Az nlc. fórumon 20 éves fennállása óta közel 300 ezer témában indult csevegés, és több mint 1 millió hozzászólás született. A Facebook megjelenése és térhódítása miatt azonban azt tapasztaltuk, hogy a beszélgetések nagyrésze áttevődött a közösségi médiába, ezért úgy döntöttünk, a fórumot hibernáljuk, ezentúl csak olvasása lehetséges. Új hozzászólást és témát nem tudtok indítani, azonban a régi beszélgetéseket továbbra is megtaláljátok.
Ha megszeretlek, kopogtatás nélkül bejöhetsz hozzám,
de gondold jól meg,
szalmazsákomra fektetlek, porral sóhajt a zizegő szalma.
A kancsóba friss vizet hozok be néked,
cipődet, mielőtt elmégy, letörlöm,
itt nem zavar bennünket senki,
görnyedvén ruhánkat nyugodtan foltozhatod.
Nagy csönd a csönd, néked is szólok,
ha fáradt vagy, egyetlen székemre leültetlek,
melegben levethetsz nyakkendőt, gallért,
ha éhes vagy, tiszta papirt kapsz tányérul, amikor akad más is,
hanem akkor hagyj nékem is, én is örökké éhes vagyok.
Ha megszeretlek, kopogtatás nélkül bejöhetsz hozzám,
de gondold jól meg,
bántana, ha azután sokáig elkerülnél.
József Attila
1.
Kis réten ülök, vállig ér a fű
s zizegve ring. Egy lepke kószál.
S zizegve bomlik bánatom, a nap
felé az útról könnyü por száll.
Leül a fű is, fényes szél taszítja,
az égi kékség ráncot vet fölöttem,
apró neszek s apró szöszök repülnek
a fák közt, merre verset írva jöttem.
2.
Szavak érintik arcomat: kökörcsin, –
suttogom, – s te csillogó, te kankalin,
Szent György virága, Péter kulcsa te!
hullámos folt az árok partjain!
S ha elvirítsz, majd jön helyedre más,
törökszegfű jön, apró villanás!
3.
Fölállok és a rét föláll velem.
A szél elült. Egy kankalin kacsint.
Elindulok s a másik oldalon
a hullószirmu törpe körtefák
hirdetik, hogy úgysincs irgalom.
4.
De jön helyükre más. Megyek
és jön helyemre más. Csak ennyi hát?
akárha vékony lába tűnő csillagát
a hóban ittfeledné egy madár… –
Micsoda téli kép e nyárra készülésben!
és szinte pattog ujra már a nyár.
Bokor mozdul s a fúvó napsugáron
egy kismadár megrémült tolla száll.
Komáromi János:
Jó éjszakát!
Az éj terítsen sátrat
reszkető álmod fölé
s fonjon meleg takarót
nyugtalan tested köré.
Szelíd csillagok
vigyázzanak rád,
suttogják helyettem
"Szebb és jobb éjszakát"!
Sík Sándor:
A hajnal szerelmese
Azt szeretem, aki nevet,
Akinek rózsaszín az arca,
Aki örül, aki kacag,
Aki dalolva megy a harcra.
Enyém az áprilisi szellő.
A feslő bimbót szeretem,
A hasadót, a harmatosat.
A hajnal a szerelmesem.
Az én emberem a gyerek,
A nagyszemű, nevető gyermek,
Akiben szűz minden-csírák,
Ezer erők rügyezve kelnek.
Az én emberem, aki fölkel,
Az induló, az ébredő,
Akinek győzelem az álma,
Akiben dalol a jövő.
Szeretem azt, aki akar,
Aki remény, aki ígéret.
Az enyém a vér és a tűz:
A fakadó fiatal élet.
Az ébredő napot imádom,
Megyek a virradat elé.
Az én lelkem a tüzek lelke,
Az én dalom a hajnalé.
Egy perc
Egy percre ma
Úgy néztem fel a csillagokra én,
Mintha bámuló nagy gyerekszemmel
Legelőször tekinteném.
Egy percre ma
Gyöngyvirágillat járt át a szobán.
Csodálkoztam, mint hogy ha legelőször
Csodálkoznék el édes illatán.
Egy percre ma
Minden oly könnyű lett s oly egyszerű,
S az élet a kezemben:
Engedelmes, jól hangolt hegedű.
Egy percre ma
Megindultam- és nem tudtam: mi az.
Messziről, mélyről intett elibém
Egy elsüllyedt tavasz.
Egy percre ma
Mint szegény embert, nem húzott az ág,
Halkan csengettyűzött a föld alatt
Sok eltemetett csengettyűvirág.
Egy percre ma
Megpróbáltam a más lelkébe látni,
Nem ítélve és el nem ítéltetve:
Bocsánatot nyerni és megbocsátni.
Egy percre ma
Ragyogtak reám halvány testvér-arcok,
Amelyek elé köd ereszkedett:
Céltalan hajsza és megutált harcok.
Egy percre ma
Ó tiszta, bölcs és boldog látomás:
Elváltozott, mint Jézus a hegyen
A mindenség, - s be más lett, ó be más!
Egy percre ma..
Nem lehet ezt a percet kibeszélni.
Hogy is tudna szivárványglóriás
Tündérköpeny teste rímbe férni!
Egy percre ma
Oly boldog voltam s oly boldogtalan,
Tudva: e perc egy percig tart csupán -
És aztán vége van.
És én ki tudja meddig várhatok,
Lesve zug-éltem kis part szögletéből
Míg újra felbukkan egy újabb vitorla
Az örökkévalóság tengeréből.
Reményik Sándor-
József Attila 1928
Éji dal
Néhány éjjelre, padra, kőre,
adjatok nékem fekhelyet.
Én nem vagyok jó gazda ökre,
se lány, se bolha, se beteg.
Jusson a néniknek nagy bögre,
szerető mindnek, ki szeret - áldott,
mert élek én örökre,
aki egy éjre eltemet.
s figyelem, fejem fölé sok-sok felhő gyűl.
Gyönyörű fehéren, néhol szürkésebben
sétálgatnak lassan, ráérősen ebben
a kellemes, nyári forróságban.
Emitt egy sötétbőrű nagy, bomló zsákban
talán épp esőt hoz. Morcosan vánszorog.
Mögötte az égen sietve átcsoszog
egy hajlott, öreg felhő - ráncos a bőre -
idétlen kis unokája felé. A dőre
megpróbált megszelídíteni egy morgó
felhő-kutyát, s most éppen a szóban forgó
eb elől menekül. Még hátrébb, óriási
mackó pihen. Mancsát felemeli: ásít,
s nézi, amint e felhő-sokaságban, a
távolban egy felhő-autó: durr! robbana
borzasztót.
„Ott messze vihar lesz” – mondanám
erre… de e csodás képet csak rontanám.
Defekt az! És már látom is: fejvakarva
hárman állnak ott, az autót eltakarva.
Ez meg egy elefánt? Agyara nincs ugyan…
Akkor tán hangyász, egy hangya után suhan!
Nem is egy! Ezer! Egy nagy gömbnek látszanak!
Ott meg egy labdával kislányok játszanak!
Amott egy hatalmas fürdőkád fehérlik.
De a víz kifolyik: van rajt egy tenyér lik!
A mackó közben elterült a málnásban.
Biztosan kifáradt az ásítozásban…
Lusta dög! De a medvék már csak ilyenek.
Így legalább már nem egyedül pihenek…
DURR! Na már megint? Ez vajon mi lehetett?
Csak nem kaptak most már másodszor defektet!
Nem… sok gombóc… emberfejek azok, igen!
Cyrano-t tapsolják, most tűnt fel a szinen!
Méretes ormányát gőgösen fennhordja…
De a közönség ezt – úgy tűnik – megszokta…
Ejnye, most sírnak… de az is előfordul,
hogy a nevetéstől a könnyük kicsordul!
Ezek fölöttem – nem sírnak, nem nevetnek.
Lassanként gigászi kékséggé vetkeznek.
Csendesen mennek el, össze sem pakolnak…
Eltűnnek, foszlanak, és semmit sem szólnak…
Nem gondolkodom rajt: „most én is elbújjak?”:
hiszen ők elmentek… de jönnek majd újak…
Humoros aforizmák
Aki túlságosan szereti a virágot, az még rossz ember is lehet.
Fantasztikus, hogy végül minden megoldódik – nincs kegyelem.
A mozi a civilizáció helyrehozhatatlan melléfogása,
így ma már nincs más, mint hálásnak lenni érte.
Az értelmesek egyik része okos, a másik része ostoba. Hasonló a helyzet a butákkal is
A hiba olykor a hibakereső készülékében van.
Mutass be a szüleidnek, s én megmondom ki vagy.
A szerelmed szép, az ellenséged csúf marad – csak ne menj hozzájuk túl közel!
A tökéletesség az Ön készülékében van!
A legnagyobb elménél is okosabb a buták szövetsége.
Ne izgasd föl magad – nyomban fölizgatod a többieket.
"Az idö sohasem vár, szigorúan halad
tovább. De nemcsak az idö halad, vele együtt
az életünk is telik, ugyanazon a pályán.
Ha valamit elrontottunk, nem fordulhatunk vissza,
hogy újra próbálkozzunk vele. Az idö nem ismeri
a második esély fogalmát."
(XIV. Dalai Láma)
"A kedves szavak rövidek és könnyen kiejthetőek, de a visszhangjuk...végtelen."
(Teréz anya)
Faulkner: Az ember
"Az ember nem azért halhatatlan,
mert valamennyi teremtmény közül egyedül neki van kimeríthetetlen hangja,
hanem mert lelke van, szelleme,
amely együtt érezni, áldozatot hozni és tűrni tud."
"A remekműről és a tündériről...
Ahhoz, hogy egy emberi alkotás remekbe sikerüljön,
s időtlen ragyogással kápráztassa
és gyönyörködtesse az embereket,
a tehetség, a téma, a kivitel tökéletessége
mellett kell valami más is.
A remekműben van valami tündéri elem is,
mely csodálatos fényével átsugárzik az egészen,
oly gyöngéden és megejtően, mint ahogy
az északi fény világít a nyári éjszakában,
valószerűtlenül s mégis fényszerűen,
mert látni és olvasni is lehet mellette.
A remekmű legyen valóságos, pontos, okos,
céltudatos, arányos, gondosan megmunkált,
hűségesen kivitelezett -
s legyen még valami más is.
Tündéri legyen.
S minden öntudatosság mellett önfeledt is legyen.
Mérnöki szabályok szerint épüljön,
de káosz is legyen benne,
egy kávéskanálra való az ősködből,
mely a csillagképek nyomában porzik,
arany szemcsékkel. Tündéri nélkül csak
'nagy' vagy 'tökéletes' művek vannak.
Az igazi remekmű néha nem is olyan tökéletes.
Csak sugárzik, a 'csak álom' is benne van,
a csillagok fénye, a tündéri.
S a feladatnak ez a része,
amikor a művész már nem tud művén segíteni;
az utolsó ecsetvonást,
a tündérit az Isten végzi el."
Márai sándor
Aranyosak a viccek jót nevettem rajtuk.
Apuka kérdezi a fiától:
- Fiam! Mit dugdosod azt a bizonyítványt?
Elveszi a gyermektől, és hangosan olvasni kezdi:
- "A gyemek ma vécépapírral rakta tele az osztályt, csótányokat szórt szét a padlón, és békát rakott a tanár zsebébe." Ezért most büntentést kapsz, büdös kölök!
- De apa, ezt a bizonyítványt a padláson találtam egy dobozban.
Erre az apuka felkiált:
- Ki engedte meg, hogy a dolgaim közt turkálj?!
A kisgyerek kérdi az apját:
- Apu, én hogyan jöttem a világra?
Az apa belekezd:
- Az úgy volt, hogy anyád és én egy chat szobában ismerkedtünk meg. Ezután találkoztunk egy internet kávézó mosdójában, ahol feltöltést kezdeményeztem anyád szerverére. Utána vettük észre, hogy anyád nem használt tűzfalat, így megtörtént a baj: kilenc hónap múlva letöltődött a vírus. Hát ez vagy te.
A 18 éves fiú randevúzik a 18 éves lánnyal. A fiú öccse meg akarja tudni, mi megy a randevún. Belopódzik a csomagtartóba. A fiatal pár kihajt az erdőszélre.
- Na, igen vagy nem? - így a fiú.
- Hát, nem! - így a lány.
- Jól van, akkor én megyek vissza a városba a kocsimmal, te pedig menj vissza gyalog. A fiú 6 éves öccse erre randevúra hívja kis szomszédját, a 6 éves kislányt. Felülteti a bicikli csomagtartójára és kihajtanak az erdőszélre:
- Na, igen vagy nem? - így a 6 éves fiú.
- Hát ez meg mit jelent? Legyen igen! - így a 6 éves kislány.
- Tudtam, hogy pechem lesz! Itt a bicikli, menj vissza, én meg megyek gyalog - így a 6 éves kisfiú.
Apa, az ott egy halászhajó?
- Nem, kisfiam, az egy yacht.
- És hogy kell írni, j-vel vagy y-nal? És h-val vagy ch-val?
- Jobban megnézve mégiscsak halászhajó...
Szia Mártika!
Szép napot kívánok!
Reményik Sándor
border="0" src="http://www.nlcafe.hu/files/forum/emoticon/csodalkozik. gif" nameimg1>Két fény között
Szemközt a fiúmei kikötő,
Elől a nagy világítótorony.
Lobban, forog, forgó fénykévéit
Futtatja végig a hullámokon.
Hátam mögött a sziklarepedésben
Parányi fényű szentjánosbogár.
Kis hangya, kóbor pille, valaki
Az ő fényénél is hazatalál.
Hát én, hát én világítok vajjon? -
Csobban a tenger csorba sziklaélen.
Se fárosz nem lettem, se fénybogár.
A parton állok két fény közt, sötéten
Az ember végül homokos,
szomorú, vizes síkra ér,
szétnéz merengve és okos
fejével biccent, nem remél.
Én is így próbálok csalás
nélkül szétnézni könnyedén.
Ezüstös fejszesuhanás
játszik a nyárfa levelén.
A semmi ágán ül szivem,
kis teste hangtalan vacog,
köréje gyűlnek szeliden
s nézik, nézik a csillagok.
Volt egy kékszemű óriás
s egy icipici nőt szeretett.
A nő álmaiban egy icipici ház
meg egy márványrajzszirmú, illatos,
diszloncokkal szegett, napos,
virághabos
kert lebegett.
Óriás volt az óriás szíve,
s a keze oly nagy dolgokra szabott,
hogy nem sikerült megépítenie
az icipici kéjlakot;
még kopogtatni se tudott
az icipici lány
márványrajzszirmú lonccal illatos,
virághabos
kertjének háza kapuján.
Volt egy kékszemű óriás
s egy icipici nőt szeretett.
És icipici volt a nő;
s ahogy az óriás mellett loholt a nő,
elfárasztotta a nagy út.
"Ég veled, lelkem nyugalmat kíván!" -
szólt a kékszemű óriásnak,
s egy gazdag törpe oldalán
belibbent diszloncos, napos,
virághabos
kertkapuján az icipici háznak.
S most már érti, hogy a kékszemű óriás
óriáshoz illő szerelmeinek
még sírjuk sem lehet
ilyen márványrajz szirmú, illatos,
virághabos
loncok közt lapuló
icipici kis házikó.
Szia Magdika !
Nagyon szépet küldtél köszönöm
"Sírok, ha sírsz, ha ragyogsz, ragyogok,
Néma barátod, rabszolgád vagyok,
Alázatos és bizalmas barát.
Aki nem kér semmit, csak néz és imád,
És nem akar lenni, csak általad,
Csak árnyéka annak, ami vagy!"
(shy)
SZÉP NAPOT MINDENKINEK!
Arany János: Népdal
Duna vizén lefelé úsz a ladik,
A ladik,
Róla muzsikaszó, muzsikaszó, csimpolyaszó
Hallatik;
Juhaj! viszik a piros almát, barackot,
Juhaj: Kevibe Szent-Endréről menyasszont!
Piros almát eladják a budapesti
Piacon,
Abbul cifrálkodik Kevibe' a piros arcu
Menyasszony:
Juhaj! de derék ruha ez a fejkötő:
Megfér ezalatt akármennyi szerető!
Kevi csárda reggel óta tele van,
Teli van:
Ott járja a kolót egy éles késsel, véres késsel
A Jovan:
Juhaj! piros volt, de csak férges alma volt,
Asszony, csinos volt, de azért csak r--a volt.
Duna vizén lefele úsz a ladik,
A ladik,
Róla hejjehujja, szitok-átok, dávoria
Hallatik:
"Juhaj! közel már Alexinác, Knyazevác:
Engem Kevi-Rác, többet ugyan sose látsz!"
(1877 aug. 28)
„Szeretni amennyire csak lehet,
mert ez az igazi erő.
Aki nagyon szeret, nagy dolgokat vihet végbe,
és amit szeretetből cselekszünk,
az jó.” Vincent Van Gogh
BENJÁMIN LÁSZLÓ: AHOGY ELJÁTSZIK
Nevetséges, de nem nevettető,ahogy eljátszik velünk az idő:
ahogy odaad, ahogy visszavesz,
ahogy kicselez, ahogy kicserez,
ahogy elkever, ahogy felfedez,
ahogy élre tesz, ahogy félre tesz
ahogy eltöröl, ahogy megjelöl,
ahogy életre kelt, ahogy megöl,
ahogy megtalál, ahogy elveszít,
ahogy görcsbe ránt, ahogy kifeszít,
ahogy mélybe húz, ahogy partra vet,
ahogy kinevet, ahogy betemet
ahogy naponta újra hiteget.
Kahlil Gibran A PRÓFÉTA
Gyermekeitek nem a ti gyermekeitek.
Ők az élet önmaga iránti vágyakozásának
fiai és leányai.
Általatok érkeznek, de nem belőletek.
És bár veletek vannak, nem birtokaitok.
Adhattok nékik szeretetet, de gondolataitokat nem adhatjátok.
Mert nekik saját gondolataik vannak.
Testüknek adhattok otthont, de lelküknek nem.
Mert az ő lelkük a holnap házában lakik,
ahová ti nem látogathattok el, még álmaitokban sem.
Próbálhattok olyanná lenni, mint ők, de ne
próbáljátok őket olyanná tenni, mint ti vagytok.
Mert az élet sem visszafelé nem halad, sem
meg nem reked a tegnapban.
Ti vagytok az íj, melyről gyermekeitek
eleven nyílként röppennek el.
Az íjász látja a célt a végtelenség útján,
és ő feszít meg benneteket minden erejével,
hogy nyilai sebesen és messzire szálljanak.
Legyen az íjász kezének hajlítása a ti örömetek forrása:
Mert ő egyként szereti a repülő nyilat és az íjat, amely mozdulatlan.
Kikericsek
Most mérget hajt a rét s virágzik késő őszig
Legelget a tehén
S lassan megmérgződik
Kikericsek virítanak kékek és lilák
Álmos szemed olyan mint itt ez a virág
Mint szirmuk fodra kéklő s kék akár ez az ősz itt
S szemedtől életem lassan megmérgeződik
Egy falka kisdiák a rétre fut s rivall
Lebernyegük röpül és zeng a harmonikadal
Letépik a virágot mely anya s leány is
És szinte mint szemhéjadé s oly félve rebben már is
Mint rebben a virág ha szélben térdepel
A csordás csöndesen halk hangon énekel
Míg bőg a sok tehén s elhagyja gőzölögve
E halnikészülő nagy rétet mindörökre.
Szép estét kívánok!
A nagymama: Eszes,szellemes,tettre kész,ügyes.
Életrevalóidős hölgy.
És az a legjobb benne,hogy le lehet ülni vele a
padlóra,törökülésben,fejünkön tollakkal.
Imádnivaló feleség.
Csodálatos anya.
És most páratlan n a g y m a m a.
Szia!
Szép napot kívánok!
A zene varázsa
Halk zene szól szobámban, hallgatjuk Én s magány
Hegedű sír, könnyei peregnek a mélabús zongorán.
Szívemet csavarja a dallam, arcomon fájdalom ég,
Ahogy legördül egy könnycsepp hidegen, mint a jég.
Fuvola vígasztal, hárfa lágyan simogat, hozzám bújik,
Könnyem szárad, a szorítás lelkemből ködként oszlik
A dob nyugodt ütemű ritmusára vált, szívem dobogása,
A zene varázsszőnyegén repülök egy gyönyörű világba.
Arcom esti tó tükre, kifordított zsebként üres az agyam,
A zene megtölt, kitaszít mindent s hallgatom boldogan.
Ritkul a ritmus, elfogynak a hangok, s elhalkul a dallam
A csend betoppan, s mégis hallom ott benn, magamban.
Miközben lassan visszatérnek a gondolataim, érzéseim
Újra fájdalom jár lelkem-szívem lüktető mély sebein,
Tűnődöm, milyen hatalmas, mily erős a szép zene ereje,
Hisz a poklok fájdalmát mutatja, s a mennyben jársz vele
Találkoztunk és nem történt semmi.
Veled voltam, nem hullottak könnyek,
nem öleltél magadhoz, csak szemed simogatott.
Valami elromlott köztünk, fényed fakulóban,
s reszkető kezem hiába nyújtom feléd,
nem fogod meg, hagyod, hogy lehulljon.
Találkoztunk és a csend írtóztató.
Elröppent múltunk öröme, hiányt hagyva,
valami már rég nem az, mi egykor.
Újrakezdeném, án félek, lesz-e még erőm,
vagy lehullunk a porba mint szárnyaszegett
kismadár, mély fészkébe vissza hiába vágy?
Valami elpattant bennünk, valaki már elveszett
mibennünk.
Mindig és mindig csak a
reménykedés,
sohasem a beteljesülés!
Vajon bírni fogom még,
lesz-e reménynek hite még,
vagy minden lassan elég?
JO REGGELT MINDENKINEK ES SZÉP NAPOT KIVÁNOK!
Weöres Sándor: A társ
Keverd a szíved
napsugár közé,
készíts belőle
lángvirágot
s aki a földön
mellén viseli
és hevét kibírja
ő a párod.
„…A gyermekeknek két dolgot kell adnunk: gyökereket és szárnyakat.
Gyökereket, amelyek tartást adnak, hogy tudják hova tartoznak, de ugyanígy szárnyakat is,
amelyek az egyiket a kényszereitől és előítéleteitől szabadítják meg,
a másiknak lehetőséget adnak új utakat bejárni, vagy inkább repülni”
Johann Wolfgang von Goethe
Reményik Sándor: Mi mindíg búcsúzunk
Mondom néktek : mi mindig búcsúzunk.
Az éjtől reggel, a naptól este,
A színektől, ha szürke por belepte,
A csöndtől, mikor hang zavarta fel,
A hangtól, mikor csendbe halkul el,
Minden szótól, amit kimond a szánk,
Minden mosolytól, mely sugárzott ránk,
Minden sebtől, mely fájt és égetett,
Minden képtől, mely belénk mélyedett,
Az álmainktól, mik nem teljesültek,
A lángjainktól, mik lassan kihűltek,
A tűnő tájtól, mit vonatról láttunk,
A kemény rögtől, min megállt a lábunk.
Mert nincs napkelte kettő, ugyanaz,
Mert minden csönd más, - minden könny, - vigasz,
Elfut a perc, az örök Idő várja,
Lelkünk, mint fehér kendő, leng utána,
Sokszor könnyünk se hull, szívünk se fáj,
Hidegen hagy az elhagyott táj, -
Hogy eltemettük : róla nem tudunk.
És mégis mondom néktek :
Valamitől mi mindig búcsúzunk.
Nézd, most lépett be a szobába
az este árnya,
Csönd.
A bútorok halk lelke sóhajt
hosszú sóhajt,
Csönd.
Forró képeknek színe vásik
a bőrszék ásít,
Csönd.
Kis szíved lüktet, ajkad néma,
kezed béna,
Csönd.
S hallgat a bús tik-takkú óra
nyugovóra
Csönd
BABITS MIHÁLY
ÉJSZAKA!
Im, itt a tág, a szabad éjszaka,
Illatos ege, színes csillaga;
mi, szűk szobáknak sápadt gyermeki
tegyünk szerelmi vallomást neki --
Ó éjszaka! Ó, fényes éjszaka!
A föld, ha nyúgalomé s gyönyöré,
szelíd szárnyával ő borúl fölé,
mint jó szülő, takarva öleli,
áldón ragyognak ezer szemei --
Ó éjszaka! Ó, szelíd éjszaka!
Ő sohsem pihen: alkot boldogan,
ölén száz élet nesztelen fogan,
ölén, ha tölten nyujtozik a kéj,
szemét hamisan húnyja a vak éj
Ó éjszaka! Termékeny éjszaka!
Arany tőgyén, mely holdnak hívatik,
fehér tejjel táplálja gyermekit,
s hamerre kéjes dombhát domborul,
tetsző fátyollal rejti jámborul --
Ó éjszaka! urasszony éjszaka!
Ő mindenekre egyaránt figyel,
jól tudja mindig ő, hogy mit mível,
ő szárazságra bocsát harmatot,
meleg nap után hűs fuvallatot --
Ó éjszaka! Ó, gondos éjszaka!
Melegítő hűs, zaj-táplálta csend,
mozgalmas nyugalom, ne bánjuk, mit jelent;
mi szűk szobáknak sápadt gyermeki,
tegyünk, tegyünk szerelmi vallomást neki!
Ó, éjszaka! Ó, szabad éjszaka!
Mikor az első csókot adtad:
már az ősz osont a fák alatt,
Kapirgáló szelek kutattak
avar-homályban árnyakat;
A fákra ráhajolt az este,
s az est meséje régi volt...
csókunkat fák közül kileste,
és kacagott a régi hold;
Felettünk fényes csillag égett,
s két csillag volt a két szemed...
beléje néztem: vissza-vissza nézett...
és bíztatott és kérdezett...
Szellőt üzent az esti távol,
és azt üzente: Csend legyen...
S a hervadás-erezte fákról
lekacagott a szerelem.
Két harangvirág hintázott a domb oldalában,
s a harangvirág szólt hugának, a harangvirágnak:
megremegek előtted s csupa zavar vagyok.
S a másik szólt: ha nézem, arcom miként ragyog
a sziklán, mit a víz csöppenkint hullva váj be,
látom, hogy remegek s zavart vagyok, akár te.
Ringatta őket a fuvalom egyre jobban,
beteltek szerelemmel, s kék szívük egybedobbant.
-
fordította: Rónay György
A CSEND
Hallod-e, kedves, kezem fölemeltem -
hallod-e: zúg...
Ugye, a magányost, bármije rebben,
figyelik a dolgok: hogy mire jut?
Hallod-e, kedves, lehunyom a pillám,
zaj ez is, mire megközelít.
Hallod-e, kedves, újra kinyitnám...
...de mért nem vagy itt?
Moccanok épp csak - a selymes csendben
ott van a lenyomata; örökre látszik
a legparányibb indulat is, kitörölhetetlen,
a messzeség feszülő függönyén.
Ahogy én lélekzem, kelnek-tűnnek
a csillagok.
Ajkamra illatok itala árad,
és távol angyalok karának
csuklói derengenek felém.
De akire gondolok:
Téged nem látlak.
Tandori Dezső ford.
Pilinszky János
MIFÉLE FÖLDALATTI HARC
Napokra elfeledtelek,
döbbentem rá egy este,
üres zsebemben álmosan
cigarettát keresve.
Talán mohó idegzetem
falánk bozótja nyelt el?
Lehet, hogy megfojtottalak
a puszta két kezemmel.
Különben olyan egyremegy,
a gyilkos nem latolgat,
akárhogy is történhetett,
te mindenkép halott vagy,
heversz, akár a föld alatt,
elárvult szürke hajjal,
kihamvadt sejtjeim között
az alvadó iszapban.
Így hittem akkor, ostobán
tünődve, míg ma éjjel
gyanútlan melléd nem sodort
egy hirtelen jött kényszer,
az oldaladra fektetett,
eggyévetett az álom,
mint összebújt szegényeket
a szűkös szalmazsákon.
Mint légtornász, az űr fölött
ha megzavarja párja,
együtt merűltem el veled
alá az alvilágba,
vesztemre is követtelek,
remegve önfeledten
mit elrabolt az öntudat
most újra visszavettem!
Mint végső éjjelén a rab
magához rántja társát,
siratva benne önmaga
hasonló sorsu mását,
zokogva átöleltelek
és szomjazón, ahogycsak
szeretni merészelhetünk
egy élőt és halottat!
Véletlen volt, vagy csapda tán,
hogy egymást újra láttuk?
Azóta nem találhatom
helyem se itt, se másutt!
Megkérdem százszor is magam,
halottan is tovább élsz?
Kihúnytál vagy csak bujdokolsz,
mint fojtott pincetűzvész?
Miféle földalatti harc,
s vajjon miféle vér ez,
mitől szememnek szöglete
ma hajnal óta véres?
A zűrzavar csak egyre nő.
A szenvedély kegyetlen.
Hittem, hogy eltemettelek,
s talán te ölsz meg engem?
Én félek, nem tudom mi lesz,
ha álmom újra fölvet?
Kivánlak, mégis kapkodón
hányom föléd a földet.
A számban érzem mocskait
egy leskelő pokolnak:
mit rejt előlem, istenem,
mit őriz még a holnap?
MÉG EGYSZER...
Még egyszer meghajolni késztet
A lelkem régi, színes álma,
Még egyszer, ím, tárva elétek,
Ami az enyém, ami drága:
Piacra vont az ifju évek
Álmodni vágyó ifjusága...
Mikor először szőttem álmot,
Beteg, de szűzi volt a lelkem,
Nem volt, mit el ne hittem volna,
Nem volt, mit meg nem érdemeltem,
Volt istenem, volt szépről álmom
S volt kurta szoknyás lány szerelmem...
Volt... volt. Ez a másodvirágzás,
Ez már csak az álmoknak álma
A cél nem cél, a babér nem zöld,
Nem pálma már többé a pálma.
Rövid szoknyás lány mit sem adhat,
Nekem sincs már semmim, csak lázam,
Ilyen olcsó lelket nem kapnak:
Csak egy forint, kérem alássan!...
Csak egy forint... Piacon volnánk!...
Mit szégyenkezzem, ez a vásár,
Eladom még a megvetést is,
Az én lelkem már úgyis lázár,
A piacról hulljon még rá sár!
Ím, bevallom, hogy nyomorultan,
Mit sem remélve, mit se várva,
Még mindig van az én lelkemnek
Szárnyakat adó büszke álma.
És bár előttem vak sötétség
És bár előttem mit se látok:
Még mindig meg tudok én vetni
Egy nálam is bénább világot!
Ím, bevallom, hogy nem hiában
Vergődtem, nyögtem, vártam, éltem,
Megleltem az igaz világot,
Megleltem az én dölyfös énem,
Megleltem, ami visszaadja,
Amit az élet elragadt:
Annyi szenny közt a legtisztábbat:
Ím, megtaláltam magamat!...
Ím, megtaláltam s a piacra
Kivonszoltam, hol áll a vásár:
Ez én vagyok, hitvány és büszke,
Érints, vevő és hullj reám, sár!
... Még egyszer meghajolni késztet
A lelkem régi, színes álma,
Még egyszer, ím, tárva elétek,
Ami az enyém, ami drága,
Piacra vont az ifju évek
Bénán is büszke ifjusága...
Dsida Jenő - Így volna szép
Gyakorta érzek
Olyan különös
Kimondhatatlan
Valamit -
Mikor a kezem
A rózsafáról
Egy szirmot halkan
Leszakít,
Mikor átrezeg
Egy síró dallam
Finom húrjain
A zongorának;
Mikor szívemben
Harcokat vívnak
Hatalmas fénnyel
Hatalmas árnyak:
Mikor a szó
Mire se jó,
Mikor szemem egy
Ártatlan fényű
Szempárba mélyed;
Mikor álmodom
S messzire elhagy
A fájó élet;
Mikor ujjongva
Nevet a kék ég,
S a szellő mégis
Ezer zizegő
Halott levélkét
Takarít -
Gyakorta érzek
Olyan különös
Kimondhatatlan
Valamit.
Wass Albert: Tavak és Erdők könyve
"...Tudod, kisfiam, a világon nagyon sok a csalán, a tövis, a gyom. Mert az emberek sokkal több rosszat cselekszenek, mint jót. És a csalán, a tövis meg a gyom a rossz cselekedetek nyoma ezen a földön.
De láthatod, hogy pillangó is van azért. A sok kicsi pillangó a sok kis jóság hírét hordozza magával. És vannak aztán szép, nagy, tarka szárnyú pillangók: ezek a ritka, nagyon jó cselekedetek. Minél szebb és nagyobb jót teszel, annál szebb, nagyobb és színesebb pillangó száll föl a nyomában.
Igyekezz, kisfiam, hogy amerre jársz, sok pillangó legyen. Ne lépj reá a csigára, hanem tedd félre az útból, hogy más se léphessen reá. És ebből újra megszületik egy pillangó.
Bárki, ha bajban van, segítesz rajta, ugye? Nem baj, ha az emberektől nem kapsz érte hálát. Minden jótettedet egy pillangó viszi hírül."
SZÉP ESTÉT MINDENKINEK!
NE ADD FEL SOHA
Valamit mindig lehet tenni...
Egy nap a paraszt szamara beleesett a kútba. Az állat órákon át szánalmasan bőgött, miközben a paraszt megpróbált rájönni mit is tehetne. Végül úgy döntött, hogy az állat már öreg és a kutat úgyis ideje már betemetni nem éri meg kihúzni az öreg szamarat. Áthívta a szomszédait, hogy segítsenek. mindegyik fogott egy lapátot és elkezdtek földet lepátolni a kútba. A szamár megértette, hogy mi történik és először rémíyztően üvöltött. Aztán, mindenki csodálatára, megnyugodott. Pár lapáttal később a paraszt lenézett a kútba. Meglepetten látta, hogy minden lapátnyi föld után a szamár valami különöset csinál. Lerázza magáról a földet és egy lépéssel feljebb mászik. Ahogy a paraszt és a szomszédai tovább lapátolták a földet a szamárra, lerázta magáról és egyre feljebb mászott. Hamarosan mindenki ámult, ahogy a szamár átlépett a kút peremén és boldogan elsétált!
Az élet minden fajta szemetet és földet fog rád lapátolni. A kútból kimászás trükkje, hogy lerázd magadról és tegyél egy lépést. Minden probléma csak egy lehetőség a továbblépésre. Bármilyen problémából van kiút, ha nem adod fel, nem állsz meg!
Rázd meg magad és lépj egyet feljebb.
Csokonai Vitéz Mihály
A RÓZSABIMBÓHOZ
Nyílj ki,nyájasan mosolygó
Rózsabimbó! nyílj ki már,
Nyílj ki, a bokorba bolygó
Gyenge szellők csókja vár.
Nyílj ki,gyenge kerti zsenge.
Hébe nektárt hint terád,
Szűz nyakadba Flóra gyenge,
Bársonyos palástot ád.
Óh, miként fog díszesedni
Véled e parányi kert!
Óh,hogy óhajtják leszedni
Rólad azt a drága szert!-
Hadd szakasszalak le,édes
Rózsaszál,szép vagy te már.
Héj, ha meglát,hány negédes,
Hány kacér leányka vár!
Nem,nem! egy leány se nyissa
Bűszke fűzőjét terád.
Űltetőd kedves X...issa
Néked újabb kertet ád.
Ott kevélykedj birboroddal,
Ékesebb birborja közt!
Ott kevélykedj illatoddal,
Kedvesebb illatja közt!
Wass Albert: Te és a világ
Minden vágyadnak eleget tenni: ez az emberi élet legnagyobb művészete. Akinek sikerül, az boldog. Ehhez azonban fontos, hogy kevés vágyad legyen.
A vágy az emberi lélek növényzete. Gyökere van, szára, és csúcsán időnként kivirágzik az öröm. Minden gyökérnek az a célja, hogy virágot hozzon. Azonban a jó kertész gondosan ügyel kertjének növényzetére. Csak olyan növényt enged meghonosulni benne, melynek virágai szépek és illatosak. Vagy melyek kellemes ízű gyümölcsöket teremnek. Dudvát, gyomot nem tűr meg maga körül. Olyan növények gyökerét sem ülteti el, melyek fejlődéséhez a kert fekvése és éghajlata nem alkalmas. Melyeknek kivirágzásához esélye nem lehet. Így tesz az okos és jó kertész.
Légy tehát okos és jó kertésze a lelkednek.
Örvendj a hóvirágnak, az ibolyán és a búzavirágnak. Az erdő csöndjének. Ha egyedül vagy: annak, hogy egyedül lehetsz. Ha nem vagy egyedül: annak, hogy nem kell egyedül légy. Vágyódj arra, amit a holnap hoz, és örvendj annak, ami ma van.
Minden talajban megterem valamiféle virág. Minden napnak van valamilyen öröme. Neveld rá a szemedet, hogy meglássa azt.
Viktor Hugo
Mert minden földi lélek
Mert minden földi lélek
valakibe
átszáll, mint illat, ének,
láng vagy zene;
mert minden élet annak,
amit szeret,
rózsákat mindig ad, vagy
töviseket;
mert április a lombnak
víg zajokat
saz alvó éj a gondnak
nyugalmat ad;
mert vizet a virágnak
az ébredő
hajnal, cinkét a fáknak
levegő,
s mert a keserű hullám
ha partra hág;
a földnek, rásimulván,
csókokat ád;
és; csüggve karjaidban
az ajkadon,
a legjobbat amim van,
neked adom!
Gondolatom fogadd hát -
csak sírni tud,
ha nincs veled s tehozzád
zokogva fut!
Vágyaim vándorolnak
Mindig feléd!
Fogadd minden napomnak
árnyát, tüzét!
Üdvöm gyanútlanul és
Mámorosan
Hizelgő dalra gyúl és
Hozzád suhan!
Lelkem vitorla nélkül
Száll tétova,
S csak te vagy végül
a csillaga!
Vedd múzsámat, kit álma
házadba visz
s ki sírni kezd, ha látja,
hogy sírsz te is!
S vedd – égi szent varázskincs! -
vedd a szívem,
amelyben semmi más nincs,
csak szerelem!
EGY PILLANGÓ TÖRTÉNETE
Hideg volt még s a föld kopár,
Pacsírta még nem énekelt.
Az ibolya se bújt elő
S egy lepke már is szárnyra kelt.
Bekarikázta a mezőt,
Enyhet keresve, társtalan',
S mégis tavaszrul álmodott,
És úgy örült, hogy szárnya van.
Fáradtan olykor megpihent
Kórón vagy száraz ágakon,
És várta a derült tavaszt,
Merengve a felhős napon.
Remélt és várta, leste, hogy
Mikor lesz végre már meleg.
Oly sápadt volt a nap neki,
S oly dermesztők az éjjelek.
Fázott szegény, de víg maradt;
A tavasz álma volt vele;
Jól tudta, hogy lesz kikelet,
És rózsa lesz a kedvese.
Lett is tavasz; volt ibolya;
Volt rózsa, fény és napsugár;
De nem a pillangónak; ő
A tavaszt meg nem érte már
Wass Albert:
RÜGYEK
Az orgona-bokorra cinke szállt
s a kis rügyeknek halk titkot súgott:
a dombokon látta már a napsugárt,
már jönni fog,
s a lombok börtönére fényt havaz!
Smaragd szívekben felpezsdült az élet.
Csodás remény: valahol újra éled
egy régi álom, csillogó tavasz.
Lelkünkben is
ilyen rügyecske tán a gondolat.
A jég alatt
szellem-páncélzat védi: kőkemény.
Egy forró csókra hirtelen kipattan,
s dalos tavasz lesz: csengő költemény.
Én a szívemet...
Én a szívemet szétszakítottam:
Ahány darabja, annyifelé van.
Én azt gondoltam, hogy ezt így lehet,
És csorbát nem szenved a szeretet.
Hittem, hogy minden darab új egész,
S akit szeret, azért mindenre kész.
Mindenre kész, -de ah,- erőtelen
E balga, szétforgácsolt szerelem.
Ez a tudat éget, mint a kereszt,
Én Istenem, nem így akartam ezt.
Nem így: kapni más lelke aranyát,
S cserébe tarka rongyot adni át.
Arany lélekkapun menni által,
S fizetni pár színes szóvirággal.
Egyformának lenni mindenkihez:
Emberfeletti nagy szív kell ehhez.
Én a szívemet szétszakítottam,
Ahány darabja, anyifelé van.
Pár rongydarab jutott mindenkinek,-
És nem jutott az egész senkinek.
(Dalai Láma)
Mintha kihűlt volna az öröm a földön. Néha, pillanatokra, parázslik még valahol. Az ember lelke mélyén él az emlék valamilyen derűs, napfényes, játékos világról, ahol a kötelesség szórakozás is, az erőfeszítés kellemes és értelmes... Nézd meg az arcokat! Amerre jársz, a világban, a kis és nagy közösségeken belül, mennyire feldúltak az arcok, milyen gyanakvók, mennyi feszültség, feloldatlan bizalmatlanság, görcsös ellenkezés az arcvonásokban! Ez mind a magány feszültsége. Ezt a magányt lehet magyarázni, s mindegyik magyarázat felel a kérdésre, s egyik sem tudja igazán megnevezni az okot... És mentől mesterségesebb közösségeket építenek föl az emberek világán belül politikusok és próféták, mentől kényszeredettebben nevelik a közösségi érzésre már a gyermekeket is ez új világban, annál irdatlanabb a lelkekben ez a magány. Nem hiszed? Én tudom. S nem fáradok el beszélni erről. Ha olyan mesterségem lenne, amely módot ad, hogy beszélhessek az emberekhez... tudod, pap vagy művész, író... könyörögnék nekik, lelkesíteném őket, hogy térjenek meg az örömhöz. Felejtsék el a magányt, oldják fel. Talán nemcsak ábránd ez.
(Márai Sándor: Az igazi című regényéből)
Szia Mártika!
További szép napot kívánok!
Már nem fáj más,
Csak az fáj mindíg jobban,
Hogy égő sebeim
Olyan világtól-idegen sebek,
És a szívem más szenvedők szívével
Nem egy ütemre dobban.
Már nem fáj más,
Csak az fáj mindíg jobban,
Hogy önmagamba lassan visszanőttem.
Betokozódtam, elszigetelődtem.
Mint a temetkező selyembogár:
Magam a selymeimbe beleszőttem.
Szeretnék egyszer lepke lenni még.
Öröm mézét, búbánat harmatát
Az arany élet-réten vinni szét.
Leszállani minden virágkehelybe,
S megtapintni a virágok szívét.
Szeretnék egyszer hivő, hevülő,
Lengő, lebegő lepke lenni még.
Midőn az est, e lágyan takaró
fekete, síma bársonytakaró,
melyet terít egy óriási dajka,
a féltett földet lassan eltakarja
s oly óvatossan, hogy minden füszál
lágy leple alatt egyenessen áll
és nem kap a virágok szirma ráncot
s a hímes lepke kényes, dupla szárnyán
nem veszti a szivárványos zománcot
és úgy pihennek e lepelnek árnyán,
e könnyü, síma, bársonyos lepelnek,
hogy nem is érzik e lepelt tehernek:
olyankor bárhol járj a nagyvilágban,
vagy otthon ülhetsz barna, bús szobádban,
vagy kávéházban bámészan vigyázd,
hogy gyujtják sorban a napfényü gázt;
vagy fáradtan, domb oldalán, ebeddel
nézzed a lombon át a lusta holdat;
vagy országúton, melyet por lepett el,
álmos kocsisod bóbiskolva hajthat;
vagy a hajónak ingó padlatán
szédülj, vagy a vonatnak pamlagán;
vagy idegen várost bolygván keresztül
állj meg a sarkokon csodálni restül
a távol utcák hosszú fonalát,
az utcalángok kettős vonalát;
vagy épp a vízi városban, a Riván
hol lángot apróz matt opáltükör,
merengj a messze multba visszaríván,
melynek emléke édesen gyötör,
elmúlt korodba, mely miként a bűvös
lámpának képe van is már, de nincs is,
melynek emléke sohse lehet hűvös,
melynek emléke teher is, de kincs is:
ott emlékektől terhes fejedet
a márványföldnek elcsüggesztheted:
csupa szépség közt és gyönyörben járván
mégis csak arra fogsz gondolni gyáván:
ez a sok szépség mind mire való?
mégis arra fogsz gondolni árván:
minek a selymes víz, a tarka márvány?
minek az est, e szárnyas takaró?
miért a dombok és miért a lombok
s a tenger, melybe nem vet magvető?
minek az árok, minek az apályok
s a felhők, e bús Danaida-lányok
s a nap, ez égő szizifuszi kő?
miért az emlékek, miért a multak?
miért a lámpák és miért a holdak?
miért a végét nem lelő idő?
vagy vedd példának a piciny füszálat:
miért nő a fü, hogyha majd leszárad?
miért szárad le, hogyha újra nő?
Babits Mihály
Az Úristen őriz engem
mert az ő zászlóját zengem,
Ő az Áldás, Ő a Béke
nem a harcok istensége.
Ő nem az a véres Isten:
az a véres Isten nincsen.
Kard ha csörren, vér ha csobban,
csak az ember vétkes abban.
Az Úristen örök áldás,
csira, élet és virágzás.
Nagy, süket és szent nyugalma
háborúnkat meg se hallja.
Csöndes ő míg mi viharzunk
békéjét nem bántja harcunk:
Az Úristen őriz engem,
mert az Ő országát zengem.
Az Ő országát, a Békét,
harcainkra süketségét.
Néha átokkal panaszlom
de Ő így szól: »Nem haragszom!«
Néha rángatom, cibálom: -
tudja hogy csak őt kivánom.
Az is kedvesebb számára,
mint a közömbös imája.
Az Úristen őriz engem
mert az Ő zászlóját zengem.
Hogy daloljak más éneket,
mint amit Ő ajkamra tett?
Tőle, Hozzá minden átkom:
hang vagyok az Ő szájában.
Lázas hang talán magában:
kell a szent Harmóniában.
S kell, hogy az Úr áldja, védje
aki azt énekli: Béke.
Hunyt szemmel
Hunyt szemmel bérceken futunk
s mindig csodára vágy szívünk:
a legjobb, amit nem tudunk
a legszebb amit nem hiszünk.
Az álmok síkos gyöngyeit
szorítsd, ki unod a valót:
hímezz belőlük
fázó lelkedre gyöngyös takarót.
Szia Magdika!
Kivánok mindenkinek szép napot!
Biztató a tavaszban
Töröld könnyed, gyűrd le fájdalmadat,
te nem azért vagy, hogy odaragadj
ügyhöz, múlthoz, amely nem a tiéd,
és dac poshasszon és keserűség.
Kaptál ütleget, kaptál eleget
(légy keresztén s mondd: érdemelteket,
s könnyűlsz tőle!)... Most ne a vélt igazad
emlegesd, s ne a hibát, a zavart
(az benned is volt!):nézd a rétet, a
nagy fényt, a Feltámadást!...Tavasza
jött újra a földednek: nézd, a nép
dolgozik, szépül város és vidék:
nem árt, hogy eltűnt sok gőg, régi copf,
s jobb lesz a jó, ha te is akarod,
ha igazán...: másét és magadét,
úgy gyógyítod ama ezer sebét,
ha az csordítja megnyugvó szived,
ami sosem elég, a Szeretet!
/Szabó Lőrinc/
Tóth Árpád
ESTE A KILÁTÓN
Ó-Tátrafüred
Este kedvesek nékem a hegyek,
A Kilátó padjáig felmegyek,
És nézem a csillagok álmatag
Fényében, mily szelíden állanak.
A csillagos ég vállukon forog,
S ők, jégbundásan, vén, bús pásztorok,
Őrzik a nagy csendet az ég alatt,
S kő-arcukon ezer holt ránc szalad.
Lenn a Grand villanyéje ég vigan,
Betegszobákban szökken a higany -
Itt a nagytőgyü, fehér fellegek
Halkan suhannak, s békét ellenek.
Lehajtom fáradt fejem a padon,
Most úgy érzem: felszív a hűs vadon,
S oly furcsa látnom a friss havon át,
Amerről jöttem, lábaim nyomát.
Oly furcsa, hogy majd ezen a nyomon
A súlyos testet visszavonszolom,
S lenn azt mondom: újra itthon vagyok -
És fenn a csúcs búm nélkül is ragyog.
TÓTH ÁRPÁD
AZ ÚJ TAVASZRA
Az új tavasz játékos ujja
Rügyet sodort az ághegyen,
S most lágyan enyhe szája fújja,
Hogy szétnyíljék és lomb legyen.
Már bús bivaly ballagva rázza
Igáját, s barnul új barázda,
S peng a pacsirták éneke:
A szíveket is újra vágja,
Már mélyre szántja újra, fájva
A vágy, a vágy, a vén eke...
A szívem kérdem: árva, gyarló
Szív, rajtad szánt-e régi láz?
Sarjad-e még a fáradt tarló
Borús rögén vidám kalász?
Tavaszi sóhaj pitypang-pelyhe,
Sovárgás reszkető, kék kelyhe
A holt ugart diszíti még?
Vagy lomha dudva lep be tengve,
S már csak a vérző naplemente
Komor pompája lesz tiéd?
Tompán tünődöm. Csend a tájon,
S mint aki mélységbe bukott,
Ha mozdul, szisszen jajja fájón -
Felelnék, jaj, de nem tudok.
Minden oly furcsa, torz és visszás,
Idegen a tavaszi tisztás,
És ferde ívü minden ág...
Ki lovagolt el ott a fák közt,
Az elhulló fehér virág közt?
A Szerelem? - az Ifjuság?
A tavaszi sürűben állok,
S már oly kábultan nézem én,
Mint búvár a bizarr korállok
Bokrát a tenger fenekén;
A fény is olyan messzi, tört fény,
S a lég oly lomha, súlyos örvény,
Fulladva, fájva görnyedek,
S száz halk polip-karjával roppant
Lassan átfon, s alélni roppant
A bú, a renyhe szörnyeteg.
Ó, fent az égen felleg úszik,
Aranyfelhő, angyal-hajó,
Egy angyal tán a szélre kúszik,
Inteni volna néki jó:
Ó, angyal, nézd, megöl a bú már,
Elpusztulok lent, árva búvár,
A kék örvények rejtekén...
Testvérem, angyal, szállj le értem,
Ringass a hűvös, szűzi térben,
Míg lázat és bút elfelejtek én...
Szia Mártika!
Csodaszépet tettél fel!
Cso Gi Cson: A patakkal beszélgetek
Fehér sziklán ülök a völgy felett,
s a patakkal beszélgetek.
A víz úgy suhan a köveken át,
selymesen, puhán, mint a fellegek,
s oly súlytalan, hogy szinte már lebeg...
Fodroz, iramlik, árad cseppre csepp,
a völgy hosszán, lejtős sziklákon át,
nappal meg éjjel, tovább és tovább...
Az útja még nehéz és meredek,
de ő csak mesél, csacsog és nevet,
s vígan, fürgén szeli át a hegyet...
Ó, te tiszta, áttetsző, kis patak,
hadd nézzelek még, hadd csodáljalak!
Tovasuhansz a fehér falakon,
s ezer szilánkokra osztod önmagad,
ezer tükör-szilánkra, mint a nap!
Dalolsz, dalolsz, tündöklőn, szabadon,
s dalomba ömlik a te éneked...
Egyek vagyunk, s nincs bennem semmi más,
csak árnytalan, nem-szűnő ragyogás!
Fehér sziklán ülök a völgy felett,
s a patakkal beszélgetek...
PETŐFI SÁNDOR
EZRIVEL TEREM A FÁN A MEGGY....
Ezrivel terem a fán a
Meggy..
Feleségem van nekem csak
Egy,
De mikor még ez az egy is
Sok!
Elöbb-utóbb sírba vinni
Fog.
Furcsa istenteremtése
Ő!
Reszketek ,ha közelembe
Jő.
Megteszek mindent,amit csak
Kér.
Mégis mindig dorgálás a
Bér.
Már ilyesmit is gondoltam
Én:
Megverem... bírokvele,hisz
Vén.
De mikor a szemem közé
Néz:
Minden bátorságom oda-
Vész.
Három ízben volt már félig
Holt.
Jaj istenem! be jó kedvem
Volt.
De az ördög sosem vitte
El,
Oly ,rossz,hogy at ördögnek sem
Kell.
A kedvenc idézetem köszönöm szépen.
Tóth Árpád
AZ IFJÚSÁGON IMMÁR...
Az ifjúságon immár túljutottam,
Napjaim lejtése már nem szilaj,
Már nem zuhog, mint vad víz, áll nyugodtan
És simán, mint a hűvös, bús olaj.
Ó, bús olaj, kit szűrtek fájó prések,
Lelkem olaja.......eség,
Megkenni véled a vén szenvedések
Sajgó hegét...
Uram,
tégy a béke eszközévé.
hogy szeretetet vigyek oda,
ahol gyűlölet van,
hogy megbocsássak,
ahol bűn van,
hogy egyesítsek,
ahol széthúzás van
hogy igazságot hozzak,
ahol tévedés van,
hogy hitet vigyek,
ahol sötétség van,
hogy örömet vigyek oda,
ahol szenvedés van
Nem azért, hogy vigasztalódjam,
hanem, hogy vigasztaljak;
nem azért, hogy megértsenek,
hanem, hogy megértsek
nem azért, hogy szeressenek,
hanem, hogy szeressek;
csak ez a fontos,
mert amikor adunk - kapunk,
amikor megbocsátunk - bocsánatot nyerünk,
amikor meghalunk - új életre kelünk.
Szia Mártika!
Petőfi Sándor
SZERELEMNEK RÓZSAFÁJA...
Szerelemnek rózsafája...
Árnyékában heverek,
Hulldogálnak homlokomra
Illatozó levelek.
Szerelemnek fülmiléje
Csattog a fejem fölött,
Képzetemben minden hangja
Egy-egy isten-álmat költ.
Szerelemnek poharában
Ajkamat fürösztgetem,
Nem oly édes másból a méz,
Mint ebből a gyötrelem.
Szerelem fejér felhői
Errefelé lengenek,
Mintha engem látogatni
Jőne egy angyalsereg.
Szerelemnek holdvilága
Rám aranypalástot vet,
Eltakarja, felejteti
Vélem szegénységemet.
Pest, 1848. január
Uram, én nem tudom, milyen a kerted,
a virágod és a pázsitod,
Én nem tudom, virágok ültetését,
ágyásaidban hogy igazítód.
Csak azt tudom, hogy kendőjét levetve
júniusi vasárnap hajnalán,
beteg lábával és beteg szívével
bánatosan kertbe ment anyám.
Uram, tele volt immár félelemmel,
sokszor riasztó árnyék lepte meg,
de szigony-eres, érdes két kezével
még gyomlálgatta volna kertemet.
A kicsi teste csupa nyugtalanság,
s most elgondolni nem tudom, hogy ül.
Virágosodban könyörülj meg rajta,
hogy szegény ne szenvedjen tétlenül.
Mezőiden ne csak virágmagot vess,
virágaid közé vegyíts gyomot,
hogy anyám keze gyomlálhassa kerted:
asphodelosod és liliomod.
Szia Aniko!
nagyon édi az unokaöcséd és szép a kilátás a dolgozo szobádbol gyönyörü a virágod
Tojáslepény olaszosan 4 tojás,
4 csapott evőkanál finomliszt,
2 dl tej,
4 evőkanál olaj,
1 csapott evőkanál ételízesítő,
1 evőkanál paradicsompüré,
1-1 mokkáskanál törött fekete bors,
szárított oreganó (vagy szurokfű),
sütőpor,
porcukor,
3 gerezd fokhagyma
a tetejére 5 dkg reszelt sajt.
Előkészítése: a tejet simára keverem a paradicsompürével, és beleszórom az összes fűszert, az ételízesítőt, zúzott fokhagymát meg a sütőport. Ezután hozzáadom a tojásokat és jó habosra felverem. Belekeverem a lisztet, és 2 evőkanál olajat.
Elkészítése: előveszek egy jó nagy serpenyőt, és a megmaradt olajat belecsorgatom. Felforrósítom, majd a paradicsomos masszát úgy öntöm bele, mint amikor palacsintát sütök. A masszát a serpenyő teljes felületén körbefolyatom, és a serpenyőt befedem. Az alsó felét addig sütöm, míg pirosra nem sül. A reszelt sajtot rászórom a tetejére, és már csak addig hagyom a tűzön, míg a sajt egészen elolvad rajta. Meleg tálra csúsztatom, és 4 cikkre vágva pirított kenyérszeletekkel azonnal tálalom.
Tojáslepény olaszosan 4 tojás,
4 csapott evőkanál finomliszt,
2 dl tej,
4 evőkanál olaj,
1 csapott evőkanál ételízesítő,
1 evőkanál paradicsompüré,
1-1 mokkáskanál törött fekete bors,
szárított oreganó (vagy szurokfű),
sütőpor,
porcukor,
3 gerezd fokhagyma
a tetejére 5 dkg reszelt sajt.
Előkészítése: a tejet simára keverem a paradicsompürével, és beleszórom az összes fűszert, az ételízesítőt, zúzott fokhagymát meg a sütőport. Ezután hozzáadom a tojásokat és jó habosra felverem. Belekeverem a lisztet, és 2 evőkanál olajat.
Elkészítése: előveszek egy jó nagy serpenyőt, és a megmaradt olajat belecsorgatom. Felforrósítom, majd a paradicsomos masszát úgy öntöm bele, mint amikor palacsintát sütök. A masszát a serpenyő teljes felületén körbefolyatom, és a serpenyőt befedem. Az alsó felét addig sütöm, míg pirosra nem sül. A reszelt sajtot rászórom a tetejére, és már csak addig hagyom a tűzön, míg a sajt egészen elolvad rajta. Meleg tálra csúsztatom, és 4 cikkre vágva pirított kenyérszeletekkel azonnal tálalom.
JUHÁSZ GYULA
FALUSI LAKODALOM
Nyárfák ezüstjén hold ezűstje reszket,
Piros borok a fehér asztalon.
A hegedüknek an tücskök felelnek
Hivatlanul a szőke asztagon.
A mókás vőfély verset mond a nászról,
Violát ,rózsát,mindent összeszed
És csillagot,szerelmet,cifraságot.
Kalácsot kér a majszoló gyerek.
Az ágyasházban tornyot rak az anyjuk,
Kakukkos óra éjfelet kakukkol,
A szutúl halkan megroppan a butor.
S míg künn az udvaron garázda dal zug,
Üveg alatt gunnyaszt, mint néma bu,
Egy fonnyadt menyasszonyi koszoru.
Ennek gőgje a rang, annak az ész,
Soknak erős teste, vagy birtoka,
Vagy cifra köntös, korcs divatmű és
Másoknak agár, sólyom, paripa
S minden szeszély azt a kéjt hozza, melyben
A lélek legjobban gyönyörködik;
De nem ilyet morzsát mér az én mérlegem, nem:
Mindent egyetlen fő-jóvá javít:
Szerelmed jobb nekem, mint ősi vér,
Ruhánál gazdagabb, kincsnél nagyobb,
Sólymoknál és lovaknál többet ér:
Veled mindenkinél büszkébb vagyok;
Csak egyben koldus: mindent elvehetsz,
S ezzel a legkoldusabbá tehetsz.
Szia Magdika!
Wass Albert: "Non Inutilis VIXI"
Az életünk egy furcsa kis mese,
szeszélyes játék, bús színész dolog,
minden egy szürke váz körül forog,
fénnyel cifrázva, könnyel is tele. . .
Az életünk egy furcsa kis mese.
Ami körülvesz, minden:színfalak.
Nincs hang, nincs szellem, nincs szín, nincs alak,
a fény, a rózsa, a dal, a babér,
ha majd kilépünk újra visszatér,
s új élet-színészeknek itt marad.
Ami körülvesz, minden:színfalak.
S vajjon, ha majd, a halk függöny legördül,
s érezzük már a Csend leheletét,
elmondhatjuk a taps elé kiállva,
hogy nem játszottuk mi sem el hiába
e végzetes, csodálatos mesét?
Szép napot minenkinek!
Rainer Maria Rilke: A párduc
Szeme a rácsok futásában veszve
úgy kimerűlt, hogy már semmit se lát.
Ugy érzi, mintha rács ezernyi lenne
s ezer rács mögött nem lenne világ.
Puha lépte acéllá tömörűl
s a legparányibb körbe fogva jár:
az erő tánca ez egy pont körül,
melyben egy ájult, nagy akarat áll.
Csak néha fut el a pupilla néma
függönye. Ekkor egy kép beszökik,
átvillan a feszült tagokon és a
szívbe ér - és ott megszünik.
Szabó Lőrinc fordítása
Petőfi Sándor
EST
A nap lement.
Eljött a csend.
Szellőüzött
Felhők között
Merengve jár
A holdsugár,
Mint rom felett
A képzelet
A városi
Nem élvezi?:
Falun keresd?:
Mi a szép est.
Utcára mén
Leány ,legény,
S dalolni kezd:
Hallván a neszt,
Dalol vele
a fülemile
Lágy éneket
A lomb
megett.
A kert alól
Furulya szól?:
A pásztor ott
Tűzet rakott?:
s míg elterül
A tűz körül,
S megszólal a
Bús furulya?:
Ökre ,lóva
Jár tétova.
És harmatos
Fűvet tapos.
A kközben a
Ker ajtaja
Halkan kinyíl,
miként a nyíl
Odasuhan
Víg-boldogan
A pásztor.és
Van ölelés,
Van csókolás-
Ki volna más,
Ki eljöve?
Mint szép híve
Mulassatok,
Ti boldogok!
Mért köztetek
Nem lehetek?
Szia!
Aranyos kis történet köszi.
Szófogadás
Figyeljél mindenkor
Szülőid szavára,
Apádnak, anyádnak
A jó tanácsára.
A szófogadatlan
Egyszer majd megbánja:
Miért nem hallgatott
Szülői szavára.
Anyai szív
Van-e olyan drágaköve a világnak
Amilyen a szíve az édesanyának?
Ér-e annyit annak hideg ragyogása
Mint az édesanya szelíd mosolygása?
Senkinek sem lehet olyan drágagyöngye,
Mint az édesanya értünk hulló könnye.
Mint az édesanyánk féltő, óvó karja,
Mely testünket, lelkünket védőn betakarja.
Tóth Árpád
A vén ligetben
A vén ligetben jártunk mi ketten,
Aludt a tölgy, a hárs, a nyár;
Hozzám simult félőn, ijedten,
S éreztem: nem a régi már.
Sebten suhantunk, halk volt a hangunk,
S csendes volt a szívünk nagyon,
És mégis csókba forrt az ajkunk
Azon a sápadt alkonyon.
Kezéből a fűre, könnyesen, gyűrve
Lehullott egy csöpp csipke-rom,
Fehéren és halkan röpült le,
Akár egy elhervadt szirom.
Szeme rámnézett kérdőn, búsan:
(Nincs búsabb szem, mint aki kérd)
Ily szomorúan, ily koldúsan
Mért hívtuk egymást ide? mért?
S mondta, hogy késő már az éj, s ő
Megy... mennie kell... s elfutott.
Hallottam haló zaját a lépcsőn,
S nem tudom, meddig álltam ott.
Aztán... le s fel jártam a parkban,
Mint aki valakire vár.
Gázolt a sarkam síró avarban,
S aludt a tölgy, a hárs, a nyár...
(1908)
en eszrte sem vettem ,hogy 200 hsz van...
GRATULALOK...
Az mar szep szam...de nem is a mennyiseg a minoseg a fontos... nem igaz????????
de azert gratulalok...
Micsoda csönd, ha itt vagy. Micsoda
pokoli csönd.
Ülsz és ülök.
Vesztesz és veszitek.
Sziasztok,Szep jko reggelt Mindenkinek...
Ady Endre: KÖSZÖNÖM, KÖSZÖNÖM, KÖSZÖNÖM
Napsugarak zúgása, amit hallok,
Számban nevednek jó íze van,
Szent mennydörgést néz a két szemem,
Istenem, istenem, istenem,
Zavart lelkem tegnap mindent bevallott:
Te voltál mindig mindenben minden,
Boldog szimatolásaimban,
Gyöngéd simogatásaimban
S éles, szomoru nézéseimben.
Ma köszönöm, hogy te voltál ott,
Hol éreztem az életemet
S hol dőltek, épültek az oltárok.
Köszönöm az énértem vetett ágyat,
Köszönöm neked az első sirást,
Köszönöm tört szivü édesanyámat,
Fiatalságomat és bűneimet,
Köszönöm a kétséget, a hitet,
A csókot és a betegséget.
Köszönöm, hogy nem tartozom senkinek
Másnak, csupán néked, mindenért néked.
Napsugarak zúgása, amit hallok,
Számban nevednek jó íze van,
Szent mennydörgést néz a két szemem,
Istenem, istenem, istenem,
Könnyebb a lelkem, hogy most látván vallott,
Hogy te voltál élet, bú, csók, öröm
S hogy te leszel a halál, köszönöm.
Irodalom. Ők még ujjongva mondják
És életüket ráteszik szegények.
Irodalom. Ó szomorú bolondság
Rímekbe törni mind a drága szépet.
Mely a szivárványos, márványos élet
Nagy sugárútján pompázik, tetézve
Virágait, az egyszer kinyitókat.
Irodalom. Ó ifjak bús merése,
Ó mohó, bohó, balgán rohanó had.
Én jól tudom már s bölcsen nézem őket,
Vén bölcsesség, mely szürke szemfedő lett!
Ó régen én is, én is érte éltem,
Örök művészet, váram és erényem!
Örök művészet, versek, újra versek
És mindig versek, míg mások szerettek,
Szereztek, vettek, éltek és akartak!
Irodalom. Ó keskeny börtönablak,
Melyen keresztül a szép völgybe néztem,
Hol sírva várt rám özvegy, árva éltem.
Irodalom. Megöltek és nem éltem.
Tavaszi Taj
Mély esti csendben
Úgy ég a csillag,
Miként emléked
Életemben.
Bús kerti zöldben
Úgy fáj az árnyék,
Mint a szívem majd
Temetőben.
Hűs fuvalomtól
A kerti lámpa
Lobog, mint vérem
Régi csóktól.
Fekete árnyon
Áttör a csillag,
Mint a jövődön
Ifjúságom!
fáradt vagy és szomoru, látom:
tán sírhatnál - nevetek én!
No bizony, ilyen nagy legény!
Lásd másnak is volt baja szinte,
más is volt már szomoru, mint te,
és könnye, mint folyós parázs:
nem kellett a vigasztalás.
De víg szavak... tavaszi zápor...
kiragadták a mélaságból
s mint horgony, parthoz vert hajót,
örömbe vonták kis kacsók.
És hullt a, hullt a csók a bajszra,
mely félreállt csáléra, hajszra,
tavaszi zápor... hullt a csók:
öleltek a bársony kacsók.
Sziasztok!
GRATULALOK A TOPIKNAK ,AZ OSSZES TAGNAK,HOGY ELERTE AS 2000.-DIK HSZ!!!!!!!!!!!!
AMI ISTENI BENNÜNK
/részlet/
Legyen jó és nemes,
segíteni kész az ember!
Mert csak ezáltal
különbözik a többi
eeven lénytől,
melyet megismert.
Üdv a nem-ismert
Lényeknek ott fenn,
kiket csak sejtünk!
Hasonlítván reájuk
emberi példa tanítsen
a hitre, hogy élnek.
. . .
Örök vas-törvény
kemény szabálya
szerint kell élnünk,
létünk köreit
rendre bejárva.
Csupán az ember
győzi a Lehetetlent;
különbséget tesz,
ítél és kiválaszt,
s megálljt parancsol
a pillanatnak.
Néki szabad csak
büntetni a rosszat,
jutalmazni a jót,
gyógyítani, óvni,
minden tévelygőt, bolyongót
hasznosan összefogni.
S a hallhatatlanoknak
mi akként hódolunk,
miként ha embereknek,
kik nagyban művelik, mit
legjobbikunk kicsinyben
tesz vagy tenni szeretne.
A jó ember legyen
nemes, segíteni kész!
Alkosson fáradatlanul
hasznosat és igazat;
legyen ő ama sejtett
lényeknek mintaképe itt.
Ez aranyos volt
Áprily Lajos : A ragyogó madár
Kerested erdőn, bérceken,
fiatalságtól részegen.
Álmodtad és tudtad, hogy él,
különb madár a többinél:
elorzott minden drága színt,
smaragdot, türkizt és rubint,
szikrázóbb, mint a gyurgyalag,
begytollán bíboros szalag,
a kékcsókánál kékje szebb,
a jégmadárnál ékesebb.
Véredben él, álmodban ég,
egyetlenegy gyönyörüség.
S míg mohón űzte két szemed,
futott, futott az életed. . .
S mikor fejedre hó szitál
s szemed téveszti már a színt
s a fényt nem bírja már
s a szép már nem dédelgeti:
egy suhogó hang meglegyint,
s tapogató kezedre száll
s káprázó tollát kelleti
a ragyogó madár!
MESE
Van-e aki hozzám találjon?
Gyomverte, ős falak,
rózsák és tüskék rejtegetnek,
rozsdált sok zár alatt.
Megátkozott valaki engem.
Ki közelít felém:
indákon tüskék nyársa veszti,
riasztja éji rém.
Alszom - ki mondja meg, mióta?
de várok egyre még,
hogy jön valaki mégis egyszer,
és tud majd egy igét.
"Akkor azonban már tudtam, hogy ha vége szakad valaminek,
akár rossz volt az, akár jó,
mindenképpen űr marad a helyén.
Ha rossz volt, az űr magától is megtelik.
Ha jó, akkor csak úgy lehet megszüntetni,
ha a helyébe az ember valami jobbat talál. " /Hemingway/
Ahhoz, hogy szabad maradhass ,
tudnod kell azt mondani valamire:
hogy ez a TIÉD ABBÓL AMI AZ ENYÉM.
Testamentum
Nektek hagyom, ha innen elmegyek
E búcsúzót, jövendő emberek!
Ha emlékeztek, mit daloltam én,
Ne kérdezzétek majd, ki voltam én.
Nem a pacsirta fontos, csak a dal,
Mely a nem múló, szent összhangba hal.
Én botorkáltam s botlottam sokat,
De nem szűntem dúdolni dalomat.
Szomorú volt a versem, jól tudom,
Csüggedten álltam sokszor féluton.
Én vétkem, én nagy vétkem, érezem,
Hogy nem láthatta könnyemtől szemem
Sokáig a fölpirkadó napot:
De ti ezen ne csodálkozzatok!
Ha én a gyöngyvirágos hant alatt
Nem álmodom, csak fekszem majd hanyatt,
Kívánom és ez testamentumom,
Akarom én, ez így is lesz, tudom:
Hogy meg ne értse többé senkisem,
Miért vérzett el lassan a szivem,
Miért volt nekem fájó, ami szép
S a fiatalság tavaszi izét
Miért érezte fanyarnak a szám
S az asztal végén, vidám lakomán
Mért sírtam én, mint az elátkozott:
Ne értsétek meg azt, ti boldogok!
Párbeszéd egy börtönben:
- Te miért ülsz?
- Találtam az utcán egy rendszámtáblát és hazavittem.
- Egy rendszám miatt elítéltek?
- Igen, mert rá volt szerelve egy Opel.
- Hallottad, hogy Kovács meghalt és mindenét az árvaházra hagyta?
- És mekkora volt a vagyona?
- Hat gyerek.
Egy férfi az országúton autózik, és meglát egy tanyát, ahol tojást árulnak. Megáll, kiszáll, és megkérdezi, hogy mennyibe kerül a tojás. A gazdasszony sorolja:
- 15 forint a kisméretű, 18 a közepes, 20 a nagy, és 10-ért adom a repedt héjúakat.
- Jó, akkor repesszen meg nekem huszat abból a nagyból!
A fiú és a lány.
Együtt jártak sok éven át a fiú és a lány a két jó barát Hideg tél nyári nap sugár kint találta őket a kis utcán
Fogták egymás kezét beszélgettek sokat
Suttogták a csacska szavakat
Egy szép nap igy szólt a lány gyermeket várok egy szép kisbabát sugárzot a szemén az öröm de a fiú nem szólt csak elköszönt
Nem jött többé nem jött vissza már nem várta a lányt a duna partján elment némán és hidegen ez volt hát a nagy szerelem?
Egy szép nap megszülettet a kis fiú kis kék szemű szőke hajú egyedül élt a lány gyermekével árván benne lelte minden bldogságát és elmúlt ifjuságát.
Egy szép nap sétálni mentek mégegyszer végig mentek hol az elött jártak a sarkon fiatal pár köszönt rájuk egy kék szemű szőke hajú srác és egy barna hajú lány
Vissza nézet a lány könnyein át és igy szólt a kis fiához ez volt a te apád.
Örülök,hogy itt vagy és jol érzed magad. Köszönöm a sok szép verset neked és mindenkinek.
Elérte a topik 2000-ezredik hozzászolást.
Mindenkinek köszönöm!
"Sorsodat nézem, a szépségét.
Útja a romboló időn visz át,
Hisz mind búcsúzik az édes, a szép,
S hal oly' gyorsan, ahogy mást nőni lát;
S csak gyermeked véd a kaszás Kor ellen,
Hogy dacolj vele, mikor elvisz innen. "
Shakespeare
XII. szonett
"Nem az a perc a fontos, amelyért mindennap élsz.
Nem az a fontos, mit minden percben remélsz.
Az a fontos, hogy szeress élni,
S ha kell, merj remélni.
Hiszen minden percet csak egyszer élsz meg,
Minden csodát, s minden szépet.
S ezek a dolgok, ha csak egy perc értelmet nyernek,
Már volt értelme életednek."
Szia Mártika!
TÓTH ÁRPÁD
AZ ÚJ TAVASZRA
Az új tavasz játékos ujja
Rügyet sodort az ághegyen,
S most lágyan enyhe szája fújja,
Hogy szétnyíljék és lomb legyen.
Már bús bivaly ballagva rázza
Igáját, s barnul új barázda,
S peng a pacsirták éneke:
A szíveket is újra vágja,
Már mélyre szántja újra, fájva
A vágy, a vágy, a vén eke...
A szívem kérdem: árva, gyarló
Szív, rajtad szánt-e régi láz?
Sarjad-e még a fáradt tarló
Borús rögén vidám kalász?
Tavaszi sóhaj pitypang-pelyhe,
Sovárgás reszkető, kék kelyhe
A holt ugart diszíti még?
Vagy lomha dudva lep be tengve,
S már csak a vérző naplemente
Komor pompája lesz tiéd?
Tompán tünődöm. Csend a tájon,
S mint aki mélységbe bukott,
Ha mozdul, szisszen jajja fájón -
Felelnék, jaj, de nem tudok.
Minden oly furcsa, torz és visszás,
Idegen a tavaszi tisztás,
És ferde ívü minden ág...
Ki lovagolt el ott a fák közt,
Az elhulló fehér virág közt?
A Szerelem? - az Ifjuság?
A tavaszi sürűben állok,
S már oly kábultan nézem én,
Mint búvár a bizarr korállok
Bokrát a tenger fenekén;
A fény is olyan messzi, tört fény,
S a lég oly lomha, súlyos örvény,
Fulladva, fájva görnyedek,
S száz halk polip-karjával roppant
Lassan átfon, s alélni roppant
A bú, a renyhe szörnyeteg.
Ó, fent az égen felleg úszik,
Aranyfelhő, angyal-hajó,
Egy angyal tán a szélre kúszik,
Inteni volna néki jó:
Ó, angyal, nézd, megöl a bú már,
Elpusztulok lent, árva búvár,
A kék örvények rejtekén...
Testvérem, angyal, szállj le értem,
Ringass a hűvös, szűzi térben,
Míg lázat és bút elfelejtek én...
Az iro lemaradt
Radnóti Miklós
1.
Kis réten ülök, vállig ér a fű
s zizegve ring. Egy lepke kószál.
S zizegve bomlik bánatom, a nap
felé az útról könnyü por száll.
Leül a fű is, fényes szél taszítja,
az égi kékség ráncot vet fölöttem,
apró neszek s apró szöszök repülnek
a fák közt, merre verset írva jöttem.
2.
Szavak érintik arcomat: kökörcsin, -
suttogom, - s te csillogó, te kankalin,
Szent György virága, Péter kulcsa te!
hullámos folt az árok partjain!
S ha elvirítsz, majd jön helyedre más,
törökszegfű jön, apró villanás!
3.
Fölállok és a rét föláll velem.
A szél elült. Egy kankalin kacsint.
Elindulok s a másik oldalon
a hullószirmu törpe körtefák
hirdetik, hogy úgysincs irgalom.
4.
De jön helyükre más. Megyek
és jön helyemre más. Csak ennyi hát?
akárha vékony lába tűnő csillagát
a hóban ittfeledné egy madár... -
Micsoda téli kép e nyárra készülésben!
és szinte pattog ujra már a nyár.
Bokor mozdul s a fúvó napsugáron
egy kismadár megrémült tolla száll.
Szia Mártika!
Nagyon megkedveltelek Benneteket és egyre többet jövök Hozzátok.
"Ne sírj, ha az élet fáj,
Ha a bánat a szívedbe váj.
Ne sírj, ha érnek csalódások,
Ha szétfoszlanak a régi álmok.
Titkold el a szíved szenvedését,
S ne halld meg a sors gúnyos nevetését.
Szépen csillogó szemed hiába könnyezed,
Sírni lehet, de nem érdemes.
Ne csüggedj, ha néha bánat éri lelkedet,
Mert nincs ember a földön,
Ki azt mondaná, hogy ő nem szenvedett!"
A vers lemaradt megprobálom mégegyszer
Ki kérdez meg engem,
Szívem a mellemben
Hogy dobog, mit dobog?
Hogy én mit gondolok,
Hogy én mit takarok,
Hogy én mit akarok,
Kinek kell,
Istenem kinek kell.
A vonó keresztbe,
Húrok megeresztve,
Csengőnek nincs nyelve,
Harangok leverve,
Szómnak szórt virága,
Két szemem világa
Kinek kell,
Istenem kinek kell.
Tengeren ámulnék,
Csillagot számolnék,
Szép felhőt mutatnék
És angyalt kutatnék,
Tanítnék játszani,
Gyermeknek látszani,
Kinek kell,
Istenem kinek kell.
Reggel csöndet kérvén
Álmomat mesélném,
Mondanám, szerelem,
Szerelem, szerelem.
Párt-párt dalra fűznék,
Csókolózni űznék,
Kinek kell,
Istenem kinek kell.
Az örömnek, vágynak,
Boldogtalanságnak
Haját simogatnám,
Mosolyt hívogatnám,
A sóhajt kísérném,
A könnyet dicsérném.
Kinek kell,
Istenem kinek kell.
"Látjátok feleim, egyszerre meghalt
és itt hagyott minket magunkra. Megcsalt.
Ismertük őt. Nem volt nagy és kiváló,
csak szív, a mi szívünkhöz közel álló.
De nincs már.
Akár a föld.
Jaj, összedőlt
a kincstár.
Okuljatok mindannyian e példán,
Ilyen az ember. Egyedüli példány.
Nem élt belőle több és most sem él,
s mint fán se nő egyformán két levél,
a nagy időn se lesz hozzá hasonló.
Nézzétek e főt, ez összeomló,
kedves szemet. Nézzétek, itt e kéz,
mely a kimondhatatlan ködbe vész
kővé meredve,
mint egy ereklye,
s rá ékírással van karcolva ritka,
egyetlen életének ősi titka.
Akárki is volt ő, de fény, de hő volt.
Mindenki tudta és hirdette: ő volt.
Ahogy szerette ezt vagy azt az ételt,
s szólt ajka, melyet mostan lepecsételt
a csönd, s ahogy zengett fülünkbe hangja,
mint vízbe süllyedt templomok harangja
a mélybe lenn, s ahogy azt mondta nemrég:
"Édes fiacskám, egy kis sajtot ennék",
vagy bort ivott és boldogan meredt a
kezében égő, olcsó cigaretta
füstjére, és futott, telefonált,
és szőtte álmát, mint színes fonált:
a homlokán feltündökölt a jegy,
hogy milliók közt az egyetlenegy.
Keresheted őt, nem leled, hiába,
se itt, se Fokföldön, se Ázsiába,
a múltba sem és a gazdag jövőben
akárki megszülethet már, csak ő nem.
Többé soha
nem gyúl ki halvány-furcsa mosolya.
Szegény a forgandó, tündér szerencse,
hogy e csodát újólag megteremtse.
Édes barátaim, olyan ez éppen,
mint az az ember ottan a mesében.
Az élet egyszer csak őrája gondolt,
mi meg mesélni kezdtünk róla: "Hol volt...",
majd rázuhant a mázsás, szörnyű mennybolt,
s mi ezt meséljük róla sírva: "Nem volt..."
Úgy fekszik ő, ki küzdve tört a jobbra,
mint önmagának dermedt-néma szobra.
Nem kelti föl se könny, se szó, se vegyszer.
Hol volt, hol nem volt a világon egyszer."
Szia manócska!
Szia Zsoka!
Szép Napot Mindenkinek!
Thot Árpád A lét értelme
Az emberi lét értelme,
Összeér tér s elme,
És a korlát
Mit a kor lát
Eltűnik.
A szeretet
Ott ragyog át
Hol akadály
Volt eddig a
Gát.
És a szemekbe
Megértés
Költözik,
A világ
Szelíd
Színekbe
Öltözik.
Lelkek
Fedezik fel
A másikat
Törik
Fel a köztük
Lévő falat.
Petőfi Sándor: Fekete kenyér
Miért aggódol, lelkem jó anyám,
Hogy kenyeretek barna, e miatt?
Hisz meglehet: ha nincs idehaza,
Tán fehérebb kenyérrel él fiad.
De semmi az! csak add elém, anyám,
Bármilyen barna is az a kenyér.
Itthon sokkal jobb ízü énnekem
A fekete, mint máshol a fehér.