Az nlc. fórumon 20 éves fennállása óta közel 300 ezer témában indult csevegés, és több mint 1 millió hozzászólás született. A Facebook megjelenése és térhódítása miatt azonban azt tapasztaltuk, hogy a beszélgetések nagyrésze áttevődött a közösségi médiába, ezért úgy döntöttünk, a fórumot hibernáljuk, ezentúl csak olvasása lehetséges. Új hozzászólást és témát nem tudtok indítani, azonban a régi beszélgetéseket továbbra is megtaláljátok.
Hai!
KÍSÉRTETEK SZELLEMEK DÉMONOK 4.
2008-at írunk. Aki ismer, az tudja, bolondulok a képzőművészetért, egykoron, gyerekként én is az szerettem volna lenni, talán nem is voltam ügyetlen, végül is másfelé vitt az utam. Azért az alkotás kényszere megmaradt, festményeim, kettő kivétellel, magántulajdonban vannak, de nem is ez a lényeg.
Két olyan tevékenység van, amit rendszeresen megélek és ez így is fog maradni, míg élek, a múzeumba járás és kiállítások megtekintése, valamint régiségboltok aktív látogatása. Akkoriban a Falk Miksa utcában laktam, ebből fakadóan nem volt nehezemre, ha régi képeket netán szobrokat akartam mustrálgatni, hiszen a környék erről nevezetes, szinte lépésenként sorakoznak a galériák. Az egyikbe, talán többet forgolódtam, mint a többiben, az ott dolgozó asszisztenssel pedig össze haverkodtam. Miután megtudta mivel foglalkozom, igen aktívan érdeklődött bizonyos kérdések tárgyában. Nem kellett különösebben faggatnom miért, magától kezdte mesélgetni, számára milyen furcsa jelenségek vannak olykor a galériában, és saját bevallása szerint, este nem is szeretett ott lenni, mert félt. Az elmondásai alapján klasszikus poltergeist jelenségről lehetett szó. Tárgyak tűntek el s kerültek elő indokolatlan helyeken, néha kaparászást és halk suttogásokat hallott, főleg estefelé, és néhány alkalommal váratlan hőmérséklet zuhanást is észlelt.
Úgy vélem, mondanom sem kell, rogyásig volt a három helység rakva, mindenféle relikviákkal, régi bútorokkal, képekkel, szobrokkal, apró kegytárgyakkal. Érdekes mód, amikor ott voltam, nem volt érzékelhetően, kiugróan rossz érzet, energia hullám, persze ez nem jelentett semmit, hiszen igen sokszor a jelenlétem miatt is hátrébb vonulnak bizonyos entitások.
Az egyik reggel kaptam egy hívást, a tulajdonos csengetett rám. Megkért menjek be hozzá, mert beszélni akar velem. Három perc séta volt oda menni. Már a belépésemnél nem volt nehéz konstatálni, valami nagyon csúnya dolog történhetett. Fogalmazzunk úgy, nem kis kupleráj fogadott. Az addig rendezett galéria, akkor, rendesen romokban hevert. A tulaj elmesélte, hogy éjjel bent maradtak az asszisztens hölgyeménnyel, amolyan leltár készítés céljából. Éjfél után nem sokkal, előbb egy kép esett le a falról, majd villámgyorsan több, más tárgy is különálló életet élve dőlt el vagy esett le, a falról vagy a polcokról. Halkan jegyzem meg, nem kevés kárt okozva.
A hölgy sokkot kapott, úgy kellett hazavinnie, mert keze lába remegett a félelem hatására. A tulaj nem nyúlt semmihez, minden úgy volt, ahogy éjjel otthagyta, amikor haza vitte a hölgyet s reggel nyitás helyett engem hívott.
Tartottunk egy kis kérdezz - felelek alapot. A vége az lett, megkérdezte tudok e segíteni?!
- Azonnal – feleltem – de haza ugrom az eszközeimért.
Meggyőződésem volt, egy becipelt tárgyhoz kötődő entitás csinálhatta a felfordulást. Első dolgom volt megkeresni ama bizonyos tárgyat. Pálca segítségével néhány perc alatt meg is lett a bűnös. Egy kb egy méter magas és fél méter széles olajfestménynél vesztette el az eszét a pálca, úgy pörgött mintha helikopter rotor lett volna.
Mint kiderült, a szobája is azért lett kidekorálva a vallási cuccokkal, mert ezt tanácsolta neki a helyi plébános, miután többszöri szenteltvizes szertartással sem tudta semlegesíteni a házat. Az utolsó locsolkodás közben, valami úgy mellbe verte az atyát, hogy hanyatt esett s azóta semmi kincsért nem volt hajlandó még beszélni sem a dologról.
Klárika melletti szobát kértem, kaptuk. Természetesen már a beszélgetés közben is érezhető volt, hogy terhelt a ház s nem is kicsit.
Estig, csak kisebb reccsenések, halk zajok voltak.
Aztán eljött az éjszaka. A partnerem Erika kicsit szorongott, de tudta, velem biztonságban van, ezért különösebben nem frusztrálta magát, bár nyugodt sem volt. Vacsoráztunk egyet a közelben lévő étteremben, aztán irány a panzió. Hogy mivel foglaltuk el magunkat a szobában, gondolom nem kell ecsetelni, de annyit mondhatok, akkor mi voltunk a zajosabbak. Aztán szépen belealudtunk az éjszakába.
Irdatlan sikoltásokra és robajszerű dörrenésekre riadtunk. Nem kellett sokat hallgatóznunk, hogy tudjuk honnan jött az ébresztő. Klárika szobájához mentünk és bekopogtam. Több alkalommal is, de csak elfojtott hörgésszerű hangok jöttek válasznak, úgy döntöttem, lesz ami lesz megsértem a magánszféráját és benyitottunk. Az ajtóval szemben volt a kis háló. Odamentünk közben szólongattuk a nőt. A szobába lépve a következő látvány fogadott minket. Klárika az ágyon, hanyatt fekve, megtépázott hálóingben, mellei csupaszon, és jól láthatóan markolászási benyomódások voltak rajta, miközben természetellenesen feküdt, mint akit többen lenyomnak az ágyon. Felsorolás nélkül, nem kevés tárgy volt lepotyogva a földön (keresztek) és folyamatosan csatlakozott a földön fekvő társaihoz további kegytárgy. Bele üvöltöttem a térbe néhány űző varázsigét. Pont annyira volt elég, hogy Klárika kiszabadult a nyomás alól, ráborítottunk egy kéznél lévő takarót és át vittük a szobánkba. Visszarobogtam a másik szobába, és mint egy házkutatásnál gyorsan kutatni kezdtem. Szerencsém volt. Néhány perc múlva felszerelkezve visszatértem a nőkhöz. Zsákmányom lett egy fekete szemceruza, néhány fehér gyertya, és egy zacsi háztartási só.
A szoba közepéről lehúztam a szőnyeget és felrajzoltam a nagy varázskörömet középen a Parcae háromszöggel. Gyertyák a három csúcsra és indult a mandula. Miután kitisztult a szoba, az ajtó küszöbéhez ajtófélfától ajtófélfáig sót szórtam, ahogy az ablakpárkányhoz is, kinn tartva bármilyen ártó lelket.
Még szép hogy reggelig senki sem aludt. A nők a félelem miatt, én meg őrségben tartottam magam, felkészülve bármire, amennyire csak lehetett a helyzethez képest. Ezen idő alatt, Klárikával megbeszéltem, ez így nem mehet tovább, és az engedélyét kértem, hogy teljesen beavatkozhassak. Nem kellett kétszer kérnem. Kiderült, ez nem az első ilyen vagy hasonló támadás volt.
Reggel, emberi időben, az első dolgom volt telefonálni. Néhány óra múlva meg is érkezett a démonvadász csapatom, teljes felszereléssel és harci állapotban. Persze az öccs is megérkezett, nem kis pánikkal az arcán. Klárit átvitte, magához, Erika hazament, mi pedig neki álltunk a rohadékokat rendbe tenni. Az egész szombat és vasárnap délelőtt ráment, de kisöpörtük őket végleg.
Hai!
KÍSÉRTETEK SZELLEMEK DÉMONOK 3.
Nyár van, így evidens módon most egy régi nyári sztorit mesélnék el.
1995-ben a válásom után, összejöttem egy hölgyeménnyel, és mivel május vége felé jártunk, kitalálta, menjünk le hétvégére a Balatonra.
Menjünk.
Ő intézte a szállást, lefoglalt egy kis panzióban egy szobát három napra. Igazából nem volt valami pompás idő, de még örültem is neki, mivel nem tartozom a napimádók közé s ráadásul a szezon sem indult be, így tömeg sem hömpölygött a parton.
Balatonlelle volt a célállomás. A panzió erős túlzással volt panziónak nevezhető, szerintem egy emeletes ház lett átalakítva kiadásra. Az egész házban csak egy középkorú hölgy lakott, a tulajdonos nővére, a bejárattal szembeni kis garzonban, amolyan mindenesként. Mint említettem, rajta és rajtunk kívül senki nem volt még, idény előtti pangás meg ilyenek, gondoltam én. Az érkezésünknél természetesen beinvitált minket a hölgy, a szűkös kis rezidenciájába nevezzük (klárikának), aláírni a papírokat, nos ekkor ért az első meglepetés. Aki látott már kisköltségvetésű amcsi horror filmet, hihette volna, hogy forgatási helyszínre érkezett. Még életemben nem láttam ennyi keresztet, vallási képeket, szinte faltól falig, padlótól a mennyezetig. Akár egy zsúfolt kegyszerbolt. Bizonyára észrevette a döbbent arckifejezésemet, mert rögtön rám kérdezett.
- Maga vallásos fiatalember?
- Nem, de mint látom magácska igen.
Elfintorodott, belecsapott a levegőbe lemondóan, mint aki legyet kerget, és zökkenő mentesen mesélni kezdett, közben megkínált minket egy csésze kávéval.
Elmesélte, a ház generációk óta a család tulajdona, és a szüleik halála után úgy döntöttek az öccsével, aki amúgy is Veszprémben lakott, némi átalakítás segítségével zimmerferiznek, így legalább hoz némi hasznot a kecó. Klárika amúgy is ott lakott, ő ápolta a szülőket öregségükre, magától értetődő volt, ő ott marad, és vezeti a panzió szerű házat.
Eddig semmi különös. Ezután jött az igazi sztori. Elmondása szerint, az édesanyjuk nagy spiritiszta hírében állt, és rendszeres szellemidézések voltak a házban, amitől ő és az öccse gyerekkoruk óta féltek, mert állandó jelenségek zaklatták őket amióta az eszüket tudták. Ámde a szülök hellyel közzel, kézben tartották a „beragadt” entitásokat, amíg éltek. Később persze a panziózás is befulladt, mert fogalmazzunk finoman, éjszakánként ment a műsor és sokan idő előtt leléptek s később már elhíresült a ház, mint szellemek tanyája. Klárika megkérdezte félünk e az ilyen dolgoktól. Közöltem vele, annyira nem, sőt, speciálisan ilyen dolgokkal foglalkozom igen régóta.
Hai!
KÍSÉRTETEK SZELLEMEK DÉMONOK 2.
Szeretnék előre szólni, nem kedvet óhajtok serkenteni a szellemidézésre, mert az nem játék vagy üres szórakozás. Erre, majd hozok néhány riasztó példát.
1994 –ben járunk.
Ismerősökből, és hozzáértőkből sikerült összekovácsolni, egy erős, ütőképes „szeánsz” csapatot, nem kevés munkával. Kipróbált, bejáratott technikákkal dolgoztunk, s ekkorra már túl voltunk a laikus alapkérdések bombázásával: hogy hívták a nagymamát, mit csesztem el gyerekkoromban, hány életem volt stb stb.
Igyekeztünk mélyebb témákban utazni, a világ nagy dolgait illetően és persze okkult kérdések vagy témák garmadát feszegettük. Persze mindezek közben, mint említettem, megbízhatóan kiismertük azt a világot is, nem kevésbé azt, hogy lehet és kell kommunikálni az entitásokkal. Röviden, rendszerben voltunk és ügyködtünk.
Maga a sztori idejére, már hónapok óta volt egy entitás, aki rendszeresen felvette velünk a kapcsolatot és igen megbízható válaszokat, információkat adott nekünk, lehetett hinni neki, persze fenntartással, mert sosem lehetünk eléggé óvatosak velük.
Az adott szeánszon, kapott egy kérdést, de előzzük még meg egy kis előzménnyel. Miután, már rutinos emberek ültek a körben (is) volt köztünk médium, boszorkány, okkult tudású és hadd ne soroljam, Nagy Bandó Andrástól szabadon, már fél szavakból is értettük egymást s nagyon jól éreztünk rá az entitás kapcsán is, ha közölni akart valamit. Magától.
Na erre kérdezett rá a médiumunk (Eta), hogy akar e közölni valamit, van e üzenete számunkra ami fontos.
Volt.
A párbeszédet nem írom le, inkább összefoglalva tálalom a mondandóját.
Jelezte, hogy az én nevelt fiam és a médium fia (egyidősek voltak 13-14) kísértésbe kerültek. Ugyanis a két srác együtt sétáltatta a kutyáinkat a Vérmezőn, napi rendszerességgel. Az entitás jól érthetően közölte, hogy a Vérmezőn van egy kábszeres suhanc banda ( 5-6 fő) akik szívnak, és a két fiút is be akarták rántani a cuccozásba, amolyan beetetés címen. Kaptunk leírásokat és helyszínt is, pontosan. Egy elhagyatott beton épületben tanyáznak, és ha jól emlékszem a galeri vezére egy Vörös nevű srác volt, aki a haja színéről kapta a becenevét. Az eset, a szeánsz előtt néhány nappal történt, persze a két srác ezt nem mesélte el nekünk, amikor haza értek. Gondolhatjátok, kinyílt a nem létező összes bugyli bicska a zsebünkben. A két apuka, én és a Kölyök, valamint egy ott lévő haver, azonnal kimentünk a terepre éjnek idején, hátha elcsípjük őket. Sajnos nem jött össze s talán jobb is mert szerintem csúnya események lettek volna, amilyen feltüzelt állapotban voltunk.
Másnap reggel, mind a két család, a Kölyökék és mi (akkori feleségem a srác anyukája) külön, de kikérdeztük őket. Mint kiderül, sokat nem kellett unszolni őket, mert a két srác is be volt tojva a bandától és szerintem megkönnyebbültek, hogy elmondhatták. Persze arra a kérdésre, miért nem mondták el azonnal, az volt a válasz, megfenyegették őket hogy ha bárkinek elmondják agyonverik őket. A két srác elmondása, tökéletesen illett az éjszakai szeánszon megadott információkkal. Természetesen bementünk a yard-ra bejelenteni, de hosszas leírás nélkül közlöm, már bocs, de tojtak rá. Közölték már tudnak róla. Köszi.
Persze alaposan elbeszélgettünk a srácokkal, kaptak instrukciókat és nagyon sokáig nem mehettek a Vérmező környékére sem, ez evidens. Mi, összefogtunk apukák a környékről néhányan, hosszú ideig vadásztunk a galerire, találom időpontokban, de eltűntek. Nem derült ki miért.
Fontosnak tartottam ezt elmesélni, mert ritkán, de van olyan eset egy-egy szellemidézés kapcsán, ami még hasznos is tud lenni, hiszen a kapott információnak köszönhetően, idejében sikerült megelőzni egy nagyobb bajt.
Még egyszer hangsúlyoznám, ez ne bátorítson senkit a szellemidézésre, főleg ha hozzá nem értő.
Hai!
Csodás hetet....
Hai!
ECCE HOMO
Elképesztő széles skálán mozog a homo sapiens megítélése, értelmezése s nem csak nálam. Mindannyian gondolunk valamit magunkról, azokról, akikkel dolgunk volt vagy van s úgy általában az emberiségről, globálisan is és történelmileg is. Könyvtárnyi lehetne ennek tálalása. Én azonban most a saját tapasztalásomat és értelmezésemet mutatnám meg, természetesen a teljesség igénye nélkül. Amolyan távirati stílusban.
Kezdve onnan, nagyon ambivalens a személyes megítélésem eme témában, a csodálattól skálázva az elítélő döbbenetig bezárólag.
Felsorolni is képtelenség, milyen csodákra s fantasztikusabbnál fantasztikusabb alkotásokra képes az emberfia, ugyan akkor a leggyalázatosabb tettekre is képes, akár önmagával szemben vagy embertársaival szemben, sőt, az őt körbevevő világgal is akár. Bármikor.
Épít, alkot, gyilkol és rombol.
De most nem ezzel akarok foglalkozni igazán. Vagy mégis de más képletekkel. Jócskán benne vagyok a korban, láttam éltem már meg ezt azt, hogy szerényen fogalmazzak, hiszen nem csak saját életem van. Mindig is igyekeztem nyitott szemmel, s aggyal megfigyelni a környezetemet, az embereket s magát a világot, melyben dominánsan meghatározó elem az ember.
A „munkám” kapcsán is erőteljesen foglalkozom, emberek sorsával, és azt látom, jellemzően hihetetlen mit ki nem bír az ember. Már ahogy persze. Elképesztő tragédiákat, sérüléseket szenvednek el az életfolyamaik során, amit aztán sok mindenből fakadóan, képesek úgy ahogy feldolgozni, olykor eltemetni. Látszólag. Aztán jön egy impulzus és kifakad.
Láttam nagyon erős lelkületű embereket, padlót fogni s látszólag gyengéket felemelkedni a bajban. Nincs egyetlen egyetemes igazság ebben, csak történetek és következmények. Aktuálisan, nem oly rég, tapasztaltam meg egy számomra erős karakternek hitt ember elborulását. Olyan szinten, ami már lehet, klinikai eset, bár nem vagyok pszichiáter, de jól érzékelhetően s láthatóan, az eddig kontrollált traumái elborították a valóságérzetét. Szörnyű ezt látni.
Szörnyű, hogy egy sokra hivatott ember, egy tévút miatt meghasonlik önmagával s a múltjával.
Volt annak idején egy amcsi film, a „kallódó emberek”. Sajnos azt látom, iszonyúan sok ember kallódik az élet hatalmas színpadán. Ez a belső pokol. Iszonyú nehéz szabadulni belőle, mert lassan a világ is alkalmatlan arra, hogy utat mutasson. Jó utat. Milliónyi út sejlik fel, de a zöme ugyan úgy tévút. Keveseknek adatik meg, ezt megtalálni, sőt, felismerni s méltósággal járni rajta. Sajnos ki kell mondani, az úgy nevezett segítők zöme is segítségre szorulna. Tisztelet a kivételnek. Kevesen vannak.
Amikor vallási témák vannak egy egy kurzuson s szóba jön a mennyország s pokol, mindig azt mondom.
Az nem túlvilági dolog. Itt van ebben a földi valóságban s képesek vagyunk egyikből a másikba lépni, esni, mert valójában mindkettő bennünk lakozik s nagy részben rajtunk múlik, épp melyiket éljük meg örömmel, vagy kínnal.
Elképesztő felismerni, hogy a Teremtő akarata s terve végtelen. Ránk ruházta eme utak járását s annak eldöntését, melyiket akarjuk. Sokan beszélnek a karmáról, sokszor igen tévesen. Szerintem. A karma nem törvény, nem kikerülhetetlen történés, sokkal inkább választás és lehetőség. A miénk. Éljünk vele lehetőleg minél jobban és élhetőbben.
- --- Itt az ördög, te ki a bánat vagy? –szólt bele akkor a telefonba.
Az egyik boszorkánya volt. Beszélgetés közben látta, hogy a nő igen érdeklődve nézi, szinte döbbenten. De mint minden hívás, ez is befejeződött és azonnal megkapta a kérdést.
- Bocsika, de jól hallottam hogyan mutatkoztál be?
- Igen. Mert?
Express sebességgel kiderült, a tünemény is igen aktívan érdeklődik az okkult tudományok iránt, és egy tanítót, mestert keres.
Zanzibár tíz perccel a megbeszélt időpont előtt, már fent könyökölt a karzaton s visszaidézte a régmúlt időket, amikor tanította őt és a húgát s halványan elmosolyodott, mert élete egyik legintenzívebb időszaka volt.
Egyszer csak megjelent a lépcső alján. Pasztell színű poncho volt rajta, szűk farmerrel kiegészítve, kibontott aranyszőke haja, pompásan omlott a vállaira. Ahogy lépdelt felfelé a lépcsőn s észrevette a rá várakozó férfit, elmosolyodott, de olyan bájosan hogy Julia Roberts sírva fakadt volna az irigyégtől. Ahogy nézte a közeledő nőt, megállt benne a levegő. Ismét lehúzták a rolót. Szinte megszédült, ahogy köszöntésként megpuszilták egymást s meglegyintette Kriszta pihe könnyű illata.
Ültek az asztalnál, Kriszta jeges Ír kávét ivott, ő egy facsart narancsot szürcsölgetett s közben hallgatta mondandóját, a bűn rossz kapcsolatáról, a töméntelen megalázásról, bántalmazásokról, a megélt lelki s testi kínokról. Hallotta, reagálgatott is, de valahol máshol járt. Teljesen elborította a bizsergető érzés a gyomrától a torkáig, amit a nő közelsége és látványa adott számára, sosem megélt vágyak tornyosultak fel benne követelőzően. Bármit megadott volna egy leheletnyi csókjáért. Az ábrándozó fantáziálásból egy éles mondat zökkentette ki.
- Azt akarom, hogy dögöljön meg már végre!
/részlet a „Sötét tűz” könyvtervemből./
Hai!
A megszokottól is élesebb hasította fel a csendet, az ismert, imádott gitárdallam.
Sweet child of mine…
A legtöbbször direkt késlekedett felvenni a mobilt, imádta hallgatni a csengőhangra beállított zenét, Slash mára már klasszikussá emelkedett, bevezető gitárjátékát. Ismeretlen szám hívta.
- Igen?
- Szia! Szalay Kriszti vagyok, emlékszel még rám?
Hogyne emlékezett volna erre a delejesen búgó hangra?! Milliónyi emlékmorzsa rohanta meg hirtelen.
- Szia! Lehet téged elfelejteni? Mi van veled drága?
Futottak néhány tiszteletkört, majd Kriszta rátért a lényegre, mindenképpen találkozni akart vele, mert életbevágóan fontos megbeszélésre invitálta, minél hamarabb. Nem ütközött akadályba a kérés, meg is beszéltek egy találkozót, másnap két órára a Westend étkezős szintjén lévő Zanzibár kávézóba. Másnapig, fojtott izgalommal agyalt azon, vajon mit akar tőle a nő, az a nő, akibe vagy 17 éve beleszeretett, de egy percig sem voltak együtt, mert már volt egy idősebb pasija, és nem akart megint, belebonyolódni egy hiába való kapcsolatba, mint annak előtte néhányszor. Pedig annak idején, nagyon megérintette a nő a lelkét, akarva akaratlanul is. Emlékezett minden pillanatára, amikor először meglátta. Akkoriban egy jó nevű jósnőre vigyázott, levezetésképpen a testőri munkájából, és jósoltatni ment oda a szőke tünemény. Alig bírta megállni, hogy ne őt nézze. Akkor is egy mobil hívás húzta ki a csávából.
Hai!
Siker, nem siker…
Korunk egyik nagy dilemmája, sikeresek vagyunk e, sőt, egyáltalán mi a siker? Ki s mi határozza meg valójában és milyen mértékegységei vannak?
Sikamlós területre tévedek, de ilyen vagyok, nézzük hát én hogyan is gondolom az egészet?!
Egy hölgy ismerősöm évtizedek óta azon szenved, hogy nem sikeres, mert nem szuper gazdag s úgy mond nem hagy „nyomot” maga után. Tévedésben van. Mindenki hagy nyomot maga után, igaz, nem azonos mértékben vagy hatással időben, s térben.
De van egy érdekes dilemmám. Mi az örökkévalóság?
Persze értem én hogy a piramisok évezredek óta állnak, hogy sokan tudjuk ki volt Arisztotelész vagy Gaius Julius Cézár, mit alkotott Michelangelo vagy Caravaggio s ki volt Elvis Presley vagy Jim Morrison? Sorolhatnám a végtelenségig, de…
Ki fog emlékezni rájuk mondjuk 1 millió év múlva? Lehet, addigra már a homo sapiens is eltűnik a világmindenség forgó színpadán. Ha mélyen belegondolok, van e létjogosultsága annak, hogy olyat akarok tenni, alkotni, mely az örökkévalóságig megmarad? Szerintem minden múlandó. Igaz, attól még felhajtó erő tud lenni az alkotás vágya, motivációs alap lehet a hírnévre való törekvés, ezzel semmi gond nincs. Ám, szerintem, attól, hogy valaki nem lett híres vagy gazdag, esetleg nem alkotott világraszóló „valamit”, még lehet sikeres a maga mércéje, lelkivilága szerint. Mondok példákat pro et kontra.
Áttételesen tudok egy multi milliárdosról, akinek emberi mértékkel felfoghatatlan vagyona van, de. A családja alig várja, hogy megtérjen a Vallhallába, hogy átvegyék a vagyont és hatalmat, és ugyan akkor képtelen egy nőt elhódítani, így kilóra felvásárolja őket.
Ez siker?
Ha az egzisztenciális vagyoni részt nézzük feltétlenül, de ha az embert, a lelket, hát…..nem biztos, sőt. Hogy is mondta a Názáreti?
„Bizony mondom néktek, hamarabb megy át a teve a tű fokán, mint a gazdag ember a mennyország kapuján”.
Félreértés azért ne essék, nem a világi gazdagság ellen szólt, hanem arra figyelmeztetett, az életed történése lelki s érzelmi alapon legyen gazdag, mert odaátra csak azt viszed magaddal. Vincent Van Gogh sikeres volt? Életében nem, mert szinte nyomorgott és semmilyen elismerést nem kapott műveiért, igaz a halála után már igen, hiszen dollár milliókat érnek a képei, de úgy őszintén mit ért vele? Jó a neve fenn maradt, de meddig?
Ha már belemartam a témába, nem kerülöm meg a témát. Én sikeresnek érzem az életemet. Miért? Vannak gyerekeim, unokáim, szép és izgalmas életem volt –van, könyveket írtam, képeket festettem, zenélgettem is egy darabig, sokféle dologban próbáltam ki magamat, nem is eredménytelenül, voltam szerelmes lángolóan szenvedéllyel, és immáron 22 éve nagyon sok embernek sikerült segítenem problémáik megoldásában. A világról alkotott képemhez s képességeim keretein belül, megéltem a megélhetőt. Ergo sum, sikeresnek érzem magam, amúgy sok sikertelenség ellenére is. Igen, ez az én mércém, az én világom. Vagyis, nincs egy mérce. Másnak más a siker, és pont erre akartam rámutatni, néhány gondolat kísérlettel, hogy relatív a siker.
A régi whisky reklám szlogenje alapján: éljek úgy, ha meghalok, legyen mire emlékeznem!
Lesz mire emlékeznem. Ez is egyfajta siker, hogy tartalommal sikerült megtöltenem az életemet.
Hai!
https://avilagtitkai.com/articles/view/vege-kasztokba-fo gjak-sorolni-az-emberiseget-egy-globalis-pontrendszer-alapja n-kinaban-mar-elkezdtek-bevezetni?fbclid=IwAR33Gqix-ERQnH4dx vptM58xAqx_mfpxPbELlpNm_-etNL5bidn4Y8UVTr4
Hai!
Kellemes hétvégét....
Hai!
Árnyak… 1 rész.
Tegnap megnéztem újra az Annabelle című amcsi horror filmet, és nem meglepő módon emlékek sora ficcent be nekem is. Volt „dolgom” hasonló tárgyakkal, nem kevés.
Beszéljünk erről egy kicsit.
Volt jó néhány kurzusom, előadásom, ahol egyrészt az átok és rontás téma kapcsán merült fel, hogy tárgyak is hordozhatnak, rossz, ártó energiát. Az alap értelmezés az, nincs légüres tér és valójában minden energia. De egy egyszerűsített értelmezésben, az anyag energiájáról közelítjük meg mindig, hogy jól érthető legyen. Fizikai alap az atomi részecske. Azt is tudjuk, az atomok ütköznek, s ha ütköznek, akkor energiát termelnek, hoznak létre. És már helyben is vagyunk.
Mindig előveszek egy doboz gyufát, és elkezdem értelmezni egy átlag felbontással, a teljesség igénye nélkül persze, miszerint áll fából, papírból (többféléből), valamint foszforból, festékekből (színek) stb stb. Mindegyik anyag, külön energiával rendelkezik, hiszen más-más atomi részecskéből áll. S ezen anyagok, mivel egy halmazban vannak (gyufás doboz) létrehoznak egy úgy nevezett közös energia halmazt. Persze ezek rezgését, egy ember nem érzékeli, mert gyenge s alacsony rezgésszámmal bírnak. Ámbátor szabadjon megjegyeznem, amikor a kezembe veszem, ehhez csatlakozik az én energia halmazom (aura) és máris más rezgésszám jön ki, de ha leejtem az asztalra akkor is. Igen, mivel az asztalnak is ugyan ezen alapon megvan a saját (össz)rezgés halmaza stb stb. De az asztal egy lakásban van, mely telis tele van számtalan tárggyal, eszközzel s maga a lakás vagy ház is bír egy sajátságos energia halmazzal, geo energiától kezdve millió más anyag rezgésével. Innen már nem is oly ördöngösség azt tudni, telitett az a légtér, amit sokan üresnek hisznek. A zárt térben lakók energiája is „betelepszik”és rezonál a térben uralkodó energiával, jól vagy rosszul. Egy terhelt lakásban, zárt térben, az uralkodó energia természetesen kihat az élő szervezetre is (ember) ami sokszor képes nagyon furcsa dolgokat produkálni.
Mondanék egy példát:
Ha belépek egy lakásba, mindig érzékelem, a bentlakók milyen életviszonyban vannak. Hiába játszák el, esetleg a boldog vagy szerető párt, a térben lévő energiából érzékelhető, hogy valójában mi van köztük. A boldogtalanság, gyűlölet, öröm és bánat, szeretet és egyensúly jól érzékelhető.
És be is érkeztünk a kiinduló témánkhoz, az ártó tárgyakhoz, mely külön kategóriát képez, de ezt a következő részben fogom értelmezni….
folyt köv
Hai!
""Az igazságot meg lehet tépázni, de megtörni nem, s az mindig úgy úszik a hazugság fölött, mint az olaj a víz fölött.""
-Miguel de Cervantes-
Hai!
Kellemes hétvégét.....
Hai!
Az én drága lánykám Claudia négy unokám anyukája....
Hai!
http://titkokszigete.hu/foldonkivuliek-vagyunk-osi-aszte roidak-inditottak-el-az-eletet-a-foldon-es-a-marson/?fbclid= IwAR30qJ_JDEbOQcFjS4nPtAEbRXVvYZyeC05ttWsDrJSP-CM-Q5iFIEcv0a g
Hai!
A szerelem, az igaz szerelem a szívben lakik az erejével kéz a kézben s nem a fejben.
Olykor becsapó tud lenni, ha valaki csak azt hiszi s közben csak az érdekei vezérlik, de nem szívből szeret.
Mert az igaz szerelmet semmi sem képes felülírni, sem érdek, sem világi okok. Mert a szerelem nem érdem vagy értékek kérdése, sokkal inkább a Teremtő ajándéka az embernek e szomorú s halandó világban. Aki valóban megélte s éli e csodát, azt semmi sem térítheti el szerelmétől a másik lénytől, kivel valójában nem a földön köttetett eme érzelmi házassága.
Az ember tudata, képes csalni, hazudni, ámítani, torzítani a valóságot s olykor önmagát is becsapni, de a szerelmet soha.
Az aki megtagadja a szerelmét sosem volt igazából szerelmes csak az önámításának csapdájába esett.
Hogy is szól egy régi mondásom? "A szerelmes a szerelmének szemében, még a csipát is gyöngyszemnek látja."
Szerelmesnek lenni azt jelenti, megérintetted a Teremtő igazságát, mely mindenható és örök. Azok, akik könnyen, olykor álnok módon mondják egy másik embernek hogy szerelmes belé örökkön örökké, azok ugyan olyan könnyen mondanak is le a másikról.
Mert ......
Tudjátok...
Hogy is mondta egykoron John Lennon....csak szerelem.
Csak......ha megkapod, mindent megkaptál. Hiszen a nyomorult pénzt, vagyont, házat minden evilági jót itt hagysz ha a lelked visszatér őseihez. Csak egy valamit viszel magaddal, amit megéltél jót s rosszat. És azt hogy szerettél s szeretve voltál.
Hai!
Boldog ünnepet...
Hai!
A minap volt a születésnapja...
Egy igazi szerb indián...
Gojko Mitic a volt Jugoszláviából származó szerb színész volt gyerekkorom nagy, sőt legnagyobb hőse. Indián szerepeiben megtestesítette mindazt, mi egy akkoriban velem egykorú kis srácnak, romantikát és nem kevés álmodozást adott. Még szép hogy én is, apacs, sziú, dakota, mohikán akart lenni s mivel a focin kívül az indiános játékok tették ki a gyerekkorom játékidejét, olykor az is voltam. Indián. Felsorolhatatlan emlékem van erről, de az tény, amennyire lehetséges volt, még utánoztam is néhány akcióját.
Például a Sólyom nyomában van egy jelenete, amikor a Winchester puskájával lő hármat, majd bukfencezik egyet s féltérden lead egy újabb lövést. A nagymamám által vett műanyag puskával, ezt hetekig gyaksziztam és őszintén megvallva nem volt könnyű. Nem bukfencezni, hanem egy puskával a két kézben, úgy, hogy féltérdre érkezzek és megint imitálhassam a lövést.
Vasárnapi matiné vetítéseken (Kőbánya mozi) mindig megnéztem a filmjeit. Az összeset, s szinte mindegyiket többször.
Tecumseh, apacsok, Sólyom nyomában, Nagy medve fiai, Osceola, Ulzana, Vértestvérek stb stb......
Egy szó mint száz, kisfiúként, ilyen férfi akartam lenni mint ő, a szerepeiben. Bátor, becsületes, a népéért családjáért harcoló hős. Ja...és ne felejtsük el, jóképű akiért döglenek a nők.
Ezen felsoroltakból mi valósult meg, ne feszegessük, de az is tény, az egykori példaképem s amit jelentett, a mai napig bennem él, mely megszépítette, varázslatossá tette a gyerekkoromat s álmaimat.
Köszönöm Gojko és boldog 80. születésnapot kívánok....
Hai!
Jó reggelt, új nap új hét, új remények.....
Hai!
Minimum érdekes....
https://www.youtube.com/watch?v=7AeGaz_5CF8&feature=share&fbclid=IwAR2afn3FxzRR1ZcJdfa2RWm8UTZmW1iZwsYmgTd05X37iO74vXARA-Uh8VA
Hai!
https://helsinkifigyelo.blog.hu/2020/06/10/junius_10_az_ elso_kivegzes_a_salemi_boszorkanyperekben?fbclid=IwAR0ToAIq2 mgrPHzEma2IvIuj5_kiP1FV1kyIoISDwCsJ2FMWzkLFQ2zbMsM
Kell kenyer es most kell kenyer ????? Reggel nem volt ehes ???????
Pontosan a 65 even feluliek erdekeben tortenik ez a kotelezo rendelet.
Ha valakire ra kell formedni ebben a valoszinutlen hös-tortenetben , az nem az ör , aki vigyaz az egeszsegre s mellesleg kirughatnak az allasabol , ha a torvenyre fittyet hanyva cselekszik , hanem a torvenyre szaro "ehes vagyok"_"jajj a dögök én majd segitek" parosra...
Elkerulte a figyelmedet mi tortenik ma a szellemvilagon kivul : jarvany van .
Itt van szizsuzsoka dr-neni forumtarsunk mai bolcs magyarazata :
Janka/ide kepzelj VIto-t/ a hatóságok csak merevek lehetnek, különben jön a vesztegetés, rokonság..... Ismeretlen virus , melynek enyhe fajtáját lassan 50 éve ismerjük. Ez a járvány arra jó hogy felkészüljön az emberiség egy igazi, komoly fertőzés kezelésére, mely nem csak "selejtez",de egészséges embereket is elvisz .
S en is ezt olvasom mindenutt Mo-i oldalakon : A koronavírusban elhunyt magyarok 89%-a 65 év feletti. Selejtezik a Joisten .
Hai!
Egy kis napi értetlenség…
Kora délután lezúztam a Széll Kálmán téri sparba, természetesen bevásárlás céljából. Ebben még semmi különös nincs.
Állok a pénztárnál, épp fizetem a fizetni valót, amikor a következő zajlik le, egy méterrel felettem. Ugyanis aki már volt abban a sparban, az tudja, a belépő ajtó egy lépcsősorral feljebb van, mint a vásárlótér. A biztonsági őr fennhangon utasította rendre, a bejövő idős házaspárt.
- Most már 65 év felettiek nem jöhetnek be!
- De mi csak egy kenyérért jöttünk, mert éhesek vagyunk. –mondja az idős hölgy.
- Nem érdekel, nem jöhetnek be, menjenek haza! – hangzott a kedves biztonsági őr utasítása.
No ekkor történt az, hogy letettem a saját kis bevásárló kosaramat, és felszóltam a hölgynek, megkérdezve, milyen kenyeret szeretne. Mondja hogy valami magvas félét.
- Pillanat, mindjárt jövök.
És visszamentem a vásárló térbe, egy szerintem alkalmas kenyeret, fogtam és visszavittem a pénztárhoz s felmutattam a hölgynek és párjának, hogy ez megfelel e? Igen. Kifizettem, és feladtam nekik. Persze aztán mentem fel a lépcsőn a bejárat felé. A két idős emberke sűrű hálálkodással köszönte meg. Nem kicsit voltam zavarban ettől, de nem ez a gondom, hanem az hogy irgalmatlan dühös voltam. Miért?
Értem én hogy van ez a vírusjárványféle kaotikus rendelet, és sem a biztonsági őr sem a pénztáros, nem mert lépni, hogy bemehessenek, mert büntetés jár érte,de attól még lehetünk emberek.
Miért nem szólt a pénztáros a mikrofonba egy kollégájának hogy legyen szíves hozni egy kib@szott kenyeret, mert két idős embernek szüksége van rá? Vagy a biztonsági őr is szólhatott volna, ha már nem mozdulhat el onnan, de számtalanszor láttam már, hogy besétálgat a vásárló térbe (hiszen rendszeresen ott vásárolok). Aztán rajtam kívül még vagy 6-7 vásárló is ott volt és csak néztek ki a fejükből. Tudom, hogy álhülye kérdés, de ennyire elidegenedtünk a világunkban egymástól, hogy sem kedvesség, sem előzékenység, sem humánus reakció nincs? Elnézést a kirohanásomért, de iszonyatosan dühös lettem. Az emberek zöme kezdi elveszteni a világra és másokra való érzékenységét. Na ez a gond nem a járvány.