Az nlc. fórumon 20 éves fennállása óta közel 300 ezer témában indult csevegés, és több mint 1 millió hozzászólás született. A Facebook megjelenése és térhódítása miatt azonban azt tapasztaltuk, hogy a beszélgetések nagyrésze áttevődött a közösségi médiába, ezért úgy döntöttünk, a fórumot hibernáljuk, ezentúl csak olvasása lehetséges. Új hozzászólást és témát nem tudtok indítani, azonban a régi beszélgetéseket továbbra is megtaláljátok.
Férfit visszahódítani
Létrehozva: 2005. március 25. 21:08
Hasonló témában indult topic, mégis azt kérem, hogy olyan emberek szóljanak hozzá a topichoz, akik voltak pro/kontra ilyen helyzetben.
A történetünk röviden:
A férjemmel 1 évnyi ismeretség után házasodtunk össze. Szerelmünk nagy volt, éltünk mint hal a vízben, semmiféle krízishelyzeten nem estünk át. Szinte rögtön teherbe is estem, aminek gyümölcse most 2,5 éves. Amikor ő született, kiköltöztünk egy nagyváros melletti kisvárosba. Igazából én ezt nem akartam, de a férjem teljesen "beleszeretett" a környékbe, házba, igazából nem tudtam meggyőzni, hogy nem nekünk való ez az élet, s mert az ő boldogságát is szem előtt tartottam, hát megvettük a házat, ahol kb 4 hónap alatt már ő is rájött, hogy ez nem nekünk való. A picivel teljesen elmagányosodtam. A barátaink, rokonaink, családtagjaink tőlünk 75 kmnyire laktak. Kint nem találtunk magunknak őszinte mély barátokat. Ez olyan kisváros, ahol gyerekeknek még egy játszótér sincs, kínomban kéretzkedtem be az oviba, hogy egy picit gyerekek között legyen a kisgyerekünk. A férjem -még így is elfogaható időben- este 19h körül járt haza. Egy ideig még velünk töltött egy kis időt, de mivel nem nagyon tudott mit kezdeni egy párhónapos csecsemővel, az én unalmas szoptatás-etetés-mosás-vasalás történeteim meg nem nagyon kötötték le, hát elhúzódott a dolgozó szobájába. Sokszor éjfélig is ott volt. Egyre rosszabbul éreztem magam. Nem csak egyfajta depressziós hangulat kezdett el bennem dolgozni, hanem már az is fájt, hogy miért nem foglalkozik a gyerekkel. Ahogy teltek múltak a hetek, ez a két érzés egyre nagyobb dühöt és elkeseredettséget váltott ki bennem. A végén már semmi nem volt jó, a férjem meg nem értette, hogy miért nem örülök a szép háznak, autónak a gyönyörű kisbabának. Sajnos nagyon sokszor elbeszéltünk egymás mellett házasságunk 3 éve alatt. Mondtam neki, hogy mi a baj, de ő csak az első évben mutatott megértést. Felajánlotta, hogy adjuk akkor el a házat és menjünk vissza a nagyvárosba. Ezek után meghírdettük a házat, de persze nem kellett ősszel már senkinek sem. A problémák pedig maradtak, de inkább mélyültek. Ha vitára, vagy veszkedésre került a sor, tulképp egyszer sem jutottunk kompromisszumra, csak valahogy a végén egyikünk, vagy másikunk feladta, abbahagytuk a vitát. Tavaly tavasszal azt mondta a férjem, hogy mi lenne, ha megszoknánk a házat. Persze, nem a házzal a körülményekkel volt gond. Mielőtt megismerkedtünk mindig jártunk társaságba, moziba, színházba stb. A gyerek születése után ez = 0-val. A hétvégén végre menni akartam, a férjem meg nem, mert ő egyész héten megy, meg különben is baromi messze van a város egy kis csecsemővel. A férjem egyre inkább elkülönült tőlünk. Amit nem is csodálok. Kinek van kedve hazatérni egy kedvtelen feleséghez. Aztán miután láttam, hogy a férjem nem nagyon foglalkozik semmivel ami itthon van, hát én is belekezdtem egy hobby-ba, tulképp egymás melletti szobában töltöttük az időnk nagyrészét... folytatom.
A történetünk röviden:
A férjemmel 1 évnyi ismeretség után házasodtunk össze. Szerelmünk nagy volt, éltünk mint hal a vízben, semmiféle krízishelyzeten nem estünk át. Szinte rögtön teherbe is estem, aminek gyümölcse most 2,5 éves. Amikor ő született, kiköltöztünk egy nagyváros melletti kisvárosba. Igazából én ezt nem akartam, de a férjem teljesen "beleszeretett" a környékbe, házba, igazából nem tudtam meggyőzni, hogy nem nekünk való ez az élet, s mert az ő boldogságát is szem előtt tartottam, hát megvettük a házat, ahol kb 4 hónap alatt már ő is rájött, hogy ez nem nekünk való. A picivel teljesen elmagányosodtam. A barátaink, rokonaink, családtagjaink tőlünk 75 kmnyire laktak. Kint nem találtunk magunknak őszinte mély barátokat. Ez olyan kisváros, ahol gyerekeknek még egy játszótér sincs, kínomban kéretzkedtem be az oviba, hogy egy picit gyerekek között legyen a kisgyerekünk. A férjem -még így is elfogaható időben- este 19h körül járt haza. Egy ideig még velünk töltött egy kis időt, de mivel nem nagyon tudott mit kezdeni egy párhónapos csecsemővel, az én unalmas szoptatás-etetés-mosás-vasalás történeteim meg nem nagyon kötötték le, hát elhúzódott a dolgozó szobájába. Sokszor éjfélig is ott volt. Egyre rosszabbul éreztem magam. Nem csak egyfajta depressziós hangulat kezdett el bennem dolgozni, hanem már az is fájt, hogy miért nem foglalkozik a gyerekkel. Ahogy teltek múltak a hetek, ez a két érzés egyre nagyobb dühöt és elkeseredettséget váltott ki bennem. A végén már semmi nem volt jó, a férjem meg nem értette, hogy miért nem örülök a szép háznak, autónak a gyönyörű kisbabának. Sajnos nagyon sokszor elbeszéltünk egymás mellett házasságunk 3 éve alatt. Mondtam neki, hogy mi a baj, de ő csak az első évben mutatott megértést. Felajánlotta, hogy adjuk akkor el a házat és menjünk vissza a nagyvárosba. Ezek után meghírdettük a házat, de persze nem kellett ősszel már senkinek sem. A problémák pedig maradtak, de inkább mélyültek. Ha vitára, vagy veszkedésre került a sor, tulképp egyszer sem jutottunk kompromisszumra, csak valahogy a végén egyikünk, vagy másikunk feladta, abbahagytuk a vitát. Tavaly tavasszal azt mondta a férjem, hogy mi lenne, ha megszoknánk a házat. Persze, nem a házzal a körülményekkel volt gond. Mielőtt megismerkedtünk mindig jártunk társaságba, moziba, színházba stb. A gyerek születése után ez = 0-val. A hétvégén végre menni akartam, a férjem meg nem, mert ő egyész héten megy, meg különben is baromi messze van a város egy kis csecsemővel. A férjem egyre inkább elkülönült tőlünk. Amit nem is csodálok. Kinek van kedve hazatérni egy kedvtelen feleséghez. Aztán miután láttam, hogy a férjem nem nagyon foglalkozik semmivel ami itthon van, hát én is belekezdtem egy hobby-ba, tulképp egymás melletti szobában töltöttük az időnk nagyrészét... folytatom.
Szerintem embert nem leeht visszaszerezni, csak tárgyakat, mivel az embereket nem birtokolhatjuk. Az érdeklQdését viszont fenntarthatjuk, ha tudjuk, vagy újra magunkra irányíthatjuk.
Nem tudnám elképzelni, hogy visszafogadjam azt, söt, vissza akarjam szerezni azt, aki ezt tenné velem, mint veled a férjed. Csak egy hatalmas nagy szerelem tenne max. ilyen Qrültté, hogy akár meg is alázkodjak, de persze ez is csak rossz lenne, mert az ember elveszíti így az önbecsülését is.
Más kérdés, ha most anyagilag függsz töle és ezért taktikáznod kell, hogy ne kerül átmenetileg anyagi csödbe. De ez egész más, mármint a jó viszony fenntartása, mint a szerelmes asszony vágyódása és visszacsábítási kísérlete a hütlen férj felé.
Nme világos teljesen, hogy melyik a ti verziótok.
Lehet, hogy te szerelemnek hitted azt, ami valójában a férjed lelkesedésének, szerelmének nyomán keletkezett benned?
Ha valaki elsönek nem vonzó, az késöbb se lesz igazán, ezt gondolom.
De elhomályosíthatja az agyunkat az a boldogság, hogy ennyire szeret valaki.
Lehet, hogy te nem is a férjedbe, hanem az ö feléd irányuló szerelmébe lettél szerelmes, ahogy irtad is.
Érdekes, az én anyám is ezt mondogatta, hogy jobb ha a férfi szeret jobban. . . Vajon honnan vették ezt az (ál)igazságot?
A jó az, ha mindkettö nagyon szeret. . . Mert anélkül egysíkú lesz a kapcsolat.
Mégha szerelemböl is szeretnéd visszakapni a férjedet, ne tedd, ne akard öt vissza.
Legyen egy jó viszonyotok márcsak a gyerek miatt is, de mint férfi, mint társ, egy nagy nulla szerintem ö. Egy gyenge, gyermeteg, élveteg és föleg irtó önzö férfi. Minek akarnál egy ilyet magadnak megint?
Inkább kapcsold ki egy idöre a pasikat, hogy aztán egy rendest be tudj vonzani.
Most ott tartok egyébként a történetben, hogy minél inkább többet gondolkodok a kapcsolatunkról, plusz olvaslak benneteket, annál inkább körvonalazódik ki bennem, hogy lehet, hogy nem is kéne vissza a férj.
A mi ismeretségünk is fura volt. Nekem eleve nem tetszett, nyomta a hülye csajozós sódert (szép a hajad, szép a szemed, szép a lábad stb. ), én meg az első találkozás alkalmával helyre raktam, hogy vagy értelmes dolgokról is beszélgetünk, vagy menjünk, mert ez így nem érdekel. Aztán kiderült, hogy tényleg tud értelmes dolgokról is beszélgetni. Sokáig ennek ellenére sem akartam őt, nem vonzott, nem érdekelt eléggé. Aztán végül a szerelmünk is úgy alakult, hogy valahogy én benne sokkal nagyobb szerelmet láttam mint magamban. Talán itt kellett volna megálljt parancsolni, de aztán felelevenedett anyám hangja, ahogy mondja, hogy az mindig sokkal jobb, ha téged jobban szeretnek, mint te a másikat. Láttam, hogy nagyon szeret, hogy a tenyerén hord, hogy boldoggá akar tenni én meg megbíztam benne. Aztán egy csomó olyan dolog jött, amitől igazából én nem tudtam férfiként kezelni már, emiatt nem is volt már számomra annyira vonzó. Nem tuodm, valahogy már nem éreztem a vágyat magamban. Ő még egy darabig nyomult, aztán feladta. Korábban semmi gondunk nem volt ilyen téren egymással, sőt! Nem tudom, tényleg annyira eltávolodtunk egymástól, hogy ez már eszünkbe sem jutott. Asszem. Hát ez így elég szarul hangzik, de tényleg így van. Ezek miatt a gondolatok miatt érzem úgy , hogy nincs nagy értelme már ezt új alapokra helyezni. Neki zsömilány kell, kerek zsömlékkel, nagy kávéval, nekem meg egy társ, egy szövetséges. De nem most.
Még az is egy jó módszer, ha úgy vetíted le magadnak a történteket, mintha egy filmet néznél a moziban. Széles vásznú, dolby surround :-) Te meg csak ülsz a sötét nézőtéren, és kíváncsian várod, hogy mi történik. Esetleg elérzékenyülsz, szipogsz, de tudod hogy ez csak egy film. Hihetetlen, de ilyenkor annyira rá tud döbbenni az ember, hogy amit élete nagy tragédiájának érez, az csak egy olcsó szappanopera. . . Bocsánat, félreértés ne essék, nem a te esetedről beszélek! Én jártam így, hogy kívülről nézve olyan kis nevetséges volt az, amin őrlődtem.
Amúgy egy gondolat nem hagy nyugodni: az a fél év szex nélkül. . . Mi ugyan a párommal már nem vagyunk fiatalok, a kapcsolatunk is már 15 éves, de bennem azért egy hónap után megszólalt volna a vészcsengő - hogy másról ne is beszéljek. Nem akarom az intim részleteket firtatni, de ez nekem olyan furcsa.
Mint olyan sokan sajnos. . . én is hasonló cipőben járok, fél év nagyszerelem után végetért a kapcsolatunk. Ezért - is - nagyon sokat olvasgatok itt a fórumon, hiszen lelkiekben kb ugyanezeket érzem. Most csak azért írok, mert nekem borzasztóan megtetszett, amit tucano írt! Ha végigolvassátok, és mélyen beleéreztek, akkor óriási igazság van benne! Az ember hajlamos a saját "pici" problémáját óriásira növeszteni, én is ezt teszem. . . egy gödörben forgok hónapok óta. . . és egyszerűen nem találom a kiutat. És ilyenkor az ember magában is csalódik - legalábbis én már így vagyok vele, MIÉRT vagyok ennyire gyenge?! - és ez csak tovább nehezíti a helyzetet! Tipikus 22-es csapdája. . . Ki akarok törni ebből az egészből, ezért azon rágódom, hogyan is törhetnék ki:) Ezért aztán nem sikerül kitörni belőle. Vicces. . . Szóval a tömör lényeg, hogy picit "kívűlről" kell magunkat nézni, figyelgetni, hátha megjön a megoldás. Érdemes azt is megpróbálni, mintha a magunk problémája egy barátnőnkkel történne. Mit javasolnátok neki? Érdekes kis játék. . . :)
Ja, és mégegy. Amit én magamon már megfigyeltem. Ha nagyon görcsölök valamin, egyszerűen nem látok józanul, így ha esetleg összefutok "valakivel:)" akkor hibát hibára halmozok. Viszont! Ha megnyugszom, beletörődök, vagy legalábbis kint vagyok a gödörből, és jól érzem magam, akkor sokkal okosabban, és győztesebben tudok egy - egy összefutásból kikerülni! És ez bizony jó érzés:)
Mindenkinek kitartást kívánok, és hogy mihamarabb megoldódjon - így vagy úgy - a problémája!
Én folyamatosan dolgoztam, nem állhattam le a gyerek miatt, mert abból éltünk, ez plusz nehezítette, mert így mindenhol nehéz volt megfelelni. Próbáltam mindenben tökéletes lenni, így magammal és a párommal kevesebbet foglalkoztam. Most már rangsorolok. Nem lehet mindent maximálisan nyújtani. Van, hogy nem főzök v. éppen nem takarítok, a világ nem omlott tőle össze, és egy jót kirándultunk helyette, mindenki örült.
Temetni kell, nem pedig kiásni a halottat.
Állandóan csak megbeszélni, megbeszélni, megbeszélni és megbeszélni :((((
2, 5 evig anyakent, nokent nagyon gyakran hatterbe szoritottad az igenyeidet, erzeseidet (kezdve attol, hogy fel kellett kelni, pedig uuugy aludtal volna meg, egeszen odaig, hogy ugyan szivesen elmennel moziba, de akkor mi lesz a bebivel) - most ujra meg kell tanulnod kimondani oket.
Úgy látom, nagyon egyoldalú ez a kapcsolat.
Sokat gondolkodtam, végig is olvastam a topicot.
Bennem egy darab hatalmas bökkenő van, de csak magamból tudok kiindulni. Ha szeretek valakit, eszem ágába nem jutna megcsalni.
Úgy látom ő elvárta tőled a problémák megoldását, de ezekben nem akart segíteni. És ez nagyon nem jó.
Az pedig, hogy egy másik nő ágyában "vígasztalódott" elég szomorú, mert nem tisztelt meg azzal, hogy előbb költözzön el és utána **féljen.
Szerintem ez MINIMUM elvárható egy olyan embertől aki szereti/szerette a másikat, főleg ha gyerkőc is van.
Szvsz ez a tisztelet és a megbecsülés hiánya.
Mindezzel nem arra akarlak bíztatni, hogy ne gondolkozz a férjeddel való esetleges újabb jövőn, csak bennem felmerültek ezek a bizonyos kérdések.
Én is pont erre gondoltam.
Dancsa! Nem kell végig hallgatnod, legyen valami dolgod. Jelentkezz be valahová, vagy csak menj el egy órára sétálni. Legyen együtt a gyerekkel. Szerintem, ha párszor megcsinálod ritkábban is fog jönni. Hisz ahogy írtad magával van ilyenkor is elfoglalva. Ha nem lesz közönsége hozzá, nem lesz miért jönni.
Én úgy veszem észre, hogy nem tud mit kezdeni a gyerekkel:((
Ez baj. De ezen nem tudunk változtatni. Sajnálom. Éretlen a gyerekre.
Azt mondják, hogy sok férfi amíg kicsi a gyerek nem tud vele mit kezdeni. / bár én ilyennel nem találkoztam/.
Ez a baba azért ennél már nagyobb.
Még mielőtt belefogna, az egy órás mondókájába, közlöd vele, hogy dolgod van. Majd magukra hagyod a *pasikat* egy kis *pasicsevelyre* :))) és elmész másfél - két órára. Megmondod nekik, biztos vannak olyan megbeszélnivalóik ami nem női fülekre tartozik. És tényleg el mész. Valóságosan, nem csak a másik szobába. Egy-két udvariassági formulával meg is köszönöd, hogy elintézhewted a dolgodat. De hogy mit, arról ne beszélj. :)
Szóval én megpróbálok képzeletben utazni. Az egyik módja, hogy felfelé indulok. Konkrétan azt képzelem el, hogy felülök egy repülőre és felszállok. Ahgy látom felemelkedni a gépet, úgy törpülnek el a házak, az autók. Arra gondolok, hogy lenn abban az apró házakban emberek élnek, halnak, szeretnek, megcsalnak, teregetnek és sírdogálnak. Az autóikon roppant fontos célok felé igyekeznek. . . és hogy ebből milyen kevés dolog jut el hozzám. Hogy mindazok a rettenetes nagynak érzett problémák, amit mi földhözragadt kicsinységünkben megoldhatatlannak látunk, az felülről nézve mennyire apróság a világ nagyságához mérve. Ha a repülő nem visz elég távolra, szállj űrhajóra! De onnan messziről nézve sokszor sikerül a kivezető utat is meglátni, ami "lenn" a problémába beleragadva nem sikerül.
A másik módja az utazásnak, ha "befelé" utazol. Visszamenve az időben végiggondold, mi minden történt veled életed során. Minek örültél, min bánkódtál, mik azok az emlékezetes dolgok - jók vagy rosszak - amik történtek veled. Fontos, hogy messziről indulj, ne csak a házasságtól! Mi volt igazán fontos, amire most is emékszel? Mikor érezted magad igazán boldognak? Mire a mostani időig eljutsz rájössz, hogy ez az utóbbi 3 év csak egy fejezete az életednek. Fontos, mert most vagy benne. De kamaszkori csalódásaidat nem élted meg ugyanilyen intenzitással? És hol vannak ma már? Volt életed a férjed előtt is, és lesz utána is. A saját sorsod alakulásáért te vagy felelős. Meg valamilyen fokon a gyerekedéért is. De a férjed egy önálló ember, akivel saját elhatározásotokból egy ideig párhuzamosan futott az életetek, de ez nem szükségszerű. Lehet, hogy nem ő volt a megfelelő társ ahhoz, amit neked az életben véghez kell vinned vagy meg kell tanulnod. Ezt majd az idő úgyis megmutatja, te csak arra figelj, hogy saját magad merre szeretnél tovább fejlődni. Ez a Te dolgod. Vele szemben pedig nem kell semmiféle taktikát folytatnod vagy alakoskodnod. Felesleges. Ha belül kiegyensúlyozott leszel akkor úgyis kedvesen és nyitottan tudsz vele viselkedni mindenféle megjátszás nélkül is.
A házasság után megváltoztam, ezt írtam is korábban. Sajnos.
Már nem vagyok biztos benne, hogy én őt akarom-e, vagy sem. Egyenlőre most úgy vagyok, hogy magammal kell foglalkoznom, magamat kell megtalálnom, aztán majd ha megint erőre kaptam, látom újból a célt magam előtt, megfogalmaztam -a tapasztalataim alapján- hogy milyen embert szeretnék magam mellett tudni, akkor elválik, hogy szóba jöhet-e, vagy sem. Akarja-e vagy sem. Ehhez viszont neki is sokat kell tennie, de ahogy én őt ismerem, és ahogy már azt többen leírtátok, ő csak azt tudja, hogy ő mit szeret, akar, csak azt nem, hogy ő mit akar hozzátenni egy kapcsolathoz.
Most azért azon is elgodnolkodtam, hogy tudod, azért ő is tett azért, hogy én megváltozzam.
Anyagilag mindig támogatott minket, most is ezt ígéri, persze erre nem számíthatok, etekintetben is a saját lábamra kell állnom hamarosan. Valahogy mindig, a kapcsolatunk legelejétől fogva dominált nála a pénz. Mindig méregdrága ajándékokat kaptam, ami engem már mérhetetlenül zavart. Egyrészt nem tudtam viszonozni, másrészt meg feleslegesnek tartottam, számomra nem az ajándék értéke fejezi ki az érzelmeket. Ezt mondtam is neki, de nem érette meg, hogy egy Sport szelet lehet értékesebb számomra, mint egy óra. . folyt köv, Dani ébredt.
Az egyik a férjedhez való viszonyod: ne akard megutálni! Valóban önző és felelőtlen módon viselkedett, de ezzel a saját lelkiismeretével kell elszámolnia. Ha szerencsés (igen, szerencsés!) akkor őt is éri majd olyan megrázkódtatás, amikor számot kell vetnie egész addigi életével és teteivel. Ha akkor őszintén szembe mer majd nézni magával, akkor még tanulhat az esetből. De ez az ő sorsa, az ő fejlődési folyamata. Te csak akkor avatkozz ebbe bele, ha a segítő szándék vezérel. De semmiképp ne hergeld magad abba, hogy őrá haragudj vagy megutáld. A gyereknek rossz, hozád méltatlan.
A másik a hogyan tovább. Mindjárt írom, csak fő az ebéd. . . :-))
Igen, igen, igaz! Akkor hogy viseltessek iránta, mert a másik véglet, ha tényleg egyszer megtudom szülni magamból, hogy felelőtlen, önző disznó, akkkor meg bazira fogom utálni, tudom! Én elég érzelmes vagyok, az érzéseimet pedig ki is mutatom pro és kontra. Az arcomon hordom a kedvemet, mondhatnám. Most persze iszonyúan palástolom az érzéseim, pontosabban annyira nem is esik nehezemre, mert kb így zajlik egy találkozás: megjön, mosolygunk, Kisfiam örvendezik, puszi puszi, ő leül 1 órán keresztül mondja a munkahelyi eseményeit, meg hogy épp milyen kafa műszaki cuccot vett. (ez alatt valójában nem a gyerekkel játszik vagy nem vlee van, hanem ül velem szemben és mondja) én addig kb 2 kerek mondatot mondok/válaszolok rá. Utána félóra játék a picúrral, főleg autózzunk semmi meseolvasás, zene hallgatás, táncikálás, autó meg csiklandozás. Majdan fürdeti, vacsoárztatja és elmegy. Ennyi. Nyílván örülnék, ha megkérdezné: és neked milyen napod volt, minden rendben van-e vgy valami hasonló, de ilyen nem történik. Mások azt mondják, hogy majd eljön annak is az ideje. Nem vagyok ennyire szerencsétlen, ha kivülálló lennék, egysezrűbben lerendezném a dolgokat, mint régen. (régebben úgy gondolatm, hogy vannak céljai, céljaim aztán addig tart, ameddig segítjük egymást, ha már nem, akkor zárjuk le) Most ettől az egész GYES-es időszaktól úgy érzem, én is rettentően megváltoztam. Korábban naponta találkoztam 50-100 emberrel. Folyamatosan üzelteltem, mindig jöttem mentem. Határozott voltam, és kitartó, nyitott, mosolygós. Most meg nem tudom, ez a bezártság. . már ha a vízműveket is kell felhívnom már 10* meggondolom. Godnolkodtam ezen, hogy mi van velem, meg mondogattam, hogy most mi a legrosszabb ami történhet, elküldenek a francba, de miért küldenénk el, miközben csak az óraállást kell bediktálnom. Kész őrület ez az egész!
Holnap elakartam menni kiállításra, gondoltam, ott kicsit feltöltődnék, egyedül lehetnék, szép ruhába öltözhetnék, de így hogy a miniegér beteg, asszem nem lezs belőle semmi. A férjem plö ezt sem nagyon bírta, hogy minden attól függ, hogy a picúrral lehet-e menni, vagy nem betegszik-e le stb. Hajnalban kelek úgy 6 h felé minden nap, akkor ébred a pici, este 8-ig egyszer van alvásidő, mint most is. A férjem most aztán kialudhatja magát, nem nyitogatja a szemét kétujjal senki. Gondolom. Biztos baromságnak hangzanak a szavak, de valahogy ahogy írom ki magamból jövök rá, értek meg pár dolgot. A barátaim állati rendesek, mindenki mondta, hogy menjünk el ide-oda. Szóval már csak mennem kell.
Nagyon jó lenne, ha több időt tudnék egyedül tölteni, én is érzem, hogy mgamban kellene lennem, hogy átgondoljam, mi történt, én hol vagyok, mit akarok valójában. A pici most nagyon anyás, nem tudunk úgy elmenni sehova sem, hogy ne legyek látóterében. Bitzos érzi, hogy valami nem ok, és hogy csak rám számíthat, pillanatnyilag én vagyok a biztos pont az életében. Van egy bbszitter, akit szeret, akinek a gyerekeivel nagyon jól elvan, sajnos ő dolgozik "normál" munkája is van, nehéz időpontot egyeztetni vele, hogy nagyobb lélegzetvételnyi időt is egyedül tölthessek. Valahogy megoldom, csak közben azt sem akarom, hogy a picúr úgy érezze, elhagyta mindenki. A nagymamájára is rálehetne bízni, de ő meg folyton kérdezősködne, egy idő után elégedetlenkedne, hog ymiért csak magammal foglalkozom. Ő konzervatív természet, nem érti meg, ha azt mondom: ha én nem vagyok rendben, a gyerek sem lesz rendben. Egybéként is nagyon szeret beleszólni az életünkbe. Főleg az imádott unokája életébe. Most is mondom neki, hogy beteg a manó, hogy miért nem hívom ki az orvost (tőlünk 70 kmnyire lakik) mondom, hogy mert úgy látom, hogy nem kell kihívni. Hát most hív, hogy ő felhívta a dokit, és mondta neki, hogy jöjjön ki. Most kijön. Tök égő az egész, nem hiszem el! Na lényeg, hogy nem egyszerű ez.
Köszi az őszinte szavakat. Tök jó, hogy indítottam a topicot, sokan sokféleképp látjátok a dolgokat, számomra azok a hozzászólások fontosak, amelyeket talán én is érzek magamban, csak nem mertem vele szembe nézni. Ilyen például a Tied is. Igazad van.
Valójában most is érzem, hogy felelősség tudata nem sok van. Most plö lebetegedett a pici, felhívtam, hogy nehogy az legyen, hogy még csak nem is szólok, konstatálta, de nem gondolta, hogy kijön, megnézi, vagy tud-e segíteni valamiben. Azt érzem, hogy úgy gondolja, majd megoldom a problémákat. Ezek a benyomások egyre erősítik bennem az érzést, hogy tényleg fogalma sincs mit csinál, hát hogy is gondolkodott volna el azon, hogy a családot összetartsa? Az anyukája a mai napig konkrétan anyagilag támogatja. Állást is ő "szerzett" neki, persze kellett hozzá tudás is. Nekünk soha nem volt félre tett pénzünk mondván, hogy "bébi, mindig lesz valami" lefordítva: anyám majd mindig segít valahogy. Most is anyja egyik lakásában él. Igen, kicsit "carpediem" életet él, lesz ahogy lesz. Ezért úgy gondolja, hogy velünk is majd lesz valahogy, a gyerek is majd valahogy felnő, ő ott lesz minden nap 6-8-ig aztán jól van.
Azt hiszem nekem most az az első lépés, hogy feldolgozzam, hogy ő ilyen ember. Tényleg röhej, hogy ez a legfontosabb, hogy kifli, meg vacsora. persze, ez is fontos, de csak ez?? Korábban óriásiakat beszélgettünk, jöttünk mentünk, a barátai is imádtak, hogy milyen "jófej vagyok", most meg tök penészvirágnak érzem magam. Közben fel kell tudjam dolgozni, hogy a férjem nem az akinek én gondoltam, vagy ha úgy fordítom, nem állta ki a házasság próbáját, ezt most a legnehezebb benyelnem, mert mérget vettem volna eddig rá, hogy így nem fog lelépni soha. Nem azt mondom, ha úgy érzi velem nem, és mindent megpróbált, hát érthető. Nem is várnám vissza egy percig sem. De ő nem hogy nem akarta megoldani, inkább kikerülte a porblémát. Igen az is hiba volt, hogy nem ismertük egymást meg jobban.
Soraitok ébresztettek rá, hogy tényleg meg kell találnom önmagam. Nem miatta. Magam miatt. Kicsit ezt nehezíti, hogy tulképp egy porfészekben élünk, innen bárminemű dolog, színház, mozi, egy park, vagy akár szolárium, boltok bazimessze vannak.
"visszahoditani" Ugyan mar! Egyoldalu erzelmekkel nem lehet mit kezdeni. . .
Nagyon értelmes nőnek tartalak, nem véletlen, hogy a párod beléd szeretett anno.
Arra tanácsot adni, hogy mit csinálj és hogyan szerintem senki nem tudja a választ, mert enm ismer benneteket. Még ha ismerne akkor sem tudna adni rá jó tanácsot.
Az, hogy kiirod magadból a problémákat nagyon jó, mert elgondolkoztat, hogy mi is volt a baj.
Sok férfi ( ha nem is vallja be önmagának) féltékeny lesz a gyermekre, főleg az elsőnél van így, mert most már azt ugrálják körül, nem ő az 1. számu.
Pontosan ez látszik a férjed nyilatkozataiból. (ágyba kávé, friss zsemle)
Itt most ő az 1. számu, a "FONTOS".
Azzal a véleményekkel nem értek egyet, hogy , pohár csapdosás, kiabálás, szúrd ki a szemét, az nem vezet semmire.
Sőt !!!!!!!
Akárhogy is alakul az életetek, ő mindig a gyermeked apja lesz és az életben még sokat fogtok találkozni. Nem mindegy a gyermeknek sem, hogy milyen hangulatuak ezek a találkozások.
Nagyon jó hozzászólásokat olvastam itt.
Magadra ne azért találjál, mert vissza akarod kapni a férjed!!!!!
MAGADÉRT!!!!!!!! A Te lelkinyugalmadért, békességedért, a gyermekedért.
Ha megtalálod lassan önmagad, meglátod a megoldást is megtalálod.
Vele vagy nélküle arra csak a jövő ad választ.
Te érezd magad jól a börödben és akkor az kisugárzik a környezetedre is.
Félre ne értsen senki nem tapsikolok a férj megoldásán, szemét húzás volt. Sok ember választja az akkor könnyebnek látszó megoldást, pedig előbb-utóbb az ugyanolyan lesz vagy még rosszabb.
Nem kell körbeugrálnod a párod mikor jön, de ne is legyél ellenséges.
Talán meg is kérhetnéd, hogy hétvégén maradjon a gyerekkel, mert neked programod lenne.
Persze amikor már meggyógyult a kisfiad.
Nagyon sok erőt kivánok Neked.
Dancsa! Tudom most még az lebeg előtted, hogy mindenáron visszahódítsd mert még mindig nagyon szereted és a gyermeked apja. De fogadd meg Laci tanácsait, mert minden sora nagyon is igaz. :-)))
Tovább is van élet számodra, akár vele ha sikerül akár nélküle.
Dancsa! Ne kínozd magad!! Nem kell vágig hallgatnod a nagy áriát a csoda nőről. El tudom képzelni, hogy mit érezhetsz. Ezt nem várhatja el tőled. Tulajdonképpen szerintem semmi közöd hozzá, tartsa meg magának.
Nem tartom jónak, hogy nyíltan érezteted vele, van visszaút. Ezzel megkönnyíted a dolgát, hogy az új kapcsolatáért sem kell felelősséget vállalnia. Ide bármikor menekülhet. Vállalja fel a zsömi lányt, ha ezt vállasztotta. Úgy érzem ezért a kapcsolatért te(!) akarsz tenni valamit. Ha ő nem, nem is fog működni. És az eddigi írásokból az derült ki, hogy sose volt képes kompromisszumra. Pedig egy pár kapcsolatnak ez az egyik tulajdonsága. ( bár lehet, hogy ő úgy gondolja hogy ez is a nő feladata).
Nem könnyű a helyzeted. Anyagilag függés, távolság a barátoktól, akiknek gondolom a nagy része lemorzsolódott.
Úgy gondolom, most jött el az idő arra, hogy magaddal foglalkozz, a lelkeddel, a testeddel.
Nem akarok okoskodni, hogy a semmi pénzből, hogy kéne ezeket megoldanod. De próbáld meg magadat rendbe rakni lelkileg.
Egy csomó kérdés felmerült bennem. Ami leginkább gyakorlati. Mindenannyian azt javasoljuk, hogy járj emberek közé, barátkozz. Egy pici babával hogyan? Mindenhová nem lehet elvinni? Kire tudnád rá bízni? Ha annyira "vidéken" laktok, milyen programokat tudsz szervezni magadnak, magatoknak?
Gondold végig, hogy az az ember, aki nem képes felelősséget vállalni érted, a családjáért, hogy lesz képes életed végéig veled maradni. Kell ez neked? És most ne arra gondolj, hogy megcsal. Ez elég gyakori eset. Arra gondolj, hogy mint EMBER érdemes lenne vele lenned? Őt szereted még, vagy ragaszkodsz ahhoz az érzéshez, hogy szereted? Nagyon közel áll a két érzés egymáshoz. Érdemes küzdened érte? Azt a rengeteg energiát, amit elvesz tőled, inkább magadra fordíthatnád.
Biztos vagyok benne, ha érezné, hogy "vadászhat" rád is, megtenné.
Olvasottakból kiderül, hogy próbálnád a családot is menteni. Nem csak a férfit visszakapni. De, ha csak egyedül akarod, akkor kicsi az esélye, hogy működjön.
És ha visszajönne, mi lesz a jövőben?
Eloszor is tehat egy nagy adag onismeret kell. Kapcsolj ki mindent a kulvilagbol, es gondold vegig, ki vagy, mi vagy, es hova szeretnel jutni. Vegyel peldat a nok_apjarol: kiralyul kimondta, hogy az o rekeszei kozott mi a fontossagi sorrend. Kesz passz, ez van. Neked mi a fontos, hogy szeretnel elni? Es a vilagert se rettenj meg attol, amit ilyenkor onmagadban talalsz, barmi is legyen az, onmagad elott nem kell szegyenkezned. Csak mondd ki. (Egyszer egy lany elmodnta, hogy abban, hogy megcsaltak, az a jo, hogy vegre tortent valami, valami uj, felkavaro, van min gondolkoznia. Igy persze eleg nehez volt barmin is valtoztani. ) Arra gondolok, hogy bontsd fel a gatakat. Aztan johet a gyakorlati megvalositas. Sok mindenrol szo esett itt, de arrol nem, hogy milyen a kapcsolatod a gyerekkel. Ra tudod bizni masra? Es itt nem csak az a kerdes, hogy kaphato-e abban a varosban bebiszitter. Ahhoz, hogy onmagad legy - barmilyen ut is kell a boldogsagodhoz - le kellene egy kicsit valnod a gyerekrol+ferjrol. A szoliba jaras jo kezdet, de a lelki "munkat" nem helyettesiti.
Fazit; a ferjedre nem erdemes varni es ugye tudod, kutyaharapast szörevel. . .
P. S. ; csak az egri lyanyok büszkek???