Az nlc. fórumon 20 éves fennállása óta közel 300 ezer témában indult csevegés, és több mint 1 millió hozzászólás született. A Facebook megjelenése és térhódítása miatt azonban azt tapasztaltuk, hogy a beszélgetések nagyrésze áttevődött a közösségi médiába, ezért úgy döntöttünk, a fórumot hibernáljuk, ezentúl csak olvasása lehetséges. Új hozzászólást és témát nem tudtok indítani, azonban a régi beszélgetéseket továbbra is megtaláljátok.
Sajnos nem. Több oka is van:
1. Én is nehezen estem teherbe, tehát nem hiszem, hogy jó alany lennék, kicsit stimulálni kellett a peteérésemet...báár, lehet hogy mégis sikerülhetne, hiszen másodszorra ikreim születtek
2. Olyan sok hormonnal kéne tömni a magamat, nem hiszem, hogy jót tesz a szervezetnek, én meg jobban foglalkozom a saját egészségemmel, ami még így is néha ingatag, nem tudnék egy ilyesmit bevállalni.
3. Nagyon fura érzés lenne látni egy kis életet, ami belőlem (is) van, nem tudnám kívülállóként nézni, ő mégiscsak az én gyerekem (is) lenne.
4. Nem vagyok lombikellenes, de amikor már annyira sem alkalmas egy nő arra, hogy babája legyen, hogy még petéje sincs (más hogy ha van, csak valami miatt nem termékenyül meg és "besegítenek" neki), akkor nem biztos, hogy ennyire erőltetni kell. Bár én is beleőrültem volna, ha nem lehet gyerekem.
Egyébként a petesejt fagyasztás fejlődik, lassan eljut abba a fázisba, hogy lehet használni (megtermékenyítés nélkül eddig nem lehetett lefagyasztani őket, mert nem bírták a felolvasztást), így előbb-utóbb (noha nekem ez már késő) levehetővé válnak majd a petesejtek pl. a kemoterápia, besugárzás előtt, mielőtt az tönkreteszi a petefészkeket.
Arra kíváncsi lennék, a férfiakat egyáltalán nem gyötri a kérdés, hogy a leadott spermájukból fogant gyermekkel mi lesz? Ennyire különbözők vagyunk? (Ha ellenkező helyzetben lennék, és nekem kellene petesejtet adnom, én is meggondolnám, kinek. De ha tudnám, jó helyre kerül, adnék. A petesejt még csak egy potencia, de a gyermek az élet kulcsfontosságú része - lehet gyermektelenül leélni egy életet, de a hiány mindig fájó marad, legalábbis jelenleg így érzem. Kompenzálhatsz a párkapcsolattal, család egyéb tagjaival ill. azok gyerekeivel, a munkában elért sikerekkel, de az nem ugyanaz.)
Kedves Fórumozók!
Teljesen egyet értek az előttem szólóval! Mi is pont most hétvégen beszélgettünk erről a témáról a férjemmel. Két gyönyörű lányunk van, viszont a nővéremék éve óta küszködnek, hogy saját babájuk legyen.
Még nem merült fel a petesejt adományozás lehetősége, de felvetettem a férjemnek, hogy mit szólna egy ilyen esethez. Igazándiból Ő nem zárkózott el a dologtól, szerinte Ő tudná felnőttként kezelni ezt a dolgot és nem úgy nézni a kicsire, hogy az a felesége és a sógora gyermeke.
Én viszont nem tudom, lehet, hogy nem tudnék elvonatkoztatni attól, hogy Ő az én gyermekem! Még ha csak félig is!
De nem is ezért írok ide, hanem arra lennék kiváncsi, hogy ti elfogadnátok a testvéretektől? Tudnátok a kicsit sajátotokként szeretni? Vagy folyamatosan ott lebegne, hogy bár én szültem de ez a gyermek a tesómé és a férjemé! Ez sem lehet könnyű! Ti mit gondoltok? kiváncsi vagyok a másik tábor véleményére is!
Írjatok!
Szép napot mindenkinek!
Én donor voltam a húgomnak. A gyerekük most pár hónapos. Mi a férjemmel már évekkel ezelőtt sejtettük, hogy a húgomnak valószínű donorra lesz majd szüksége . Családomba több nőrokonomnak nem lehet/et gyermeke. Nekünk már volt egy gyerekünk mikor ez szóba került köztünk . Akkor megállapodtunk, hogy mi ezt nem vállaljuk be. Az előttem hozzászólok már megírták az aggályaikat bennünk is nagyjából ezek merültek fel.Ezek nagy részére majd az idő ad választ még én se tudom mi lesz. "Egészséges lesz a baba? Ha nem mi lesz vele? Ha intézetbe kerül belehalok , de mi nem tudjuk bevállalni a felnevelését. Hasonlít rám? Elmondjuk a gyerekeknek? Enyémnek ? A donor babának? Mikor? Hogyan? El kell-e mondani, vagy hallgassuk el örökre?" Már megszületett a második gyermekem (11 Hónapos volt), mikor húgom sírva hívott fel, hogy csak donorral lehet saját gyerekük és csak én segíthetek , mert nincs pénzük donorra és a családba csak én felelek meg. Férjemnek mikor elmondtam nem volt elragadtatva , és emlékeztettet a megbeszélésünkre. Én meg őrlődtem kettőjük között , hogyan mondjak nemet a tesómnak a saját gyerekére , mikor én olyan szerencsés vagyok, hogy nekem kettő is van , és mi lesz a férjem érzéseivel? Aztán úgy mentem el az első vizsgálatra, hogy egyáltalán csak megkérdezem az orvost , hogy miből is állna az egész. A doki már az első konzultációnál egy halom beutalóval halmozott el . Így szinte gondolkodás nélkül csöppentem az egészbe. Tudom itt még lett volna visszaút , minden vizsgálatra úgy mentem , hogy azzal nyugtattam magam még meggondolhatom magam . De a húgom reménykedését látva nem gondoltam meg magam. A kezelésről annyit kb 1 hónapig tartott . Hasba kellett szúrikat adnom magamnak volt hogy reggel és este is , volt hogy csak este és a végén a leszívás előtt a fenekembe is kaptam szúrit. A leszívás altatásban és még utána is kaptam egy halom bogyót pl: antibiotikumot , hogy ne legyen semmi gáz és hormonokat . Büszke vagyok magamra, hogy bemertem adni a szúrikat pedig nagyon féltem tőle és eleinte bénáztam is, mert nem mertem megszúrni magam és " visszapattant " a hasamról a tű . Én aki nem szedek fogamzásgátló tablettákat már évek óta ( előtte is csak minimálisat), mert félek a mellékhatásoktól, most szétbombáztam hormonokkal a testemet. A húgomnak pár nap múlva ültették be. Az első kísérlet nem jött be . Pár hónap múlva újabb beültetés. Eredménye a pár hónapos baba. Még a fagyasztóba van 2 adag beültetésre váró megtermékenyített pete. A húgom egész terhességét én is végigizgultam . Szerintem kevés ilyen problémás terhesség van. Pl: nem volt jó az AFP . De egészséges gyerek született. A fényképeket nézve rám hasonlít a legjobban.Ha ő lenne a biológiai anya akkor is előfordulhatna ez. Még élőben nem láttam, mert egyrészt nagyon messze lakunk egymástól , másrészt félek hogyan fogok hozzá viszonyulni . Eddig úgy nézek rá , mint a húgom gyermekére. A férjem hozzáállása először negatív, hogy ne , aztán beletörődött , hogy én így döntöttem , a petesejt leszíváskor már büszkén feszít mellettem mikor a kórterembe a többi csaj megtudja, hogy mi nem magunknak csináljuk végig ezt az egész procedúrát , hanem a tesómnak. ( Dicsérik, hogy nem sok férfi állna így ki a felesége dilije mellé , ez igaz is , volt olyan férj aki a saját felesége petesejt leszívására nem jött el ) , aztán később volt olyan is mikor összevesztünk, hogy a fejemhez vágta ő is tud bárkinek gyereket csinálni. Ezt kb: 1,5 éve mondta , de azt hiszem soha nem fogom elfelejteni. A családunkból az érintetteken kívül, csak anyósom tudja . Ő is csak kényszerből , mert neki kellett sokszor vigyázni a gyerekekre míg én Pesten voltam és egy idő után nem lehetett titkolni pláne mikor a férjemmel kettesben autóztunk fel a petesejt leszívásra. Még annyit a lelki oldaláról ez teljesen más mint pl: egy vese vagy máj donorság . Azok fizikailag sokkal megterhelőbbek, kockázatosabbak , ez pedig lelki oldalról nehéz.Akik gondolkodás nélkül az igent írták , vajon ezt végig gondolták? Nem akarok lebeszélni senkit , de nekem a mai napig vannak aggályaim , hogy jól tettük-e. Mint írtam nálunk nem tudja senki a családból . Úgy érzem , hogy ezt felvállaljam mások előtt a húgom beleegyezése kell és ő nem szeretné . Másrészt sajnos egy negatív példa is hátráltatja ezt. A férjem sógornője azokban az időkben volt terhes , mikor mi elkezdtük ezt az egész kezelést. A magán dokija a meddőségi központban dolgozik oda hívatta be rendelésre. Ő nem tudott róla, hogy a húgom pont odajár és aztán én is . Csak jött panaszkodni a sok " bunkó" lombikosra, hogy őt mennyire kinézik és bántják, mert neki elsőre összejött a gyerek. Itt jegyzem meg, hogy kb: 8-10 hetes lehetett ekkor, tehát semmi nem látszott meg rajta , másrészt a rendelőbe ülők vajon honnan tudták, hogy neki elsőre összejött? A homlokára volt írva? Na ha elmondanám a családba ,ha előttem nem is de gondolom a hátam mögött biztos jól kibeszélnének.
Nem! ....és nem csak az életkorom miatt.
Az indoklástól eltekintek, aggályaim hasonlóak a mások által korábban felvetettekhez.
Én bár nagyon nemesnek tartom, hogy akár a testvéremnek, barátnőmnek adjak bármit, amire szüksége lenne, vért, vesét, minden további nélkül.. de egy kis túlzással a pete az egy fél gyerek..
Ez lehet, hogy az én hibám, de én nem tudnám nem a sajátomnak (is) érezni azt a gyereket, akiről tudom, hogy az én petesejtemből fejlődött ki, mégha kihordani, megszülni, felnevelni nem is én tenném.
Minden tiszteletem azoké,akik képesek megtenni,de az én válaszom NEM.
Most.
Nem tudom,ha konkrétan felmerülne a kérés,mit felelnék.....
Talán a testvéremnek igent mondanék ...
Talán...
amiket eddig olvastam erről, az nem tetszett...mive elég fájdalmas beavatkozásról van szó....biztos nem mennék bele egy ilyen szituba.
de persze attól függ kiről van szó..mert ha egy rokon, vagy testvér az más..
Én úgy érzem lennék donor és jelenlegi állás szerint, ugyanúgy barátnőnek és rokonnak is, sőt idegennek is. De azt nem mondom hogy nem félnék a kezelésektől és magától a petesejt "levételtől", amint hallottam fájdalmas folyamat.
Természetesen:igen!
Sőt ha külföldön élnék legálisan el is adnám .Béranya viszont nem lennék.Jöhetnek a kövek:)
Én egyetlen embernek adnék és az a húgom. Ha pár év múlva elémállna és azt mondaná, nem lehetne saját gyereke, csak így, akkor jöjjön hormon, hőhullám és tűszőrepesztő injekció, vállalnám érte. Tudom, hogy szépen nevelné a gyerkőcöt, én is szerethetném ezerrel, hiszen az unokahúgom lenne, s ahogy ő fogalmazott, jó fajta vagyunk, hasonló génekkel, majdnem olyan lenne, mintha az enyém lenne.
Arra pedig, hogy mi lesz később, senki sem tud felkészülni, még a saját gyereke esetén sem. Valószínű, hogí a szűrhető tesztekkel (kombinált, AFP, integrált) ő is élne, s majd eldöntené mit vállal. Ami születés után derülne ki, azzal senki sem tud mit tenni.
Ez olyan, mintha azon kellene gondolkodjam, mi lesz, ha holnap meghalok. Természetesen lehet rá készülni, de kivédeni nem.
Ez nem észosztás, csak vélemény. Elfogadom, hogy számodra nem opció az örökbefogadás, nem akarom rádkényszeríteni a saját álláspontomat, éppen csak kifejtettem, hogy én mit gondolok. Ennyi.
Persze az nlc-n nem szokás elfogadni, hogy az emberek mások...
Az nem mindenkinek ugyanaz. Tolem amikor elveszitettem a fiamat sokan kerdeztek, mert meg csak 40 eves voltam, hogy miert nem fogadunk orokbe?
El sem tudnam kepzelni hogy egy idegen gyereket sajatkent erezzek.
Szerencsere nem mindenki gondolja igy, aki tudja sajatkent szeretni annak sok sikert, nem vagyunk egyformak.
Topicinditonak:
ha nem lenne fajdalmas az aljaras meg kellemetlen, minden tovabbi nelkul adnek petesejtet.
Tulajdonkeppen sokan emlitettek hogy a "sajatnak " ereznek az igy szuletett gyereket. Akkor ilyen alapon minden honapban meghal a gyerek mert nem termekenyult meg a petesejt es kiment a verrel a no szervezetebol. Ez elegge irracionalisan hangzik.
Igen, szivesen.
Én magam is lombik programból született gyermek anyukája vagyok, de ha megtehettem volna mindenképp segitettem volna. Sokáig küzdöttem én is , hogy legyen gyermekem. Voltak pillanatok mikor minden lehetőséget számba vettem, hogy miképp is lehetnék anyuka. Az örökbe fogadást a férjem kategórikusan elutasította. Képtelen volt azonosulni a gondolattal. Így a lombikot csináltuk végig.Ami végül is, egyszer csak sikerült.
Aki itt nagyhangal osztja az ész, hogy lombkot-inszemet soha nem csinálnék, mert számomra elfogadhatatlan, az minden este bőszen imádkozzon, hogy ne legyen rá szüksége, se lombikra, sem petesejtre. Mert ez a meddőségbetegség fájdalma nem csillapítható semmilyen tablettával, sem az idő nem oldja meg. Egyetlen gyógyír erre, a gyermek, ami semmi mással nem pótolható, helyetesíthető.Ő maga a CSODA.
nem , senkinek,még a testvéremnek sem.se ingyen,se pénzért.
Nem adnék, csak a tesómnak, másnak nem.
Másrészt meg azt gondolom, hogy kibicnek semmi sem drága. Nagyon könnyű annak ítélkezni mások felett, akinek nincsenek ilyen problémái, és nem tudja, mit él át a másik.
A harmadik sikertelen program után beadták a kérelmet, de egy kisbabára éveket kell várni. Közben kifutottak iaz időből, mert nem húszévesen kerültek össze. Elmúltak 40 évesek, és már csak nagyobbacska gyereket tudnának hazavinni. Azt meg nem akarnak. Eddig.
Szóval ezen az úton is próbálkoztak.
Én megértem a barátnőmet, hogy minden pénzt megad azért, hogy édesanya lehessen.
a válaszom egyértelműen: NEM
és kapni sem akarnék
sokan írtátok a hasonlóságot (vagyis, ha hasonlítana rátok a gyerek)
a testvérem lánya kiköpött másom, a haja színe, formája, szeme színe, aki csak ránk néz, azt mondja az én gyerekem, pedig amikor "készült" több száz km-re voltunk a testvéremmel egymástól, a testvéremre meg egyáltalán nem hasonlít ... ez ám a sors fintora
és itt van az a tényező is, amire csak egy valaki gondolt: az örökletes betegségek, emiatt erősen meggondolandó ez a petesejtadományozás ... még a saját gyerek vállalása is................................
Mindig is úgy gondoltam, ha nem lehet gyerekem örökbe fogadok. Sajnálom, de én is inszemináció ellenes vagyok. A természet nem véletlen.
Olvastam egyszer egy meddőséggel foglalkozó könyvben egy nő történetét. Valamilyen öröklődő betegsége volt, ami azzal járt, hogy állandó gyulladásban volt a szervezete, kiharcolt magának egy gyermeket és happy endként leírta, hogy a sokadik próbálkozásra sikerült egy kislány, aki örökölte az ő betegségét is.
Hát, inkább rohadjanak meg a génjeim.
A professzor arra gondolt, hogy sokszor csak pszichés gátja van a megtermékenyülésnek: az, hogy a wannabe szülők nagyon "rágörcsölnek". Még ha van más, biológiai oka is a meddőségnek, a projektszerű, túlszabályozott gyerekcsinálás akkor is kevésbé hatékony, mint az örömteli szerelmeskedés.