Az nlc. fórumon 20 éves fennállása óta közel 300 ezer témában indult csevegés, és több mint 1 millió hozzászólás született. A Facebook megjelenése és térhódítása miatt azonban azt tapasztaltuk, hogy a beszélgetések nagyrésze áttevődött a közösségi médiába, ezért úgy döntöttünk, a fórumot hibernáljuk, ezentúl csak olvasása lehetséges. Új hozzászólást és témát nem tudtok indítani, azonban a régi beszélgetéseket továbbra is megtaláljátok.
Van egy ismerős pár, akik épp babáért küzdenek.
Én jelenleg úgy gondolom, inkább örökbefogadás, mint az a horror. Talán önzés, de túl nagy árnak érzem a siker valószínűségéhez képest.
Az örökbefogadástól pedig nem ódzkodom egyáltalán, együtt tudnék azzal élni, hogy nem örökítem tovább a génjeimet.
Igen, a hagyományos szűrési módszerekkel, a corionboholy illetve a magzatvíz vizsgálattal lehet szűrni az ezeknek megfelelő időpontokban.
Hogy mennyire "rögtön" alakulnak ki ezek a rendellenességek, nyilván nem lehet napra pontosan tudni. Mindenesetre az biztos, hogy akkor, amikor megkezdődik a petesejt osztódása (ami mint tudjuk a megtermékenyítéskor azonnal megkezdődik), ezek egyike során történik egy hibás osztódás, ami miatt a triszómia kialakul. Nekünk a főiskolán úgy tanították, hogy a megtermékenyítés utáni 3. napon általában már kialakul a Down, értelemszerűen nem lehet tudni, hogy az első osztódáskor, vagy egy sokadiknál történt.
Persze, hogy nem lehet tudni előre sem egyik, sem másik esetben, hogy a gyermek egészséges lesz-e vagy sem. Ezt mondtam az elején is.
Azonban, ha az én petesejtemből születik egy ilyen gyermek, akit én is szülök meg (ahogy meg is történt), akkor egyértelmű, hogy maximum magamban és a páromban kereshetem a hibát, és én vagyok a felelős a gyermek további sorsáért. Ráadásul a 9 hónap alatt kötődés alakult ki a gyermekhez, ami felülírhatja a jövőtől való félelmet. És bármilyen nehéz elfogadni a fogyatékosságát, akkor is csak az "én vérem", akit mégiscsak könnyebb szeretni, mert az enyém, akármilyen is.
De ha az én petesejtemből születik másnak fogyatékos gyermeke, akkor kire hárítja a felelősséget a szülő anya/apa? Mert olyankor minden ember keresi a felelőst és az okokat! Ez a természetes reakció, a gyász folyamata, aminek több állomása van, a történtek feldolgozásához idő kell, ami egyéntől függően lehet több (akár évek) vagy kevesebb. De amíg ez lezajlik a szülőkben, addig mi lesz a gyermekkel? Ahogy már írtam, sajnos sokszor akkor is lemondanak a fogyatékos gyermekről a szülők, ha 100 %-osan az övék. És egy ilyen esetben? Tartok tőle, hogy (kevés kivételtől eltekintve, akiket mélységesen tisztelek) ezek a gyerekek magukra maradnának, mert sem a szülő párnak (ők egészséges gyermeket szerettek volna, és egyébként sem teljesen övék a gyermek, ezért könnyebb lemondani róla), sem az adományozónak (nem akart szülni, nem akar gyereket) nem kellenének fogyatékosan.
Ezért én csak a gyermek szempontjait nézve tartom aggályosnak ezt az egész dolgot. Túl sok mindent láttam, olvastam, hallottam, tanultam, túl sok szülővel, testvérrel beszélgettem ahhoz, hogy jogosak legyenek ezek a félelmek. Ebben a helyzetben pont a legsérülékenyebb, a gyermek veszíthet a legtöbbet.
Félreértés volt. Megtermékenyítés előtt nem lehet szűrni a kromoszóma rendellenességeket. Általában a 12-20. hét között lehet, többnyire a méhlepény sejtjeiből vett mintából vagy magzatvízből a 18. hét körül.
A triszómiák (mint pl. 21-es kromoszómából 3 van a Down-kórnál) és egyéb eltérések rögtön kialakulnak a megtermékenyítéskor.
Szóval igazad van, előre nem lehet tudni, de ez ugyanúgy érvényes a saját petéből lévő terhességre.
Pontosan azért, mert nem lehet előre tudni, hogy mi lesz egy terhesség kimenetele, én nem szeretem használni a baba szót, inkább embriót, magzatot mondok, baba akkor lesz, ha kibújt és azt mondja, hogy oá.
Bocsánat, pontosítok!
A Down-nak három típusa van: tiszta triszómia, mozaikos illetve transzlokációs. Ebből a transzlokációs öröklődő, de ők az összes Down-os kb. 1-2 %-át teszik ki. A többi eset (orvosi szóval élve) véletlen mutáció.
Igen, ismerem.
Nem tudom ugyan, hogy pontosan hogyan működik ez a mesterséges megtermékenyítés, de a Down a megtermékenyítés utáni kb. 1. hétben, az osztódás során alakul ki (egy hibás osztódás az oka). Tehát hiába próbálják kiszűrni akkor, amikor beleszúrják a spermát a petesejtbe, még nyoma sincs pl. a Down-nak. Nem szabad elfelejteni, hogy a genetikai rendellenességek (nyilván az öröklődőket kivéve) a fejlődés során alakulnak ki, tehát csak akkor lehet kiszűrni őket, ha már a baba elkezdett fejlődni!
Egyetlen egy embernek adnék :a nővéremnek
Látnám ahogy felnő és biztos lehetnék benne,hogy nem esne szerelembe az én gyermekeimmel.
Mint a te életed is bizonyítja, nincs garancia. Sem saját petesejtnél, sem donor petesejtnél. Egyébként az egyik mesterséges megtermékenyítésnél (ICSI), ahol beleszúrják a spermát a petesejtbe, ott ajánlják a kromoszóma vizsgálatot, és ott kb. 8 rendellenességet (Köztük a Down-t) ki tudnak szűrni.
Valószínűleg ismered a mondást: Az Isten 6 nap alatt megteremtette a földet, a hetediken megpihent és a nyolcadikon megteremtette a Downosokat, hogy több szeretet legyen a földön.
Pontosan! Én is úgy gondolom, nagyon sok kérdést felvet egy ilyen dolog.
Miután nekem Down-os az első gyermekem, kapásból az jutott eszembe, mi történik akkor, ha az ajándékozott petesejtből valamiféle fogytékossággal (vagy súlyos betegséggel) születik gyermek? Kinek a felelőssége? Ki akarja majd felnevelni? Ki vállalja ezt fel? Még akkor is sokan lemondanak a gyermekükről ilyen esetben, ha a sajátjuk. Akkor ilyen esetben vajon mi fog történni? (Láttam már ilyen filmet!) És garancia nincs arra (sajnos), hogy a gyermek akit hordunk a szívünk alatt, egészséges lesz!
Pont ugyanezt akartam írni, de szóról szóra!!!
Amúgy én vállaltam volna, aztán meggondoltam magam....több okból.
Igen lennek!
Legalabbis itt ahol elek lennek. Sajnos mar tul oreg vagyok hozza (itt 29 ev a korhatar), de ha tudtam volna rola annak idejen egyszer-ketszer (annal tobbszor nem valoszinu) bevallaltam volna, mert nagyon jol fizetnek erte. Egy ciklusert (kb. egy honap) 8 ezer dollart fizetnek ha megfelelsz. Nekem megerte volna.
Ez anonymus, de jo baratert, kozeli rokonert is bevallaltam volna, termeszetesen ingyen, ha szukseg lett volna ra. Nem ugyanaz mint a beranyasag (azt mar nem vallalnam), "csak" a petesejtedet adod, a terhesseget a masik anyuka hordja ki, ugyhogy O lesz az igazi anyukaja a babanak, igaz a gyerek a te genjeidet hordozza. Nekem ez nem lenne problema ha ez masoknak segit, hogy kisbabajuk legyen, miert ne.
Ez a kettyintős duma csak arról szól, hogy két teljesen egészséges ember nem tud szaporodni, valahol, a tudomány se tudja hol, valami pszichésen gátolja a dolgot. Írtam már régebben, hogy sok házaspárt ismerek, akiknek az első gyerekük nagyon nehezen, akár többszöri mesterséges beavatkozás után született meg, aztán szépen jött a második spontán.
Kb. 1,5-2 év után kell orvoshoz fordulni, ha nem jön össze a gyerkőc. Nőknél hormonszint, peteérés vizsgálat, férfiaknál spermaszámlálás az első lépés. Sokszor elég némi peteérés serkentés. Hoppá, eléggé eltértem az eredeti témától.
Bár a kérdés már nem aktuális így, 46 évesen, de nem.
Olyan mértékben iszonyodom a tűktől, a szurkálástól, a vérvételtől (minden egyes alkalommal fektetnek, ha vért vesznek, különben úgy kell felmosni), a fájadalomtól... hogy NEM! Egyszerűen képtelen lennék rá.
Ugyanakkor minden tiszteletem azoké, akik ezt egy rokonukért, barátjukért bevállalják.
Manka25.
Nálam a kérdés már csak elvi, mert öreg vagyok hozzá, de azt hiszem, nem. Én még hajlanék is rá, de nehéz lenne elviselni azt, hogy panaszaim, fájdalmaim vannak a kezelés miatt, látni a családom aggódását, azt hiszem, miattuk nem vállalnám.
Dike hozzáállásával tulajdonképpen egyetértek. Elmesélem, miért: Amikor a lányom több mint egy évig nem fogant meg, iszonyat volt. Nem tudtam úgy a férjemhez bújni, hogy ne az járjon a fejemben, lesz-e ebből gyerek. Nem tudtam úgy végigmenni egy óvóda mellett, hogy ne sírjam el magam. Elmentem dokihoz, hogy csináljon valamit, mert én ettől megőrülök. Valószínűleg, ha ő akkor elkezdi a vizsgálatokat, én is belemegyek mindenféle kezelésbe, inszeminációba, akár még lombik programba is. De a doki azt mondta, hogy két év kell ahhoz, hogy elkezdjenek vizsgálni. Nagyon dühös voltam. A dokira is és a világra is. Eldöntöttem, hogy nem érdekel többet. Nem vagyok hajlandó még egyszer úgy lefeküdni, hogy lesz-e ebből gyerek. Nem vagyok hajlandó bőgni egy babakocsi láttán. Ha lesz gyerek, lesz, ha nem lesz, nem lesz. Egy fiunk már van, legfeljebb egyke lesz. Nálunk bevált. Egy hónap múlva teherbe estem. De ha nem sikerült volna, akkor most csak egy gyerekem lenne. Nem tenném még egyszer tönkre az életemet, az életünket a gyerek utáni vággyal. azt nem tudom,hogy mit tettem volna, ha ez az első gyereknél történik. Magamat ismerve, valószínűleg ugyanezt. Most vagy nem lenne gyerekünk, vagy örökbe fogadtunk volna egyet. De azt hiszem, nem tettem volna tönkre magamat és a házasságomat a gyerekért.
Igen!
Én már szerettem volna, de nem lehetett!!!
Miért nem mondja meg???
Gondolom a férje tudja, a gyerek meg nem fogja érteni az úgy intézést.