belőle, azt vedd ugyan tudomásul, de ne foglalkozz vele azontúl.
A másik, ami nagyon fontos lenne: ne zárd börtönbe saját magadat. Szabadság. Nem jó érzés szabadnak lenni? Én imádom. Mikor egy hatalmas mező melletti úton biciklizik végig az ember, és kilométerekre ellát, hát, nálam ilyenkor bekapcsol az érzés, hogy " most nem is igazán kívánok mást". Lehet, hogy gáz, de ha az ember célul tűzi ki ennek az állapotnak az elérését, azzal már rengeteget segít azon is, hogy ama vágyai váljanak valóra, amiktől most függővé teszi a boldogságát (és amik pont ezért tartják távol tőle magukat).
Fura egyébként belegondolni, hogy a 2 évvel ezelőtti kezdetet megelőző korszakomban én is egy multinál dolgoztam, és ugyanilyen depis voltam, mint most te. Viszont éreztem (nem TUDTAM, de ösztönösen éreztem), hogy azért vagyok boldogtalan, mert fontos és a saját szempontomból alapvető dolgokat (amik érzelmi intelligenciával, ezen belül pedig főleg önismerettel kapcsolatosak) NEM TUDOK. Ez kábé úgy működött bennem, mint a növényekben a fény felé törekvés ösztöne. Mentem, amerre éreztem, hogy mennem kell, és hát, kicsit szétcsesztem az egzisztenciámat. ugyanakkor ez az idő teljes mértékben megérte, most már egyértelműen ki merem jelenteni. Megtanultam ellazulni, kikapcsolni. Ez alapvető. A barátok, akiket már említettem. Rengeteget tanultam / tanulok tőlük, illetve talán nem szerénytelenség kijelenteni: tanulunk egymástól.
Ami a lemez-dolgot illeti: ez valóban igaz, hogy eszméletlen jó fej emberekkel találkoznál. Viszont ugyanannyi, és ugyanolyan mértékben aljas ember is fölbukkanna az életedben (a zenei IPAR képviselői között főként), és nagyon sok elképesztő, sokkoló szemétséget kellene látnod. (Egyszer egy számomra tökéletesen hiteltelen, ámbár eléggé ismert rockzenész, inkább ide sem írom a nevét, mondta egy, a zeneiparról szóló BBC-dokumentum műsorban, amit akkor láttam, mikor kint voltam Londonban: ami a lemezgyáraknál megy, az szervezett bűnözés. Nyilvánvaló persze, hogy igaza volt, csak pont az ő szájából ez nagyon gázosan hangzik...) Szóval a sikernek van ára is, noha nem mindenki érzi úgy ebben a szakmában, hogy ki kellett ezt fizetnie. Tudom, hogy az, hogy most ezt írom, egy teljes ellentmondás egyébként saját korábbi önmagammal szemben, de éppen nemrég olvastam egy érdekes történetet, mikor valaki (idehaza szinte egyáltalán nem ismert, bár én emlékeztem rá, illetve egy magyar nyelvű blogban egy takaros kis pályafutás áttekintéssel találkoztam róla) az akkori alternatívnak számító zenei ágból beszállt (sztárként és dalszerzőként) a popüzletbe (mert több okból megtehette), elég szép sikerei is voltak egy bizonyos ideig (beleértve együttműködést akkori világsztárokkal, és azt, hogy a számait fel is dolgozta nem is egy, ismert, úgymond nagy név), a siker az elhatározástól számított 3. évben teljesedett ki, és szintén 3 év volt, amíg tartott a dolog (a ringlispil), ugyanis ezalatt az illető totál besokallt (ebben személyes okok is közrejátszottak), és végül kiszállt. Az még külön vicces, hogy mikor azt a hsz-mat írtam, amiben írtam erről a popsztárságról, még nem ismertem ezt a sztorit. Szóval pont itt is az következett, hogy mivel korábban szépen keresett, és az a pénz még megvolt, és nem költött luxus izékre, megtehette, hogy vagy 10 évig nem csinált semmit. (Na jó, volt azért egy-egy száma, amire mindig mások kérték föl.)
Amit a külső megerősítésről írtál: sajnos én is ebben a "betegségben" szenvedek, pedig volt idő (tavaly nyár vége, ősz eleje), amikor egyértelműen úgy éreztem, hogy kigyógyultam belőle. Azzal biztatom magam egyébként, hogy ha egyszer már átéltem ezt az érzést igazán mélyen (hogy tudniillik a saját önértékelésemet teljesen le tudtam kapcsolni a külvilágnak az engem értékeléséről), akkor az valójában bennem van, ráadásul eléggé közel a felszínhez, így van esélyem rá, hogy újra előszedjem. Egyébként azt tapasztaltam, hogy ilyesmikhez a SZÁNDÉK bőven elegendő, aztán akár el s felejtheted a dolgot, meg fog történni magától.
Pontosan emiatt szerintem te is megpróbálkozhatsz azzal, hogy vágysz rá, hogy a körülményektől teljesen függetlenül képes legyél jól érezni magadat, urambocsá' boldognak lenni. Nekem szerencsére volt egy "kiskapu" ilyen szempontból az életemben: a céltalan biciklizés szép helyeken, kicsit az elveszettség / eltévedtség érzésével kombinálva. Ilyenkor annyira ki tudok kapcsolni, amiatt, hogy olyan helyen vagyok, ahol SENKI SEM TUDJA, KI VAGYOK, hogy teljesen el tudok vonatkoztatni saját magamtól, és csak nézek kifelé a fejemből. Amiatt, hogy nálam para tárgya volt (valószínűleg gyerekkoromtól fogva) az, ahogyan a külvilág megítél. Ezért aztán ettől, meg ha sikerül, mivelhogy Bp-en élek, a magányos séta azt az érzést adja, hogy "békén hagynak, végre levegőhöz jutok, és legalább rövid ideig teljesen az igazi önmagam lehetek".
Szerintem egyébként ne jelents ki teljes bizonyossággal ilyesmiket (már ha javasolhatom), hogy úgy érzed, elég kilátástalan, hogy boldog legyél. Sajnos az ilyesmik hajlamosak önbeteljesítő jóslatokként működni. Inkább azt mondom: legyél nyitott, figyelj arra, hogy az élet mit "szállít", egyébként ehhez elég érzékeny vagy szerencsére. Az intelligenciáddal párosulva ez egy nagyon ritka tulajdonság. Emiatt IS nagyon értékes ember vagy, légy szíves ezt fejben tartani. Ami viszont még szükséges lenne, hogy próbálj meg elfogulatlan lenni. TUdom, hogy ezt nálad, mint minden érzékeny embernél, az aggodalom és az egyébként jogos érzelmi önvédelem táplálja. Viszont most mondok egy furcsát. Meg lehet valósítani, hogy különválasztasz két dolgot:
1. az első, hogy el lehet fogadni azt, hogy minden embernek, tehát MINDEN embernek teljes joga olyannak lenni, és úgy gondolkodni, amilyennek és ahogyan neki tetszik. Akárcsak neked. Félre ne értsd: nem prédikálni akarok. De mostanában kezdek rájönni, hogy ha ezt te el tudod fogadni, akkor saját magadnak teszel egy, a későbbi életedre hihetetlenül pozitív hatással levő, óriási szívességet. Ugyanis...
2. ahhoz, hogy a te saját életed hogyan alakul a továbbiakban, nem ENNEK van lényegi köze. Hanem annak, hogy
a.) ez a legfontosabb: TE hogyan viszonyulsz saját magadhoz (ugyanis minden, ami az életedben veled történik, ilyen, vagy olyan módon, de ennek a visszahatása)
b.) NEKED mik az feltételezéseid, amelyeket több, valószínűnek látsz, a saját életed további alakulásáról,
c.) illetve, hogy mik a szándékaid az életeddel kapcsolatban.
Rájöttem, hogy nem tudok válaszolni. Először ki kéne találnom a "baromi jó dolgot".
Az a gond, hogy egyelőre még viaskodom azzal a bennem levő igénnyel, hogy biztonságot - és az ezzel járó köznapiságot - teremtsek, éljek meg, amiben sokszor bizony a másoknak való megfelelést látom. Másrészt szeretnék már egy kicsit "őrült" lenni, ráborítani az asztalt a hülye kollégákra, és esetleg csórón kimenni valahova külföldre. (Persze értelmes szellemi munkára, úgyhogy zsákutcába jutottunk.)
Szükségem van biztatásra, megerősítésre is, hogy úgy mondjam: társadalmi szinten is, azaz engem nagyon frusztrál, hogy mindenütt kiégett, panaszkodó emberekkel vagyok körülvéve, és néha nagyon nehéz tartani az egyébként rám jellemző optimizmust. (Legalábbis Budapesten ez így van.)
Jelen pillanatban úgy érzem, hogy elég kilátástalan az, hogy én boldog legyek, talán azért is, mert másoktól is függővé teszem a saját boldogságomat.
Lemonjuice: én nagyon tisztellek téged azért, mert méltósággal viseled a társ nélküli életet. Én erre nem vagyok képes (érdekes, ugyanezzel a lendületes elhatározással száműztem az életemből Talánmásikfelemet, amikor úgy éreztem, nem tudok megbocsátani, akkor meg inkább azt mondtam: nem kell senki).
Azt hiszem, ha meglenne az a bizonyos lemez, amiről írsz, bizony örülnék a népszerűségnek, annak, hogy társaságom alakul, hasonló érdeklődésűekből.
Szeretném, ha minél többen szeretnének, elismernének, de nem csak felszínesen.
Mostanában elég sz-r a hangulatom, nagyon magamba is zárkóztam, ha beszélgetek valakivel, ha a munkahelyemen vagyok, azt érzem, hogy most de jó lenne valami mélyebb, érdekesebb dologról beszélni, valami értelmesebbet tenni.
Kellemetlen nekem kimondani azt, hogy nem akarom egyedül leélni az életem, de azt is, hogy néha bizony van egy felsőbbrendűségi tudatom, és az ilyen napjaimon nagyon is embergyűlölő tudok lenni.
Na, részben ezért húzódott el ez a (még mindig csak részleges) válaszadás, mert rühellem magam bizonyos dolgokért (amelyekre derűs napjaimon büszke vagyok).
Hivatottnak lenni: szeretem ezt a szót. A tudatot, hogy küldetésem, célom van az életben, amely mellett kiállok. Ezek elvek, eszmék - nagyon ritkán emberek, az igazi szerelem érzésem szerint erről is kellene, hogy szóljon, szellemi partnerség és elkötelezettség - , amelyek adott esetben derűvel töltenek el, kitartásra és optimizmusra ösztönöznek. Magasztosabb az "elhivatottság" a "cél"-nál, és kevésbé rugaszkodik el a valóságtól, mint a "küldetés". Velem született idealizmusom nem engedi tehát, hogy ettől a szóhasználatról lemondjak, bár igazad van, frusztráló is, mert belső elvárásokat tükröz.
Itt jön az, hogy önmagában kellene az embernek megtalálnia azt a kiegyensúlyozottságot, amelynek egyenes következménye, hogy nem "szorul" külső erőre ahhoz, hogy örömet leljen a saját létezésében (ehhez kapcsolódik az, amire a Határokban is utalok, vagyis hogy a magány kizárja-e a boldogságot, de elkanyarodtam a témától).
Folyt. köv.
Ez nagyon jó. Talán végig kell "nyűglődni" vagy csak egyszerűen meg kell élni bizonyos dolgokat, hogy utána könnyebb legyen értékelni az álom teljesülését. Mondjuk, én szeretek arra gondolni rosszabb napjaimon: mennyivel jobb lenne, ha tudnám, hogy azok a dolgok, amelyekre vágyom, mikor teljesülnek, illetve hogy teljesülnek-e egyáltalán. Mert ha nem, akkor dolgozhatnék azon, hogy elengedjem az álmot. (A róla való lemondás szót direkt nem használom. Javíthatatlan álmodozó vagyok.
)
Na, azt hiszem, rövidesen írok a "Határok...?" topikomba, próbálok egy-két dolgot összegezni. Válasz a kérdésedre majd jön, de most a politikai híreket is rágom.
Oké!
Figyelj csak! Még írok egyet (ezt beírtam a Kérd és megadatik fórumra, de a kutya sem figyelt rá. Néhány hónapja egyik barátnőm elcitált a Westendbe, moziba, az Ausztrália c. filmet néztük. Elég hatásvadász egy filmnek tartottam, de még így is messze jobb volt, mint egy átlag hollywoodi film (noha azoknak a szabályait követte, konkrétan a melodráma műfajét). Volt benne egy rész, mikor a félvér gyerek főszereplő a moziban - belépés csak fehéreknek, elvégre a 2. világháború idején járunk - a moziban a filmvászon mögött nézi az Óz a csodák csodáját (a Judy Garlandosat). Film a filmben jelleggel párhuzamosan mutatták a háborús "külvilág" egyre gyorsuló eseményeit és részleteket "bevillanásokat" az Ózból. A legjobb az volt a végén, én tutira úgy éreztem, hogy ezzel nekem üzentek, a következő jelenet volt.
A déli boszorkány (Glinda) már megmondta Dorothynak, hogy úgy juthat haza, ha összeüti a lábán lévő varázscipő sarkát 3x, és azt mondja: "Hipp-hopp, legyek otthon", tehát ezt nem mutatták.
Hanem azt, hogy vagy a bádogember, vagy a madárijesztő konzultál a boszival, akitől kiderül, hogy ez a képesség VÉGIG OTT VOLT Dorothy birtokában (az egész film alatt ugye, egyetlen célja, álma volt: hogy hazajuthasson Kansasba).
Kérdés: "Why didn't you tell her?"
Válasz: "She wouldn't have believed me."
Na, szerintem bizonyos értelemben véve te is Dorothy vagy, meg én is.
Már most megvan mindkettőnkben mindaz, sőt, végig bennünk volt már eddig is, amivel el tudnánk - tudjuk érni a céljainkat, álommegvalósítás, etc.
Ez viszont nagyon összetett. Fogok rá válaszolni nemsokára.
Már amelyik részére tudok. Jókat mondasz, nehezeket kérdezel.
Ha úgy gondolod, szívesen adok tanácsot. Most tiszta zavaros az agyam, és sz.r a kedvem, de néha talán épp az a jó. (?)
Viszont legalább meglocsoltam az unokatesóm - akit emlegettem, hogy a nővére esküvőjén voltam januárban - , továbbra is csak én jöttem aznap, nem a fehér lovasa, de jót dumáltunk, mintha jobb lett volna a kedve a beszélgetéstől, én meg szeretek jó kedvre deríteni embereket, úgyhogy én is örültem. Tokajival is megkínált, persze az is adott a jókedvemnek
Elmentem még néhány emberhez, pár percig maradtam csak, hogy udvarias legyek, de ne fáradjak le.
Édesanyám is kapott kölnit a fejére, akkor mentem el hozzá, mikor édesapám nem volt otthon, így nem találkoztunk most sem.
Ennyi volt a nagy locsolászat.
Esetleg ha szeretnétek, utólag öntök a ti fejetekre is, de ahogy tűzijáték ikon nincs, úgy locsoló sincs, szóval akkor legyen ez:
Jó múltkorába visszanéztem,na mondom nem is gondoltam volna,hogy esetleg hiányoznék innen.Visszaakartam regelni de nem ment (azért kértem meg a kollégát,hogy írjon neked).De aztán addig probálkoztam,hogy visszasikerült jönni..
Anyám,hányszor töröltem már magam,de csak visszaesz a fene mindig,nem is értem miért.Te Lemonjuice,nem találom az Álomtudományát sehol,nem tudom hová tettem,a Makulátlan elme az okés,még holnap keresem aztán ha nem találom megy a Makulátlan ,oké?
köszi a szíves fogadtatást.
Juhéééééééééééé
Francba, hogy nincs tűzijáték ikon
Izé...
most nagyon szégyellem magam... az a helyzet, hogy azt, amiben tanácsot akartam kérni, az élet úgy tűnik, hogy megoldja nekem. Ettől függetlenül, ha érdekel, elmesélhetem, mert igenis nagyon érdekelne a véleményed ezügyben.
Ami téged illet: megfogalmaztad már (saját magadnak), mi az a több, amire hivatott lennél?
Másik kérdés.
Mi az a tevékenység (például mondjuk akár alkotótevékenység), amit mondhatni, akkor is csinálnál szívesen, ha neked kellene fizetni érte?
Szerintem ezt a megfogalmazást, hogy többre hivatott, ne használd, persze ez csak javaslat. Én elkövettem ezt a hibát, és más eredménye nem lett, csak annyi, hogy fölöslegesen frusztráltam saját magamat, és nem tudtam kihozni az akkori (egyébként bizonyos szempontból naggggyon jó) helyzetemből a maximumot. Úgy is kihozhattam volna, hogy közben vitt volna afelé a célom felé, amire valójában vágytam. Mármint afelé a "több" felé, amire hivatva éreztem magamat. De ezt most látom így.
Szóval szerintem az első lépés az, hogy fogalmazd meg, ha mondjuk, egyáltalán nem lenne semmilyen anyagi kényszerítő körülmény rajtad, akkor mit csinálnál.
Tegyük föl, hogy valami baromi jó dolgot kitaláltál, vagy mondjuk, Nagy-Britanniában popsztár voltál mondjuk 5-8 évig, és eladtál 8 millió albumot, és annak a jogdíjaiból élhetsz vígan életed végéig. Mivel töltenéd a napjaidat?
De fura különben, hogy mindenki mást tök tárgyilagosan látsz, mindenfajta pozitív vagy negatív túlzás nélkül (idehaza amúgy nagyon ritka tulajdonság), viszont mintha saját magadat FÉLNÉL ugyanazzal a mércével mérni, mint a többieket.
Pedig hidd el nekem, hogy ha VALÓBAN ugyanazzal a mércével mérnéd magad, akkor nagyon is volna okod az önbizalomra.
Jaaaaj, most hogy ezt visszaolvastam: anyukám pontosan ugyanezeket mondja mindig nekem! Mert tudja, hogy nekem az önbizalomhiány, vagyis pontosabban: a saját magammal szembeni túlzott szigorúság a legfőbb gondom!
Próbáljunk meg segíteni egymásnak (kívülálló szemszög), hátha
Saját magamat illetően a munkával kapcsolatban kissé bonyolult a helyzet. (Lehet, hogy ha leírom, micsoda, az neked is esetleg valamilyen formában fog segíteni.)
Lehet egyébként, hogy erre vonatkozóan fogok majd tanácsot kérni tőled, nyugi, nem HR-es szuperszakértőnek nézlek, csak egy ahhoz eléggé pszichológiai értelemben véve pontos, részletekre odafigyelő (= érzékeny) egyénnek, aki ettől kompetens. Fura egyébként, nem gondoltam volna, hogy tőled fogok tanácsot kérni majd, de naggyon örülök, hogy így alakult, mert te nagyon rendes vagy, és egyáltalán nem kioktató.
"Meltobb". Ez is egy elgondolkodtato szo. Mondtak mar, hogy nagyok az elvarasaim, adjam lejjebb. Gondolkodtam rajta. Hogy jovok en ahhoz, hogy eldontsem, melto-e valaki hozzam? Ez ugy hangzik, mintha olyan extra valaki volnek.
Masreszrol: igen, az vagyok
. Ki tudhatna, ha nem en, hogy ki valo nekem, hogy ki vonz, stb. Szoval a nagy onbizalom meg a komplexusok forronganak lelkem melyen (ah oh
)
Energiavampir? Tok igazad van. Tobb "barat"-nal is tapasztaltam ezt amugy. Vannak emberek, akiket emiatt fol se hivok mar egy ideje, sot a telot se vettem fel nekik.
Szerencset es erot hozza! (Bocsanat, epp angolul irkalok igen elmeseket, es keptelen vagyok visszaallitani az ekezeteket.)
Latod, nekem ehhez meg nincs erom. Marmint hogy valtsak valami izgalmasabb, onallo munkara, es esetleg az anyagi bizonytalansagot valasszam, feladva a viszonylagos kenyelmet, amit egy multiceg nyujt. Hiaba erzem, hogy ennel tobbre lennek hivatott - es persze biztosan jobban is ereznem magam - , nem mondanek fel, nekivagva az ismeretlennek, a vilagnak. Pedig ez is foglalkoztat.
Én meg éppen az érzelmi zsarolás nevű jelenséggel ismerkedem, azt hiszem. Talánmásikfelem látszólag tudomásul vette, hogy számomra elfogadhatatlan a magatartása (hogy úgy mondjam: neki több másikfele is van), de nem hagy békén. Csalódtam benne. Haragtartó lennék? (Különben igen. Ez van.) És még én gondoltam érettnek, olyasvalakinek, akire rábízhatom magam én mint tapasztalatlan. Na szép. Azt hiszem, én tévedtem, de nagyot.
Köszönöm! Én is üdvözlöm őt, és sajnálom, hogy már nincs itt. Remélem, minden rendben vele.
Hú, ők bizony jót tesznek néha az embernek. Én ezt ismerem a bandától:
http://www.youtube.com/watch?v=-sDptvBalvU&feature=PlayList&p=1E4CC345E5A5B481&playnext=1&playnext_from=PL&index=4
Sokszor eszembe jut, hogy zene nélkül alighanem bediliznék. Ha holnaptól azt mondanák, hogy többet ne hallgassak zenét vagy ne írjak, ne énekelgessek magamban, meghülyülnék.
"people worry about future" Biztos ezért volt annyi alapszínű háttér, mert még nem tudták, milyen lesz az "új idők" színvilága.
Különben ismerős ez a banda, rádióban hallottam biztos. Mostanában durvább számokat hallgatok, valahogy azok nyugtatnak le. A meditálós zenétől pl. mindig ideges leszek.
Na, mindegy, valamit azért találtam. Ez elég kemény?
Annyira látszik, hogy a videoklipet a 90-es évek elején forgatták
Akkor volt divatos, hogy mindenhová ilyen hosszú lábú és karú, izmos táncosokat / táncosnőket raktak be, alapszínű háttér elé, széles mozdulatos, kecses koreográfiával
Drukkolok
A zene milyen? Jöhet, hogyne, nyomd csak, minél keményebb, annál jobb.
Egyébként az imént éppen Level 42-t hallgattam, ha valakit érdekel.
Esetleg belinkelek tőlük egy-két számot.
Sztem már útban, noha kissé hülye idő van. Szétizgulom a fejemet, mert a munkahelyemen hamarosan selejteznek embereket, és jövő héten közlik, hogy ki marad, és ki megy. Sajnos nekem most másra nem is nagyon marad szellemi és érzelmi energiám.